A zuhanás
„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben...”
Mostanában egyre többször zakatol a fejemben ez a jelenet Kassovitz Gyűlölet című filmjéből. Mindenhol csak a minden rendben, nem hagynak magára senkit, mindenkit meggyógyítanak mantrái visszhangoznak, miközben a valóság ennek szöges ellentétét mutatja.
„Csak egy macska”
Nálunk a halál kézzelfogható, rideg valósága cáfol rá a fenti mantrára. A macskánkat hetekig hordjuk kezelésre, elvileg csak egy tályoggal, mire felkeresünk egy másik állatorvost is. Ő az, aki elmondja nekünk, hogy nincs minden rendben, mert ez nemcsak egy tályog, hanem daganat, ráadásul olyan helyen, ahol nem tudja megoperálni. Persze, lehet mondani, hogy csak egy macska (volt – még szokni kell a múlt időt), de a csibék (azaz az 5, 7 és 9 éves lányaim) számára életük szerves része (volt) már kicsi koruktól. Bundás, dorombolós, nyávogós, egerésző (és olykor sajnos madarászó) családtag. Szóval a három csibének az állatorvosi rendelőben szakadt meg a minden rendbenben való hite. És a szívük is.
„Rákkutató leszek, és halhatatlan cica”
Úton hazafele aztán a legnagyobb, miután kihüppögi magát, elmondja, hogy feladja híres hollywoodi színésznői karrierjét (vagy legalábbis annak álmát), a középső is rákontráz, ő is lemond arról, hogy fodrász vagy kertész legyen, és annak szentelik az életüket, hogy rákkutatóként feltalálják végre ennek a gyűlöletes betegségnek az ellenszerét. Amikor a harmadikat, a legkisebbet kérdezik, hogy és te mi leszel, ő azt mondja: cica, de egészséges és halhatatlan.
Majdnem csodákra képes az összefogás a bajban, de csak majdnem
Üzenetet kapunk az iskolától. Segítségre van szüksége az egyik családjuknak, mert leégett a házuk, a négy gyerek (mind a négy náluk tanul) édesanyja életét veszítette a tűzben. Még aznap ruha- és tartós élelmiszergyűjtés indul, a város éttermei egymás után jelentkeznek, hogy melyik héten tudnak felajánlani ingyen étkezést a családnak. Csoport is alakul a közösségi oldalon, ahol rendszerezik, ki milyen segítséget, támogatást tud nyújtani, közben szakemberek jelentkeznek, hoznak építési anyagot, elhordják a romokat, és elkezdik újra felépíteni a házat. Hogy az apa és a négy gyerek visszakapja az életét, vagy legalábbis azt, amit visszakaphatnak belőle anya nélkül.
Egy városnyi halál
Közben megdől a napi COVID miatti halálozási rekord. Mára annyi életet veszítettünk csak itthon, mint amennyien például Tatát lakják. Egy egész városnyi ember, akik többek voltak puszta számoknál és alapbetegségeknél.
Akik éreztek, szerettek, és akiket viszontszerettek. Akik nem érdemelték meg, hogy lélegeztetőgépre kötve, teljesen egyedül, mesterséges kómában érjen véget életük. Ezt senki sem érdemelné meg. Móni sem.
Fészek a családokért
Móni egy olyan civil egyesület csapatának volt a belső motorja, amit nevelőszülők alapítottak már több mint negyed százada, mert a saját szemükkel látták, hogy elkél az állami gyermekvédelmi rendszernek a segítség. Fészek Gyermekvédő Egyesület néven a tettek mezejére léptek hát: nevelőszülői hálózatot hoztak létre, és átmeneti gyermekotthont alapítottak. Utóbbiba sokszor az utcáról csengettek be a bajba jutott gyermekek (és nem ritkán: édesanyák). Azon ügyködtek és ügyködnek, amiről elvileg az egész gyermekvédelmi rendszer szól(na): hogy minden segítséget megadjanak hozzá, hogy egyben maradhassanak a családok. Kollégájukat viszont a COVID végérvényesen elszakította családjától: férjétől és újszülött kisbabájától.
Móni elment, nem harcol tovább! Itt hagyta kisfiát – akit annyira, de annyira várt
„Minden annyira gyorsan történt… Március 10. környékén beszéltünk telefonon. Rekedt volt a hangod, picit köhögtél. Azt mondtad, semmiség, csak picit meghűltél – hétvégén kertészkedtél, és biztos akkor fáztál meg. Március 16-án már a kórházból írtál: be kellett menni – COVID, de a baba jól van, és biztonságban vagytok, minden oké lesz. És aztán minden annyira gyorsan történt… lélegeztetőgép, császármetszés, ima, sok-sok ima, és egyszer csak jött a hír: Móni elment, nem harcol tovább! Itt hagyta kisfiát – akit annyira, de annyira várt!"– írják volt kollégái a Fészek oldalán.
Adózni kell, nincs mese
Az egyesület adománygyűjtést szervez a koraszülött kisfiú számára, de azt kérik, hogy aki utal, az egy összegben csak 83 700 forintot utaljon. Mert ha annál többet utalnak, azután adóznia kell a fiatal férjnek, aki egyszerre lett özvegy és édesapa, akinek a koraszülött gyermeke még inkubátorban van, és akinek nincs havi 300 ezer forint megtakarítása. Sem yachtja. Amúgy minden rendben.
Talán nem számít spoilernek, ha leírom, a Kassovitz-film nem zárul happy enddel.
„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben… Nem a zuhanás számít. A leérkezés.”
