Az Olkiluoto 3 (OLK3) az utóbbi évtizedekben a Hogyan ne építs atomerőművet? iskolapéldájaként vált ismertté, és bár tavaly a finn beruházás végül eljutott a hétköznapi áramtermelői státuszba, az elátkozottság árnya továbbra is a délnyugati tengerpart gigaüzemén maradt.
Vasárnap hajnal volt, amikor tavaly április közepén a finn Olkiluoto 3 atomerőmű üzemeltetője, a Teollisuuden Voima (TVO) világgá kürtölte, hogy végleg elkészült és üzemszerű működésbe állt az európai nukleáris ipar felvirágoztatását ígérő francia reaktorblokkjuk, amely aktuálisan a legnagyobb teljesítményre képes atomerőművi egység a világon. A 13 év késéssel és az eredetileg kalkulált építési és beüzemelési költség többszöröséből megépített mű azonban úgy lépett át a folyamatos áramtermelés korszakába, hogy a megkönnyebbülés a projektzárás miatt keveredett a szorongással. Nem azért, mert előző nap Németországban épp leállították az utolsó nukleáris áramtermelő egységeket.
Az OLK3 – nem egészen egy évvel hétköznapi áramtermelő erőművé átminősülését követően – most ismét áll.
A finn közszolgálati média, az Yle március elején jelentette, hogy az első nagy karbantartás idejére a legfiatalabb finn atomerőművet leválasztják a hálózatról, legalább 37 napig nem fog villamos energiát adni. Pontos időpontot a TVO nem mondott, mert mint közölték: az Európa legnagyobb atomerőművi blokkja meghatározás azzal jár, hogy nagyon nagy mennyiségű gépet, alkatrészt és berendezést kell karbantartani. Kiemelt fontosságú a védelmi rendszer megelőző szervizelése, az automatizálási rendszerek szoftverfrissítése, de alapos tömörségvizsgálat alá kerülnek a konténmentépület elzáró és a nyomástartó tartály biztonsági szelepei is. Az OLK3 jövő évi és 2026-os karbantartási ütemterve is megvan; előbbit kora nyárra, utóbbit pedig őszre tervezik.
A megkezdett karbantartás tervezett munkamennyisége sem volt titok, a cég sajtóközleményben tudatta, hogy mintegy 1900 különböző munkát terveznek elvégezni a 37 nap alatt, amelyek körülbelül 6500 munkafázist jelentenek. Ez négy-ötszöröse annak, amivel eddig az OLK2 éves karbantartásai során számolhattak. A TVO közleménye arra is kitér, hogy a szervizelés zökkenőmentességéhez a cég saját szakemberein kívül 1400 alvállalkozó dolgozót (többségében finneket, de a speciális szakterületekre mintegy 550 külföldit is) vesz igénybe, és az ütemtervben több műszakos, éjjel-nappali munkavégzés szerepel.
Ehhez kapcsolódóan: Paks II.: az évszázad beruházásától az elherdált évtizedig
Ami párhuzamos és ami végtelen
Az éves leállás nagyszabású, aprólékosan megtervezett folyamat az atomerőművi blokkon – közölte Marjo Mustonen, a TVO villamosenergia-termelésért felelős alelnöke, hozzátéve, hogy a munkálatok biztonságos és magas színvonalú elvégzése minden résztvevőtől nagy odafigyelést igényel, így tarthatók csak a tervezett határidők. Johanna Aho, a cég kommunikációs vezetője mindezt azzal egészítette ki az Ylének, hogy Olkiluotóban megszokott dolognak számítanak az efféle tervezett leállások (hiszen az OLK1 1979, az OLK2 1982 óta üzemel), ezért jól tervezettek, és az időkeretet is tartani tudják. Ám mivel az OLK3 esetében még nincs elég tapasztalatuk, külön készültek a váratlan helyzetekre.
