Újabb akadályon jutott túl a Paksi Atomerőmű üzemidő-hosszabbítási elképzeléseinek sorvezetője, ám a kaliforniai Diablo Canyon jövőjével kapcsolatban hozott friss hatósági döntés a tervezhető energetikai jövőkép helyett csak további kérdéseket és feszültséget generál; leginkább azzal kapcsolatban, tényleg megéri-e a szükséges költség és a vállalt kockázat a fogyasztók számára.
Az utóbbi két évtized magyar energiapolitikájának egyik nagy szégyene a szénfillér alkalmazása. A 2006-ban bevezetett, hivatalos nevén szénipari szerkezetátalakítási támogatás egy olyan, minden áramfogyasztó által fizetett pluszköltségtételként került a villanyszámlákra, amelynek feladata a 2000 óta minden próbálkozás ellenére is súlyosan veszteséges Vértesi Erőmű életben tartása volt. A helyben, drágán bányászott, silány minőségű lignitet égető, korszerűtlen technológiával dolgozó üzemet 2006–2010 között több mint negyvenmilliárd forinttal támogatták az áramfogyasztók csak a szénfilléren keresztül. 2009-es üzleti terveit már úgy sikerült csupán mínusz 720 millió forintra kihozni, hogy a vállalat több mint 13 milliárd forintnyi állami támogatást kapott.
A szénfillért a politikusok gyávasága szülte: nem merték a térségben élők szemébe mondani, hogy be kell zárni az oroszlányi bányát és a szénerőművet. Az évente bő hétmilliárd forintot összekalapozó különadó ráadásul a Vértesi Erőmű bezárásáról szóló MVM-döntés (2009. május), illetve azután is a villanyszámlák része maradt, hogy az EU 2010-től elvileg már nem engedte. A lakossági fogyasztókat 2014 végén mentesítették ugyan a beépített költségek megfizetése alól, de az ipari fogyasztók szeme elől csak eltüntették: beemelték az egyéb pénzeszközök nevű, továbbra is fizetendő költségtételbe, oda, ahol például az MVM-es dolgozók kedvezményes áramához fizetett kötelező hozzájárulás is helyet kapott.
Mindezt azért időszerű visszaidézni, mert Kaliforniában éppen hasonló politikai manőverezés zajlik, csak az atomenergia támogatása körül. Januártól az átlagos havi villanyszámla három dollárral drágulhat annak eredményeként, hogy az állam egyetlen, még működő atomerőművének blokkjait nem állítják le az eredetileg tervezett időpontban.
Nem csak egy újabb áremelés
A Diablo Canyon erőmű kacifántos történetének ma is íródik az utolsó fejezete, mert bár az erőművet üzemeltető Pacific Gas and Electric Company (PG&E) 2016-ban maga jelentette be a bezárását, azóta is vitáznak működésének meghosszabbításáról. A többek között a lokális földrengések, a kiöregedő nukleáris technológia, illetve az üzemben felhalmozott nukleáris hulladék mennyisége és környezetszennyezési kockázatai miatt majd egy évtizede kitűzött nyugdíjazás végül elmarad, odébb tolják.
A 2022 nyarára kialakult globális energiaválságtól megriadva Gavin Newsom kaliforniai kormányzó olyan komolyan vette a Biden-adminisztráció által létesített atomerőmű-mentő csomagot, hogy az üzemidő-hosszabbítást kicsikaró törvénymódosítási kampány végén törvény utasította a PG&E-t, hogy „tegyen meg minden szükséges és körültekintő” intézkedést az atomerőmű további működése érdekében. Tavaly decemberben a CPUC öt évvel meghosszabbította az erőmű működési engedélyét, de az üzemeltető most már húsz évet szeretne.
Az idén tavasszal 39, illetve 38 éves nukleáris blokkok előtt álló kihívásokról kiderült, hogy az ugyancsak üzemidő-hosszabbításra készülő Paksi Atomerőmű számára akár mintául is szolgálhatnak, például mert a kétblokkos erőművet arra hivatkozva mentik meg, hogy ezzel megkönnyítik az állam átállását a zöldenergiára, de így enyhíthetők a korábbi években előforduló rendkívüli hőségben (kora este, naplemente után) jelentkező áramszüneti kockázatok is.
