Hogyan lett az abonyi melós szülők gyerekéből vezető budapesti színész? Nem volt könnyű, de megcsinálta. Tinédzser korában világhírű focista akart lenni, de egy Fradiban eltöltött edzés után belátta, hogy mérhetetlen szakadék van a képzelt és a valós tudása között. Mucsi Zoltán géplakatosként kezdte felnőtt életét. Először Szolnokon virágoztatta fel a MÁV-ot, majd a Magyar Postát boldogította a tudásával. Közben estin elvégezte a gimnáziumot, és a Kőtövis amatőr színjátszó csoport tagja lett. Felvételizett a Szolnoki Szigligeti Színházba, ahol megcsillogtatta zseniális tánc- és énektudását. A többi már legenda. Interjú szorongásról, arról, hogyan élte meg eddig a pandémiát, és egy kicsit a politika is szóba kerül. De csak kicsit, mert most azt nem szereti. Interjú.
Mielőtt elkezdtük az interjút, azt kérte, hogy a politikai kérdésekkel csínján bánjak, mert nem nagyon akar róla beszélni. De azt azért mégis meg kell kérdeznem, hogy mit érzett az elmúlt években a színházak világában dúló politikai harcokból.
Azért mondtam, hogy nem nagyon szeretnék ezekről beszélni, mert annyira megosztott az ország, hogy ha van egy véleményem, ami nem egyezik a másik oldaléval, akkor ettől az ember már egy rakás trágyává válik. Úgy látom, hogy ’89-ben, amikor úgy gondoltam, hogy egy történelmi pillanat tanúja, résztvevője vagyok, mára mind elveszett. Azt gondoltam, hogy mennyire jó lesz ez a megváltozott világ. Az, hogy ha véleményt mondok, és azt mondom, hogy nekem ez a kormány nem tetszik vagy az a kormány nem tetszik, nem biztos, hogy rosszindulatból mondom. Most ez úgy van kezelve, hogy ha véleményt mondok, és az nem tetszik annak az oldalnak, akkor rosszindulatú, gonosz, mocsok ember vagyok. Akit a társadalomnak ki kellene vetnie magából, mert egy fekély. Ez nem jó.
Mennyire tudta elfogadni ezt a helyzetet, vagy megbékélni vele?
Kénytelen vagyok elfogadni. Az ember nem azért ázik el, mert szeretne ázni, hanem mert elkezd szakadni az eső. Szerintem sokkal erőteljesebben van benne a politika az életünkben, mint kellene. Az a hangvétel, ahogy ez zajlik a parlamentben – hazudik, lop, ez aljas – olyan, mintha az ember a szegedi Csillagban lenne. Te loptál, én csalásért kerültem ide – és ennek mind nincs következménye. Ha lopott, annak következménye kell hogy legyen. Ha az ember trágyadombon ugrál, akkor valószínűleg minimum a cipőjére megy fekália. Én ezt nem szeretem. Nem jó terepnek látom a politikát.
Csalódott? Másra számított?
Azt hiszem, igen. Az, hogy mennyire volt naiv vagy gyermeteg az, amit én ’90-ben gondoltam, és hogy mi van most, aközött legalább akkora szakadék van, mint az én képzelt labdarúgó-karrierem és a valóság között. Lehet, hogy az én elképzelésem ’89-ben túl naiv volt, ez meg, ami lett, túl vad és nagyon más, mint amit vártam.
Mennyire tudja kizárni a politikát az életéből?
