Szerződésben vállalta a magyar kormány, hogy elkezdi az egyoldalú, orosz energiafüggőség felszámolását – legalábbis ami a nukleáris erőművünk üzemanyag-ellátását illeti. A bombahír árnyékából e lépés kényszerűsége nem látszódott, és az is figyelmen kívül maradt, hogy Magyarország beállt a sorba – igaz, csupán a legvégére.
A szeptember eleji kötcsei pikniken Orbán Viktor sok más mellett zárt körben arról beszélt – írta meg a Telex „a találkozó helyszínén tartózkodó résztvevőktől” származó információkra hivatkozva –, hogy Magyarország energetikai önellátásának ezután részévé válik, hogy az oroszokat franciára cserélnénk Pakson (legalábbis a már meglévő atomerőműben, de – legalábbis egyelőre – csak üzemanyagügyben). Másnap Moszkvában Konkoly Norbert, Magyarország moszkvai magyar nagykövete a TASZSZ-nak azt bizonygatta, hogy erről szó sincs, az ügyben „Orbán Viktor magyar miniszterelnök nem nyilatkozott”, a paksi atomerőműben ilyesfajta fűtőanyag-beszerzési forráscsere „a magyar kormánynak nem áll szándékában”, sőt „folytatni kívánja nukleáris együttműködését Oroszországgal”.
Harmadnap Lantos Csaba energetikai miniszter közleményben tudatta, hogy Budapesten fogadta a francia Framatome nukleáris ipari vállalat vezetőjét, akivel a kormány nevében arra szerződött, hogy az eddigieknél magasabb szintre emelik az együttműködést. „Az új megállapodást az atomerőművek hosszú távú üzemeltetésével és üzemanyag-ellátásával összefüggő közös munkával egészíti ki” – közölte a miniszter.
Lehet-e mindhárom állítás egyszerre igaz? Vagy az egymásnak ellentmondónak látszó tézisek a kormányzati taktikázás, netán az energiapolitika irány- és arcélnélküliségének friss bizonyítékai? A válaszokhoz az visz a legközelebb, ha kibogozható, hogy mire szerződtek, illetve mire is vállalkozhatnak a franciák Pakson – és Európában.
Nagykoalíció és a francia kapcsolat
A Szabad Európa július közepén részletesen megírta, hogy bár a magyar kormányzati kommunikációban változatlan a Moszkvát, illetve a Roszatomot és az orosz–magyar nukleáris ipari kapcsolatokat Brüsszeltől óvó, a lehetséges európai uniós szankcióknak még a felvetését is harcosan visszautasító szólam, az EU ez irányú, orosz energiafüggésének felszámolását célzó döntései Magyarországot sem hagyják érintetlenül. 2023 januárja óta hivatalosan dolgozik az az uniós konzorcium, amelynek célja, hogy 2025 végére az orosz VVER típusú nukleáris blokkok üzemanyag-ellátását saját kézbe vehesse, s amelynek vezetésére az amerikai Westinghouse is meghívást kapott. E projektnek az összes érintett szolgáltató, így a magyar állami energiaholding, az MVM is résztvevője – akkor is, ha erről sem a cég, sem a kormány nem közölt részleteket.
A Framatome az atomipar sokat megélt, jó amerikai kapcsolatokkal működő, régi motorosa. A céget 1958-ban kifejezetten azzal a céllal alapították, hogy a Westinghouse PWR-technológiájú atomreaktorait engedélyeztetni tudják Franciaországban. Bár az amerikaiak 1976-ban teljesen kiszálltak a Framatome-ból, számítanak egymásra. Az Egyesült Államokban jelenleg is több mint 2300 Framatome-alkalmazott dolgozik, amikor pedig 2022-ben a francia atomipar orra bukott (az ország áramellátásának általánosságban mintegy hetven százalékát biztosító erőművek tömeges leállítása és kényszerű javítása miatt a nyolcvanas évek óta nettó áramexportőr Franciaország importőrszerepbe kényszerült), a Westinghouse több száz amerikai és kanadai atomerőművi specialistát (hegesztőket, szerelőket stb.) küldött a javításokhoz.
A két cég harmonikus viszonyát jelzi az is, hogy közösen szerződtek le a kozludoji atomerőmű két blokkjának üzemanyag-ellátására. Bulgária egyetlen nukleáris erőművében két 1000 megawattos reaktor dolgozik. A Westinghouse az 5-ös blokk üzemanyagának biztosítására (és szállítására) kötött tízéves szerződést, a Framatome a 6-os blokkra. Az első szállításokat az amerikaiak már jövőre, a franciák 2025-re ígérik – azután, hogy az erőműnek 2024 végén lejár a Roszatom üzemanyaggyártó cégével (TVEL) érvényes szerződése.
Ehhez kapcsolódóan: Szorul a hurok a Paksi Atomerőmű körül: már tankolni sem csak az oroszokkal lehet
VVER: kisebbek és nagyobbak
Európában eddig az összes üzemanyagot a TVEL szállította a nyomott vizes technológián alapuló VVER-blokkokhoz. Az Európai Unióban aktuálisan és összesen 18 ilyen reaktor üzemel, ezekbe 2021-ben, az eddigi utolsó békeévben importált üzemanyag piaci értéke megközelítette a 240 millió eurót.