Az amerikai szövetségi állam árammixében a Diablo Canyon kilenc százalékot teljesít, ennek kitolása – az 1. blokk esetében 2029 októberéig, a 2. blokkéban pedig 2030-ig – ma már inkább pénzügyi kérdés. Az elképzelt húszéves rájátszáshoz azonban nem lesz elég, hogy a PG&E beígérte a folyamatos korszerűsítést; új engedélyeket kell beszerezni a Nukleáris Szabályozóbizottságtól (NRC), ha a Diablo Canyon képes lesz az aktuális kritériumoknak megfelelni. Az NRC-nél egy efféle kérelem elbírálása általában 22–30 hónapig tart, de akár öt évig is elhúzódhat. Jelenleg az atomerőmű ügye ott tart, hogy az NRC a kérelemhez kapcsolódó kiegészítő környezeti hatásnyilatkozat tervezetét véleményeztette.
Már lovagolnak az AI-hullámon
Bár zajlik még vita a mesterséges intelligencia hasznáról és veszélyeiről, de az már biztos, hogy a civilizációs hétköznapok részévé vált és egyre inkább azzá válik. Ezenkívül az biztos még, hogy az AI, illetve az adatközpontok elképesztően sok villamos energiát fogyasztanak. A nagy technológiai vállalatok, mint az Apple, az Alpha, a Meta, az Amazon és a Microsoft versenyt futnak az AI-fejlesztésben és azt illetően, hogyan-honnan lehet majd elegendő villamos energiát biztosítani a csapatokban telepítendő data centerekhez. E versenyben Kalifornia a Szilícium-völgy, vagyis a világ mesterségesintelligencia-epicentruma miatt fokozottan érintett; ottani energiacégként természetesen a PG&E is. Már ígérik az adatközpontok építését tervező cégeknek, hogy amennyiben a Diablo Canyon üzemben marad 2030-ig (vagy még utána is), akkor a napelemekkel és szélturbinákkal áramot termelő erőművekkel is versenyben lesznek, sőt képesek lesznek teljesíteni a kevesebb mint 50 dolláros megawattóránkénti (MWh) alapköltséget 24/7 üzemben is. E fogadkozással azonban érdemes csínján bánni, mert ahogy a Los Angeles Times levezette, 2025-től csak abban az esetben jön ki az ígért termelői egységár, ha nem számolják bele az atomerőmű tovább működésére biztosított támogatásokat (államit, szövetségit, fogyasztóit). Ráadásul a kaliforniai atomerőmű üzemidő-hosszabbításának indoklása a lakossági fogyasztók igényeinek és ellátásbiztonságának biztosítása.
A PG&E novemberben bejelentette, hogy a Diablo Canyonban használni kezdi a generatív AI-t. Az Atomic Canyon a dokumentumkeresési és -lekérési folyamatokhoz a Neutron Enterprise NVIDIA-alapokon futó megoldását használja, amitől a PG&E költségmegtakarítást és jobb működési hatékonyságot vár. Terveik szerint az AI később segíthet majd például az üzemidő-hosszabbítási, illetve a különböző engedélyezési dokumentáció optimalizálásában is.
Havi három dollár
December 18-án a Kaliforniai Közműbizottság (California Public Utilities Commission, CPUC) tagjai 4:1 arányban jóváhagyták az atomerőmű további működését fedező, 722,6 millió dolláros számla áthárításának lehetőségét. A Diablo Canyon működésben tartásának 2025-re eső költségeinek jelentős részét így a PG&E helyett a kaliforniai energiaszolgáltatók (a PG&E, a Southern California Edison és a San Diego Gas & Electric) ügyfelei fogják kifizetni.
Az átlagban havi 279 dolláros villanyszámlán a háromdolláros drágulás talán nem tűnik soknak, de egyrészt enélkül is Kaliforniában kerül a legtöbbe az áram az egész Egyesült Államokban (az átlagos amerikai áramdíjnak több mint másfélszeresét fizetik), másrészt a számlák rendezését illetően a kaliforniai fogyasztók ötöde már most is tetemes fizetési elmaradásban van, ami összesen több 2,2 milliárd dollár adósságot jelent. A PG&E-t nem teszi népszerűvé az sem, hogy tavaly éppen ekkora nyereséggel zárta az évet. A közüzemi fogyasztók érdekeit képviselő kaliforniai Közjogi Ügyvédi Iroda (The Public Advocates Office) friss jelentésében olvasható, hogy az utóbbi években a PG&E ügyfelei voltak kénytelenek a legnagyobb arányú szolgáltatói áremelési terhet a nyakukba venni.