Teljesen nem tudja az ember kizárni, bejön a szakmámba, bejön a mindennapjaimba. A migránskérdést például nagyon nehéz problémának tartom. Most azokra az emberekre gondolok, akik nem kalandvágyból hagyják el a szülőföldjüket, hanem kényszerből. A migránshelyzet megoldását nyilván nem Magyarország fogja megoldani, hiszen nem tud befogadni egymillió vagy ötmillió embert. De ahogy ennek a megfogalmazása történik, az számomra nagyon nem szimpatikus. Mondom, nem akarok mélyen belemenni, de szerintem amennyire lehetőségünk lenne, annyi embernek segítenünk kellene. Nem úgy kellene a migrációról meg az emberekről beszélni, mint a leprásokról vagy mintha a kártékonyság képviselői lennének. Nekem ez nagyon nem tetszik.
Milyen hatása volt a koronavírusnak az életére az elmúlt két évben?
Azt hiszem, hogy senki nem tapasztalt ilyet, mint ami most van, és ennek nincs jó hatása semmire. Bizonytalanságot szül, és az ember nem szeret bizonytalanságban létezni. Nagyon hosszú távra nem tervezek, de rövid távra vagy egy hónapra legalább szeretek előre látni dolgokat, és nem szeretem, amikor ez borul. Ha lehet beszélni komfortzónáról a színházi életben, akkor egy főpróba sokszor az elmegyógyintézethez hasonlít, de nekem az átlátható meg terv szerint halad. Nyilván a tervben történnek változások, de ez most már nagyon hosszú ideje tart. Megfordul a fejünkben, hogy megint bezárás lesz-e. Az nem tesz jót a lelki világomnak, és azoknak sem, akik szeretnek színházba járni. Az emberek már nem nagyon vesznek előre jegyet, az utolsó pillanatig kivárnak, hogy mi lesz.
Mennyire viselték meg egzisztenciálisan a járványhelyzet miatt elmaradt előadások?
Elmaradt majdnem háromszáz előadásom. Nyilván nincs olyan problémám, hogy éheznék, de nem bántam volna, ha ennek a háromszáz előadásnak a bevétele a bankszámlámra került volna. De inkább lelkileg nehéz.
Mit csinált az elmúlt két évben? Hiszen gyakorlatilag megszűnt a szakmai élete.
A legelső lezárás után a családdal elvonultunk az Őrségbe. Az elejét nagyon nehezen viseltem. Aztán azt mondtam, hogy negyvenegynéhány éve nem volt ennyi szabadidőm, most van, és ez jó. Kimentünk a kertbe, tettem-vettem, nagyokat sétáltunk a családdal, de nyilván van különbség abban, hogy én döntöm-e el, hogy három hónapra vagy fél évre elvonulok, vagy a helyzet. Próbáltam a legpozitívabban felfogni. A második lezárás sokkal jobban megviselt. Van olyan előadás, amit 2020 novemberében mutattunk be, és csak most nemrég volt a hatodik előadásunk. A darab szétesik, kifolyik, kimegy a köztudatból; premier előtt van egy felfutása az előadásnak. Az nem kezdődik el újból, és nem tudni, hogy mi lesz ezekkel az előadásokkal. Ráadásul megváltozott a színházba járási szokás, vagy megnehezedett.
Félnek az emberek színházba menni?
Van, aki azt mondja, hogy most nem szeretne beülni százötven, ötszáz vagy ezer ember közé, és van egy olyan réteg is, aki ebben a helyzetben már nem színházjegyet vagy könyvet fog venni, mert nem tudja, mi lesz holnap vagy holnapután.
Hogy lett az abonyi melósok gyerekéből, géplakatosszakmunkás-tanulóból vezető budapesti színész? Az életében voltak mélységek és magasságok. Kezdjük az elejéről. Az édesanyja téglagyári munkás volt.
Amikor már nagyobbak lettünk. Addig háztartásbeli volt. Azt hiszem, ötödikes voltam, amikor elment dolgozni a téglagyárba, segédmunkás volt.
Az édesapja meg a MÁV-nál dolgozott bádogosként.
Bádogos és vízvezeték-szerelő volt, de bádogosként dolgozott.
Ön pedig kergette a nagy álmot, világhírű focista akart lenni. Meddig?