Mindezt két okból érdemes ennyire részletezni. Az egyik, hogy a TVO kommunikációját párhuzamba lehet állítani a magyar tájékoztatási gyakorlattal: a Paksi Atomerőmű 4-es blokkját február elején állították le főjavításra azzal, hogy az üzemanyagcserés, karbantartással és tervezett vizsgálatokkal, illetve alkatrészcserékkel együtt hathetesre tervezett munkálatokról az állami vállalat ennyit közölt saját oldalán: „A Paksi Atomerőmű 4. blokkját 2024. február 9-én 00:00-tól tervezett főjavításra leállítják.”
A másik ok viszont az, hogy két héttel a finnországi atomerőmű karbantartási munkáinak megkezdése után kiderült: egy héttel már biztosan hosszabb lesz a tervezettnél a termeléskiesési idő. Erről is a TVO adott ki közleményt. Az új újraindítási határidőn (április 15.) túl a csúszás okait is közölték: az eredetileg tervezettnél időigényesebb volt az erőmű leállási folyamata és az üzemanyag-rakodás előkészítése.
EPR: leginkább a franciák kudarca
Az OLK3 tavalyi üzembe állításakor egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a 2005-ben kezdett beruházás már nem elátkozott. Sokan várták, hogy lekerüljön a projektről az árnyék, és az egyáltalán nem atomerőmű-ellenes Finnországban, de az építő francia EDF-nél se kelljen tovább pironkodni és magyarázkodni. A Szabad Európa tavaly nyáron megírta az OLK3 történetét arról, hogyan vált állatorvosi lóvá. A legfontosabb része ennek a végtelenbe nyúló hibajavítás- és csúszástörténetnek az, hogy az eredetileg 2009 májusában, 3,2 milliárd eurós beruházással bekapcsolni tervezett erőművi blokk végül 14 évvel lecsúszta eredeti startját. Addigra a projekt 11 milliárd eurósra hízott.
Ennek részben technológiai okai voltak. Az egykor az oroszok 1200 MW-os reaktorblokkjára európai uniós (illetve francia–németként induló, de gyorsan leginkább francia) válaszként megálmodott, 2007-ben az EU energiaügyi biztosa által „a világ első harmadik generációs atomerőműveként” aposztrofált beruházás finnországi kudarca ugyanis nem egyedülálló. Az 1600 MW teljesítményre képes EPR (European Pressurized Reactor) atomerőmű-típus Franciaországban és az Egyesült Királyságban is erre a sorsra jutott – pedig még be sem fejezték őket. A húsz éve építeni kezdett és az OLK3-nál most már kétmilliárd euróval drágább Flamanville–3 esetében ugyanaz a forgatókönyv, mint a Hinkley Point C két blokkjánál: időben és költségben beláthatatlan, hol lesz a vége. Hiába, hogy mind a három helyszín ismert volt a nukleáris ipar és a beruházók előtt, és hiába, hogy a franciák saját nukleáris reneszánszuk megalapozásaként tekintettek a brit projektre, ha a dél-nyugat-angliai beruházás ugyanoda jutott. Az építő EDF januárban, a sokadik módosításkor közölte, hogy az eredetileg 2023-ra ígért első blokk 2029 előtt nem lesz kész (a második blokkot 2031-re tervezik), a költségek viszont az eredetileg kalkulált húszmilliárdról várhatóan 34 milliárd fontig kúsznak fel.
Van ugyan két további és már működő EPR a világon, de a kínai Taishan atomerőmű – ahogy a nukleáris iparban a kínaiak általában – más ligát jelent. Az első blokk 2018 decemberében, a második 2019 szeptemberében kezdte meg a kereskedelmi üzemű működést, Emmanuel Macron emléktáblát is avatott Hszi Csin-pinggel. A Taishan–1 azonban 2021 júliusától 14 hónapig állt egy üzemanyagcellák sérülésével kapcsolatos probléma miatt.