Az atomenergia-ellenes, illetve a fogyasztóvédő szervezetek élesen bírálták a CPUC döntését. Matthew Freedman, a TURN (The Utility Reform Network) fogyasztói érdekvédő szervezet témavezető ügyvédje úgy fogalmazott a Los Angeles Timesnak: „Példátlan, hogy az állam megengedi, hogy egy közszolgáltató szedje be az előállítási források költségeit mindhárom fő közszolgáltató ügyfeleitől.” David Weisman (a Diablo Canyon bezárását követelő szervezet, az Alliance for Nuclear Responsibility ügyvezető igazgatója) szerint viszont az a fő probléma, hogy a PG&E lehetőséget kapott arra, hogy új díjakat szedhessen be az atomerőmű életben tartására hivatkozva. A California Globe cikke azt is megjegyezi, hogy a CPUC mostani döntése ahhoz kell, hogy érdemben tárgyalni lehessen a Diablo Canyon működésének meghosszabbításáról 2030-ig, és a vállalható költségeiről. A lap forrásai szerint ez elérheti a 8,9 milliárd dollárt.
Kárba menjen, vagy pocsékba?
Az, hogy a Diablo Canyonból származó atomenergia drágább lesz a fogyasztók számára, nem meglepetés, mivel a PG&E júniusban az illetékes hatósághoz benyújtott bevételi kérelmeiben az áll, hogy az erőmű 2030-ig nyitva tartása érdekében az előzőleg közölt, 5,8 milliárd dolláros díjbevételszükség helyett a dupláját, 11,8 milliárd dollárt kell tudni biztosítani. Az aktuális valutaárfolyamon számolva több mint négyezermilliárd forintos végösszeg nem csak azért rémisztő, mert a jelentős részét a fogyasztókkal fogják megfizettetni, hanem mert a Paks II.-beruházás eredeti költségtervében is hasonló nagyságrendű összeg (12,5 milliárd euró) szerepelt. Igaz, hogy előbbiből a Diablo Canyon ötévnyi működésének költségeit fedezhetik, de ez az új magyar atomerőmű éppen elengedett építkezési keretösszegét illetően viszonyítási pont lehet, ahogy az idén májusban Georgiában végül sikeresen befejezett új amerikai atomerőmű-építési projekt is: a Vogtle–3 és 4 blokk legalább hatvanévnyi termelésre épült, és szigorúan véve bő hat évvel csúszta le az eredeti céldátumot – és több mint harmincmilliárd dollárba került.
Az árnál azonban komolyabb problémát is jelzett Richard McCann energetikai közgazdász, aki még a CPUC december 18-i döntése előtt elmagyarázta a San Diego megyei helyi médiának, miért baj, ha a Diablo Canyon üzemben marad. „Időnként sok termelőfeleslegünk van a rendszerben” – mondta, hozzátéve, hogy nem a napenergia-termelés túl sok, hanem az a többletteljesítmény, „amiért leginkább a Diablo Canyon okolható”. A szakember szerint az atomerőmű rugalmatlan termelésmenedzselése tavaly már rendszerszintű problémát okozott, jobb lett volna az eredeti terveknek megfelelően nyugdíjba engedni a blokkokat. Az időszakos túltermelés problémáját ő nem tartja megoldhatónak atomerőművel, mert bár a pillanatnyi többlettermelést meg lehet próbálni eladni a szomszédos államokba, de ez a ciklus egyre gyakrabban egybeesik az árampiaci alacsony árak időszakával (mivel a napelemes rendszerek termelési csúcson lefelé tolják az áram árát), ami gazdaságilag az atomerőmű számára nem jó kombináció. Az sem, hogy ha nincs vevő a többletre, akkor egyszerűen ki kell dobni, és kárba megy a megtermelt energia. (Mindez nem amerikai sajátosság; ehhez hasonló – ahogy az ebből kialakuló negatív áramárak – Magyarországon is egyre gyakrabban fordul elő.)
A kaliforniai rendszerüzemeltető ISO (California Independent System Operator) valós idejű üzemeltetésért felelős igazgatója, Brian Murray szerint nem az atomerőművet kellene preferálni az ilyen helyzetek megoldására. „Nem tudom, van-e értelme az ilyen erőforrások megőrzésének” – mondta. Állítja, hogy jobban megérné támogatni az atomerőművek helyett a rendszer rugalmasságának növelését segítő technológiákat.