Addig, amíg nem mentem el az első edzésre a Ferencvároshoz. Mondták, hogy másnap is menjek, de úgy éreztem, hogy elég jelentős különbség van az én képzelt focitudásom és azok tudása között, akikkel játszottam. Azt gondoltam, hogy akkor ez itt véget ért, kipróbáltam.
Ennyire nem volt sikerélménye a Fradiban?
Az én meglátásom szerint az én és az ő tudásuk között akkora szakadék tátongott, hogy nincs az a híd, amely ezt keresztül tudta volna hidalni. Lehet, hogy ettől megrettentem, szerintem lehetett volna belőlem egy jó NB III-as játékos. De én akkor Európa legjobbjai, a világ legjobbjai közé szerettem volna kerülni, ezért inkább elengedtem.
Közben Budapestre kezdett el járni szakmunkásképzőbe. Géplakatosnak készült. Menekült Abonyból?
Mehettem volna Ceglédre, Szolnokra is, de elsősorban az volt a célom, hogy minél közelebb legyek a Ferencvároshoz. Ez volt igazán a hívószó, hogy Budapestre kerülök és a Fradi játékosa leszek. Ez volt a tervem induláskor.
Nagy volt a kontraszt Abony és Budapest között?
Egy kicsit talán nagy lett ez a budapesti kabát rám, ami egyébként rengeteg újdonságot adott nekem. De Budapesten olyan két-három százalékkal pezsgőbb volt az élet, mint Abonyban.
Csak két-három százalékkal?
Azért az jelentős különbség. Tizennégy éves múltam. Tizennégy éves koromtól azt terveztem, hogy ki lesz forgatva a világ a négy sarkából, és ebben nekem jelentős szerepem lesz. Aztán szembesül az ember azzal, hogy a képességei nem adottak ehhez. Ma már úgy gondolok vissza erre az időszakra, hogy naivan gondolkodtam, gyerekfejjel.
Miért pont géplakatosnak ment? A gimnázium nem játszott?
Négyes tanuló voltam ötödiktől nyolcadikig, és azt éreztem, hogy egy budapesti gimnáziumhoz ez kevés. Mehettem volna Abonyba gimnáziumba, vagy Ceglédre, de az, hogy Abonyból el akarok menni, mindent felülírt. Édesapám azt szerette volna, hogy menjek gimnáziumba. Eltelik négy év, és akkor talán én is jobban látom, hogy mit szeretnék, merre szeretnék menni.
Tizenhét éves korában az egyik osztálytársával Sopron környékén disszidáláson kapták a rendőrök, miközben állítólag eszük ágában sem volt lelépni az országból. Hogy lett ebből papíron disszidálás?
Egy barátommal lementünk Sopronba. Volt egy hölgy, akivel megismerkedtünk nyáron, gondoltuk, hogy elmegyünk hozzá. De akkoriban az osztrák határhoz közeli vidékre utazni sokkal bonyolultabb volt. Már Szombathely előtt negyven kilométerrel igazoltattak a vonaton. Hová megyünk? Miért megyünk? Leszálltunk a vonatról, ott vártak a nyomozók, igazoltattak. Mondtuk, hogy ide meg oda megyünk, de végül nem tudtunk ott aludni, mert vendégek érkeztek a hölgyhöz, és ezért éjszaka inkább mászkáltunk. Valahogy nem akartunk sok pénzt költeni szállodára. Hajnal kettőkor megállt egy rendőrkocsi mellettünk, hogy mit csinálunk, kik vagyunk. Mondtuk, hogy tanulók. Bevittek, külön elvitték a barátomat és engem, hogy miért akartunk disszidálni, mit keresünk itt. Mondtuk, hogy nem akarunk disszidálni. A barátom egyből kapott egy nagy maflást, ahogy beérkeztünk az őrsre. Szóvá tettem, akkor én is kaptam egy pici sallert. Tartott vagy húsz percig ez a beszélgetés.
