Az Európai Unió a két világháborúban több tízmillió életet veszített. A sebeket még mindig fájlaló országaiban sokan ma is bizalmatlanok a katonai kiadásokkal szemben.
Most, hogy az orosz nyomás erősödik az ukrán határon, fájdalmas valósággal néznek szembe: Európa továbbra is nagy mértékben függ az Egyesült Államok erejétől, ha elrettentéssel akarja elejét venni egy újabb, potenciálisan nagy konfliktusnak a saját udvarában.
Miután évtizedek óta lagymatagon áll hozzá a védelemhez és a biztonsághoz „az EU-nak szinte nincs mit letennie az asztalra – mondja Piotr Buras, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa agytröszt vezető politikai munkatársa. – Így Oroszország egyszerűen figyelmen kívül hagyhatja az uniót.”
Mivel Joe Biden amerikai elnöké az európai kontinensen a legmeghatározóbb hang, amely kihívást intézhet Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz, néhány vezető uniós döntéshozó tudja, mivel kell szembenéznie.
„Választanunk kell. Vagy komolyan befektetünk kollektív cselekvőképességünkbe, vagy elfogadjuk, hogy a külpolitikának tárgya és nem alanya vagyunk” – mondta a múlt héten Josep Borrell, az EU külpolitikai főképviselője.
Hogy jutottunk ide?
„Soha többé háborút!” – olvasható a Brüsszeltől délre fekvő Saint-Symphorien katonai temető vendégkönyvében. Itt nyugszik az első világháború több első, illetve utolsó áldozata, német katonák egykori ellenségeik mellett. Még ma is kerülnek elő az 1914–1918-as háborúban elesett katonák maradványai a flandriai mezőkön, innen száz kilométerre. Háborús emlékhelyek és emlékművek pettyezik szinte az egész kontinenst.
Miután az ugyanilyen brutális második világháborúban becslések szerint 36,5 millió európai vesztette életét, egyértelmű volt, hogy a dolgoknak drasztikusan meg kell változniuk.
A mindkét globális konfliktust kirobbantó Németországot és a szomszédos Franciaországot olyan szoros gazdasági közösségbe kellett vonni, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi a háborút.
A szövetség, amely végül az Európai Unióvá nőtte ki magát, olyan kereskedelmi közösséggel kezdődött, amely az acélra, szénre és mezőgazdaságra összpontosított – nem katonákra és bombákra. Az Európai Védelmi Közösség és egy európai hadsereg létrehozására tett kísérlet politikailag halva született 1954-ben, a franciák soha nem ratifikálták.
Miután az Egyesült Államoknak döntő szerepe volt mindkét világháború megnyerésében, majd nukleáris arzenált fejlesztett ki a Szovjetunió ellen, nem volt kérdéses Európában, hogy Washingtonra támaszkodjon-e.
Miért gond ez?
Az 1949-ben létrehozott Észak-atlanti Szerződés Szervezetén belül az európaiak kényelmesen meghúzódhattak az Egyesült Államok katonai ereje alatt, amely az évtizedek során jelentősen nőtt, miközben számos nyugati szövetséges kiadásai elmaradtak.
Saint-Symphorien temetője közel fekszik a NATO katonai főhadiszállásához, a Szövetséges Erők Európai Főparancsnokságához. Ennek amerikai vezetője van 1952, Dwight D. Eisenhower tábornok ideje óta. Közvetlenül mellette található a Chez L’Oncle Sam, vagyis az Uncle Samhez címzett étterem, amely hamburgereiről és tex-mex grillhúsairól ismert – ez mutatja, hogy néz ki a NATO mind a mai napig.
Az EU globális gazdasági erőtérré nőtte ki magát, de soha nem fejlesztett ki ennek megfelelő biztonsági és védelmi befolyást.
„Az EU-t gyakran gazdasági óriásként írják le, de nevezik politikai törpének és katonai féregnek is. Tudom, hogy ez közhely. De mint sok közhelynek, ennek is van alapvető igazságtartalma” – mondta Borrell.
Fájdalmasan nyilvánvaló volt ez a kilencvenes évek balkáni háborúi során. Jacques Poos luxemburgi külügyminiszter Európa órájának nevezte ezt, jóllehet az Egyesült Államok vezette NATO-csapatokra volt szükség ahhoz, hogy változást lehessen elérni.
Tovább rontotta a helyzetet, hogy az EU döntéshozatala a közösség növekedésével egyre nehézkesebbé vált, és minden egyes ország vétójoggal fenyegethet külpolitikai és védelmi kérdésekben. A héten sokan összevonták a szemöldöküket az európai fővárosokban, amikor Orbán Viktor magyar miniszterelnök Putyinhoz látogatott. Szorosabb kapcsolatokra törekszik a gázimport növelésével, éppen akkor, amikor az EU többi része el akar távolodni Moszkvától.
Az európai védelmi kiadások növelésére vagy a fegyverrendszerek integrálására tett erőfeszítések jórészt kudarcot vallottak.
A NATO így foglalja össze a helyzetet a honlapján: „A nem amerikai szövetségesek együttes vagyona GDP-ben mérve meghaladja az Egyesült Államokét. A nem amerikai szövetségesek azonban együtt kevesebb mint a felét költik védelemre annak, mint amennyit az Egyesült Államok költ.”
Az elmúlt fél évszázad amerikai elnökei ingerültségüknek adtak hangot Európa függése miatt az amerikai hadseregtől.
Jólét vs. fegyverek
A szakadéknak politikai és történelmi okai vannak.
Az Egyesült Államok igyekezett a XX. századot a magáévá tenni, és ezzel hatalmas védelmi kiadások jártak. Ezzel szemben a háború utáni nyugat-európai demokráciák felépítették jóléti államaikat. A kórházakra és iskolapadokra fordított kiadások mindig felülmúlták azt, amit tankokra költöttek, és a hadsereg bármilyen utalása arra, hogy katonai kiadásokkal erősítené támadó magatartását, tüntetésekhez vezethetett.
Még ma is, tizenöt évvel azután, hogy elkötelezték magukat bruttó hazai termékük két százalékának védelemre fordítása mellett, tizenhárom európai NATO-tag nem érte ezt el. Tavaly a nagy országok még mindig jócskán alatta maradtak a célnak – az arány Spanyolország esetében 1,02, Olaszországéban 1,41, Németországéban 1,53 százalék volt.
Az EU hívei megjegyzik, hogy az unió 2012-ben Nobel-békedíjat kapott a kontinentális béke megőrzéséért. Az EU a kemény hatalom helyett a puha hatalom óriása akar lenni, világelső fejlesztési segélyeivel, gazdasági együttműködésével és kulturális kapcsolataival.
Ám az orosz–ukrán válság közepette a puha hatalom nem rendelkezik a szükséges elrettentő erővel. Emmanuel Macron francia elnök és Boris Johnson brit miniszterelnök – Európa két nukleáris hatalmát képviselve – közvetlen kapcsolatban áll Putyinnal, miközben az EU-t a jelek szerint jórészt ismét kizárják a diplomáciai erőfeszítésekből.
„Hosszabb távon ez a helyzet csak akkor változhat meg, ha az európaiak felállnak és kihúzzák magukat – írta Alexander Mattelaer, az Egmont Királyi Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének munkatársa. – Csak viszonylag erős pozícióból lehet előrelépést elérni Moszkvával szemben a tárgyalóasztalnál.”
