Mária Terézia alatt volt az utolsó nagy pestisjárvány Magyarországon, noha a XX. századig nem volt a betegségre érdemi gyógyszer. A XVIII. század végétől ugyanis pusztán szigorú karanténnal is meg lehetett állítani a járványt.
A középkor óta változó erősséggel pusztítottak különböző járványok Magyarországon; a pestis, a kolera, a malária vagy a tífusz sem volt ismeretlen.
A XVIII. század elejétől azonban a pestistől kellett talán a legjobban tartani. Már a Rákóczi-szabadságharc vége környékén is pestisjárvány volt az országban, 1737-től azonban délről brutális járvány söpört végig az országon.
Külön nehézséget jelentett, hogy a korabeli szakemberek nem tudták megállapítani, hogy mi okozza a járványt, de tapasztalatai alapon tudták, hogy gyorsan terjed emberről emberre, és a betegek ruhái, a közelükben lévő tárgyak, sőt még a hullák is fertőzésveszélyesek lehetnek.
Mária Terézia az osztrák örökösödési háború 1748-as lezárulta után fogott komolyabb járványügyi szabályozásba. Több részletszabályozás után az 1770-es egészségügyi alaprendelete viszont olyan jól sikerült, hogy soha többé nem volt komoly pestisjárvány Magyarországon. Ez azért is jelentős siker, mert a XX. századig nem volt érdemi gyógyszer a betegség ellen.
Felismerés, elkülönítés, szigor
Márai Teréza jogalkotóit a korábbi sikeres velencei és porosz karanténszabályok vezették. A fő irány az időben történő felismerés volt, a határokon kívül is. Ezt követően a betegek elkülönítése volt a legfontosabb, akár egész települések vagy határszakaszok teljes lezárása által.
Emellett nagyon hatékony rendészeti ellenőrzést vezettek be a járványszabályok betartatására, mai szemmel nézve szigorú, de akkoriban átlagosnak tekinthető büntetési tételeket alkalmazva. Mivel akkoriban nem állt rendelkezésre mozgásérzékelő kamerarendszer, ez nagyon költséges megoldás volt, de így is áldoztak rá.
„Midőn pedig minden óvintézkedés és gátló rendszabály ellenére a sors mégis úgy hozná, hogy a pestises vész behatol a tartományba, ebben az esetben nem marad más hátra, mint a teljes nyilvánosság betartásával és a szükséges tanácskozás után ezt a valamennyi közül legszörnyűbb kórságot minél gyorsabban, szinte a forrásánál elfojtani, mert ha egyszer elszabadul, elképesztő gyorsasággal képes végigsöpörni a városokon és a vidéki területen. Miután Isten segedelmével a körülhatárolás szerencsésen bekövetkezett, gyökeresen ki is kell irtani a pestist, nehogy a későbbiekben szárba szökkenni képes egyetlen írmagja is fennmaradhasson” – áll a szabályozásban.
Bár az emberek sokkal kevesebbet utaztak, külön meg kellett birkózni például a több helyen élénk áru- és embercsempészettel vagy speciálisabb problémákkal is.
1766-ban például arra panaszkodott a horvát bán, hogy a törökök pestises halottaikat az Una folyóba dobják, sekély vízállásnál vagy a befagyott folyón pedig át is viszik őket a másik partra. A pozsonyi Egészségügyi Bizottság (leegyszerűsítve az akkori magyar Nemzeti Népegészségügyi Központ) azt válaszolta, hogy nézzék a folyót, és ha hullát látnak benne, akkor
„azt a legcsekélyebb időhalasztás nélkül hosszú rudakkal vagy más ilyen célra alkalmatos eszközökkel, ügyelve a ragályozódás kivédésére, az innenső parttól el kell távolítani, hogy visszajusson a túlsó partra”.
Kemény büntetési tételeket szabtak ki egyébként a járványszabályok megszegőire. Teljesen mindegy volt, hogy valaki szándékosan, tévedésből vagy ideológiai megfontolásból cselezte ki például a járványidőszakban a karanténszabályokat, agyon kellett lőni, a hulláját elégetni, minden tulajdonát lefoglalni.
Pontosabban először három írni-olvasni tudó ember kikérdezte az elfogottat, hogyan jött be:
„mimódon? ki segedelmével? s minémű titkos úton s módon lett légyen az ő tilalom ellen való bejövetele? meghallgattatván, annakutána azon személyek által ennek csak hamarjában és fok tusakodások nélkül megesendő törvény vagy Standrecht (rögtönítélő bíróság – a szerk.) szolgáltassék, és megbizonyíttatván ellenük a tilalomnak áthágása, az olyas megfogattatott személyek csak valamely, s nem is rendszerint indíttatni szokott halálos dolgokról való törvény kiszolgáltatás nélkül is, azonnal, azon helyben agyonlövöldöztessenek, holttesteik pedig megégettetés által semmivé tétessék”.
Hasonló büntetés járt azoknak a katonáknak, akik engedékenynek vagy megvesztegethetőnek bizonyultak a szabályok betartatása során. Vagy ugyanígy ki kellett végezni mindenkit, aki pestises halottat eltitkol vagy egy pestises tárgyát, áruját megtartja vagy akár csak elrejti. Akik viszont eredményesen feljelentettek ilyen embert, három arany jutalmat kaptak.
A járványszabályok megsértésének legenyhébb büntetése két év várfogság és kényszermunka volt. Ilyet kaptak például azok a kocsmárosok, akik kiszolgáltak korabeli védettségi igazolvány nélküli vendégeket. Az egészségügyi tisztviselőket akkor is öt-tíz év kényszermunkára kellett ítélni, ha nem szegtek meg semmilyen szabályt, de valamilyen módon mégis egyértelműen ártottak a közegészségügynek.
A karanténidőszak akkoriban 28 és 120 nap közt mozgott, tehát volt, aki akár négy hónapra is ottragadhatott valahol.
A rendelet végrehajtását olyan részletességgel próbálták szabályozni, hogy például a patikusok ne legyenek bunkók a fogyasztókkal vagy hogy járványidőszakban éjjel-nappal nyitva kell tartaniuk.
„A házicselédeket, akik a patikába jönnek az orvosságért, barátságosan kell fogadni, és részükre a szert késedelem nélkül kell kiadni. (…) Járványos időszakban nappal és éjszaka is a patikus valamely segédje a patikában tartózkodjék, hogy az orvosságok minden időben hozzáférhetők legyenek” – áll Pest-Pilis-Solt Vármegyének Physicusa (orvosa, népegészségügyi vezetője) végrehajtási előírásában.
Az akkori járványügyi korlátozások is súlyos gazdasági következményeket és élénk vitákat vontak maguk után. De Balázs alapján a tengeri kikötők évszázados járványügyi tapasztalatai egyértelműen abba az irányba tolták az akkori döntéshozókat, hogy ilyen súlyos járványoknál át kell venni ezeket a biztosan működő megoldásokat.