Mit szóltak a szülei?
Gondolom, rendkívül elkerekedett a szemük. Az volt a szerencse, hogy tudtak az utazásról.
Miután befejezte a szakmunkásképzőt, visszament Abonyba.
Elhelyezkedtem a szolnoki MÁV-nál.
Élete munkája volt?
Olyan szempontból igen, hogy jelentősen emelkedett a Magyar Államvasutak színvonala. Beiratkoztam esti tagozaton gimnáziumba. Másfél évet dolgoztam a vasútnál, majd a postához igazoltam hírlapkézbesítőnek.
Miért hagyta ott a MÁV-ot?
Nagy löketet adott a Kőtövis együttes. Közben leérettségiztem estin, és több időm maradt foglalkozni azokkal az anyagokkal, amit ott csináltunk. Felmerült, hogy jelentkezem a színművészetire, és arra is fel akartam készülni rendesen.
Közben megváltotta a postát is.
Ott is jelentős javulás volt kimutatható ebben az időszakban.
A Kőtövisben indult el a színészi pályán. Milyen társaság volt ott akkoriban?
A Kőtövis a Szolnoki Kőolajbányász irodalmi színpada volt, tehát a vállalat biztosított nekünk helyet, ahol próbálhattunk. Cserébe fel kellett lépnünk március 15-én, november 7-én, április 4-én, vagy ha a cég kért valamit, verses műsort kellett csinálnunk. Ennyi volt az elvárás. Csináltunk előadásokat. Azokkal mentünk fesztiválra. A bolti eladótól a titkárnőig, a tanárig, a mérnökig – nagyon vegyes csapat volt. Nekem nagyon fontos időszak volt ez.
A helyén érezte magát?
Nekem mindig volt problémám, de itt nem volt kisebbrendűségi érzésem, éppen azért, mert ez vegyes csapat volt, ami nagyon elfogadó és a másikra kíváncsi emberekből állt. A színháznál szintén elfogadó közeg volt, jó ideig nem volt jelentős görcsöm, hogy mit keresek ott. Bekerültem egy fantasztikus csodahelyre. Vajon ide való vagyok-e? Ez a kérdés, ez az érzés néhány évig bennem volt, annak ellenére hogy senki nem éreztetett ezt velem, én csináltam magamnak, én teremtettem meg magamnak ezt a belső hangulatot.
Miből fakad ez?
Biztos abból, ahonnan jöttem, abból a közegből. Mindig az volt bennem, hogy az én műveltségem vajon megfelelő-e, elég-e ide. Ma már úgy gondolom, butaság volt, mert ha bárki éreztette volna velem, akkor teljesen jogos érzés lett volna, de ehelyett nagyon sok segítséget kaptam a kollégáktól, nagyon sok barátra leltem ebben a közegben.
Miben mutatkozott meg a szorongása?
Abban, hogy sokáig bizonytalan voltam magamban. Ez személyiség kérdése is. Nyilván lehetne ezzel többet foglalkozni, elmerülni benne, hogy miért alakul ki egy emberben, mert szerintem ez sok összetevős dolog.
Hogy leplezte ezt a bizonytalanságot? Kellett egyáltalán?
Nyilván nem mondogattam, ez bennem volt, de nem éreztettem. Próbáltam magam elfogadtatni a munkámmal. Meg munka után a büfében. Ha nem ilyen lett volna a közeg, akkor valószínűleg innen is elmentem volna, mint a Fradi-edzésről. Ezt a nehéz helyzetet egy jó ideig magamnak kreáltam.
Mikor békült meg vele?
Úgy mondanám, hogy azon az úton vagyok, hogy kezdek megbékélni ezzel a helyzettel. Abban biztos vagyok, hogy ezen a palettán, a színháznak nem ártottam sokat, sem pedig a közegnek. Azt gondolom, hogy van itt helyem. Ez a néhány évtized azt bizonyítja.