Az EPR túl drága, túl körülményes építése arra kényszerítette a francia gyártó-építő EDF-et és a Macron által meghirdetett atomreneszánszt, hogy kukázza a konstrukciót. A jelenlegi európai atomerőmű-építési ajánlatok már az átdolgozott EPR–2-re vonatkoznak. A francia elnök 2022 szeptemberében azt ígérte, hogy Franciaország 2027 előtt megkezdi az első EPR–2-es blokk építését, de ez ma már nem valószínű. Az sem biztos, hogy sikeresebb lehet majd, mint elődje.
Ehhez kapcsolódóan: Működhet-e még egyáltalán Putyin gázfegyvere?
Több mint ötven alkalom
Az OLK3 legalább már elkészült, és ha termel, a beruházás majdani, remélt megtérülése felé halad. Már amikor halad. Az új finn atomerőművel ugyanis első, nem teljes egy évében több mint ötven alkalommal volt komolyabb, leterheléssel vagy a termelés leállításával járó probléma. Átlagban ez heti egyet jelent, vagyis az új, a sugárbiztonsági hatóság (STUK) által 2021 decembere óta igazoltan hibátlanul megépített rendszerben állandóan korrigálni kell. Az adott időtartam (órák-napok) alatt az 1600 MW-os OLK3 az eredetileg tervezettnél kevesebbet vagy egyáltalán nem tudott a hálózatra termelni.
Jellemzően az történt, hogy valamilyen meghibásodás-javítás végül tesztelésbe csúszott át, mielőtt a rendszert visszakapcsolták volna; november 20-án az került a finn hírekbe, hogy automata leállás történt a hűtőrendszerben jelzett hiba miatt, amelyről kiderült, hogy a generátorhűtő hőmérsékleti szenzorai adtak hibás adatokat. Az egyszerűnek tűnő hibajavításból aztán hosszabb lett, a TVO pedig másnap épp a javítás-ellenőrzés-tesztelés elhúzódásával indokolta, hogy csak a következő estére végeznek.
A korábban már hivatkozott Johanna Aho gyakran került abba a helyzetbe, hogy az erőmű megbízhatóságával kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnia a sajtónak. Amikor 2023 novemberében a korábban leírt hőmérőszenzor-hibák kijavítása után nyolc nappal ismét meg kellett szakítani a termelést (állítólag egy, az erőmű közelében keletkezett hálózati rövidzárlat miatt), a TVO kommunikációs vezetője azt fejtegette, hogy szerinte az OLK3 túl nagy figyelmet kap, és bár úgy tűnik, mintha meghibásodásra hajlamos volna, valójában ez teljesen normális. „Az OLK1 működésének első évében is több mint ötven meghibásodás történt, amelynek kezelése nagy erőfeszítést kívánt meg ahhoz, hogy a blokk stabilan termeljen, de végül megtörtént” – magyarázta. Hozzátette, hogy az OLK2 indulása sem volt problémamentes, és természetes, hogy „az új erőműben még előfordulhatnak majd meghibásodások”, de a megbízhatóság az ezekből levonható tapasztalatokkal arányosan fog nőni. Szerinte sok a félretájékoztatás és a tévhit, mert „az Olkiluoto 3 jó erőmű”, hatvan évig működni fog. Nem lehet az első évben bekövetkező meghibásodások alapján meghatározni a reaktor megbízhatóságát.
A TVO helyzetét magyarázó szakember pechjére január végén ismét le kellett állni – részben a 2023. novemberi és decemberi leállások során felfedezett hibás mérőeszköz-csatlakozók és tömítések miatt. Nyolc csatlakozóból hét volt rossz – azok után, hogy ugyanitt 2023 májusában 108 csatlakozót ellenőriztek, és 29-nél találtak és pótoltak hiányzó tömítést. A helyzetet olyannyira nem lehet már félvállról venni, hogy az esemény súlyossági fokát a Nemzetközi Nukleáris és Radiológiaiesemény-skála (INES) 1. szintjére értékelték.