A Kőtövistől ’79-ben átigazolt a Szolnoki Szigligeti Színházhoz. Milyen volt a felvételi?
Vicces. Nem tudom, hogy találták ki, hogy mentünk bele ebbe. Negyven-hatvan ember jelentkezett az állásra. A színház részéről Kerényi Imre, néhány színésznő, díszlettervező, jelmeztervező, dramaturgok voltak bent a felvételin. Mondták, hogy menjen be mindenki.
Egyszerre?
Egyszerre. Beült mindenki a próbaterembe, és szóltak, hogy maga jön! Színpadra. Bemutatkozott, mit hozott, mondja. Leültél, jött a másik. Amikor vége volt az egésznek, mondták, hogy majd értesíteni fogják azokat, akik felvételt nyertek. Ez nagyon furcsa volt, hogy egymás előtt szerepeltünk.
Mivel készült?
Szerintem vittem Cyrano orrmonológját, egy Don Quijotét meg verseket.
Táncolnia is kellett. Hogy sikerült?
Hát az remekül.
Köztudott, hogy ön legendásan táncol.
Volt egy korrepetitor, ült a pianínónál, mondjon verset, mondjon monológot, valamit improvizálni kellett. Na, akkor énekeljen! Rendkívül erős képességgel áldott meg énekben a sors. Emlékszem, énekeltem, hogy hull a szilva a fáról, most jövök a tanyáról. Jó, köszönjük szépen, mondták a második sor után. Táncoljak. A korrepetitor elkezdett egy dalt. Na mit csináljak? Tipródtam. Elkezdtem. A korrepetitor úgy látta, hogy ez a dal nem felel meg, és épp amikor elkezdtem volna táncolni, dalt váltott. Ez így ment öt váltásig. Mire beléptem volna, váltott. Mondták, hogy köszönjük szépen, elég volt, foglaljon helyet. De nyilván örültem, hogy felvettek. Elkezdtem szerepecskéket kapni.
Már profi színész volt, amikor úgy gondolta, hogy vállalkozásba fog, de nagy kudarc érte. Mi volt ez a vállalkozás?
Kalandos volt. Egy barátommal vízibicikli-kölcsönzőt nyitottunk. Badacsonytomajon, oda mentünk le. Ez egy nagyon pici strand volt, megfordult összesen tizenhat ember a strandon úgy tizenkét naponta. Úgy éreztük, hogy ez nem fog nagyon felpörögni. Menjünk vissza Badacsonyba, azért ott pezsgőbb az élet, de ne hívjunk teherautót, Badacsony úgyis csak néhány kilométer, összekötjük a bicikliket, és áttekerünk. Ez egy pici öblös strand. Fújt a szél, menjünk, ne menjünk? Azt hiszem, én voltam a hangadó, hogy ne tököljünk már, mert megint egy napot elvesztegettünk, menjünk! Ahogy ebből a kis öbölből kiértünk, tekertünk Badacsony felé, csakhogy ez a tizenkét bicikli meg ment a déli part felé. Szerintem a közepe felé jártunk a Balatonnak már, amikor hiába tekertük a bicikliket észak felé, délre mentek. Teljesen szürreális élmény volt.
Megjelent egy hajó, kidobtak egy létrát, szóltak, hogy menjünk fel a létrán. Két barátom átröpült a hajóra, mondtam, hogy a bicikliket is kellene… De mondták, hogy azokat felejtsem el. A hajóról láttam, hogy a bringák szépen mennek a déli part felé. Partot értünk, másnap autóba pattantunk, és tizenöt kilométeres körzetben összeszedtük délen az elég roggyant állapotú a vízibicikliket. Nem volt sikertörténet, de sok tanulsággal szolgált. Rájöttem, hogy a vállalkozósdi nem nekem való, maradtam inkább a színháznál.