A nagyobb VVER–1000-esből összesen négy egység üzemel: a már említett bolgár blokkok (Kozloduj–5 és 6) mellett a csehországi Temelín–1 és 2 ilyen. De Csehországban van négy kisebb VVER–440-es egység is (Dukovany–1, 2, 3, 4). Finnországban kettő (Loviisa–1, 2), Magyarországon négy (Paks–1, 2, 3, 4) és Szlovákiában is négy (Bohunice–3, 4 és Mochovce–1, 2). A tizennégy VVER–440-es blokk jellemzője, hogy a nyolcvanas évek végéig megépítették és bekapcsolták, így mind hasonló cipőben jár, mint a Paksi Atomerőmű: hamarosan a második üzemidő-hosszabbításról szóló döntést is meg kell hozni velük kapcsolatban.
A 440-es orosz reaktorok üzemanyag-ellátását eddig biztosító orosz atomipari és technológiai tapasztalat ellenében építendő új uniós struktúra megalkotására vállalkozott az APIS Projekt. Az Európai Unió és Ukrajna biztonságos VVER-üzemanyag-ellátásának gyorsított ütemű diverzifikálását megcélzó APIS-ba a Westinghouse nemcsak azért kapott meghívást, mert Svédországban van e feladatra alkalmassá tehető üzeme, hanem azért is, mert ezt a missziót az EU nem tudja elég gyorsan, csak saját belső, tagországi erőforrásaira támaszkodva megoldani. A témában magát egy ideje látványosan exponáló – de az APIS-programba nem bekapcsolt – francia Framatome-mal együtt sem.
A kizárólagos orosz üzemanyag-ellátás diverzifikálása nem új gondolat. Ma is elérhető a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) honlapján az az 1994-ben publikált tanulmány, amely arra jutott a nemzetközi VVER-reaktorok nemzetközi üzemanyagpiaci lehetőségeivel kapcsolatban, hogy a nyugat-európai beszállítóknak akkor is intenzíven törekedniük kellene bejutni erre a piacra, ha az akkor fejlesztés alatt álló projektekből nem lesz semmi, mivel ez a piac több beszállítót is nyereségessé tud tenni. Pláne, hogy az akkor még meglévő német (Lingen, Hanau, Karlstein), belga (Dessel), svéd (Västerås), spanyol (Juzbado) és francia (Romans, Pierrelatte) üzemanyaggyártó központok harminc éve termelési kapacitásuk alig felére kaptak megrendelést odahaza. Az amerikai szerzők azonban a technológia kisebb költségeire, nagyobb fejlesztési potenciáljára és a versengés katalizáló hatásaira is hivatkoztak – érdemi eredmények nélkül.
Amikor az Euratom Ellátási Ügynökség (Euratom Supply Agency, ESA) 2013-as jelentésében a téma ismét napirendre került, már más volt a helyzet. Az ESA szerint az EU-nak sürgősen diverzifikálnia kellene a tagországaiban működő VVER-reaktorok üzemanyag-ellátását, mivel e piacon a gyártás egyetlen szállítótól függ – és abból például ellátásbiztonsági problémák lehetnek, hogy az orosz TVEL monopolhelyzetbe került. A TVEL látható módon ugyan sosem élt vissza a fölényével, és sokkal pontosabban is szállított, mint a máshol, más reaktortípusokba üzemanyag-szállításra szerződött iparági szereplők, de egy tudományos projekt 2015-ben így is indult. A kifejezetten a 440-es reaktorok üzemanyagának működés közbeni viselkedését vizsgáló projektnek eddig nem volt látható üzleti következménye, az üzemanyag-beszállítási szegmens diverzifikációját illetően igazi nekiveselkedésre csak az APIS Projekt indítása utal.
A Westinghouse korábban a VVER–1000-es reaktorokhoz fejlesztett üzemanyagot, szinte katalógusból lehet választani ilyen erőműblokkhoz üzemanyag-kazettát. A VVER–440-eshez azonban mindent le kellett fejleszteni, amihez tavaly év végén az amerikaiak meg is találták a megfelelő partnert. A spanyol Enusa Industrias Avanzadas mintegy ötven éve dolgozik nyomottvizes atomerőművekre, eddig azonban Spanyolország mellett leginkább Belgium és Franciaország volt a célterülete. A cég a salamancai Juzbadóban lévő gyárában átépítette a gyártósorát, és úgy tervezi, hogy a VVER–440-esekhez szükséges összes engedélyt megszerzi idén, és jövőre a gyártást is beindítja.
A Westinghouse úgy készül, hogy 2024 elején már szállítani fogja az új üzemanyagot: a spanyol üzem mellett a svédországi Västeråsból fogják ellátni európai megrendelőiket. Ebben azonban nagy segítséget jelent, hogy a 440-es üzemanyag fejlesztését a Westinghouse nem most és nem a nulláról kezdte. Amikor 2005-ben a nukleáris iparban akkor nagybevásárlást végző Toshiba időlegesen megszerezte a vállalatot, bekerült a cégbe a Westinghouse mellé egy brit üzemanyaggyártó is. A BNFL (British Nuclear Fuels) a VVER–440-es blokkokkal termelő finn loviisai atomerőműbe szállított üzemanyag-kazettákat és üzemanyagot. Bár 2008-ban a Westinghouse ezt a megrendelést elvesztette az oroszok nyomott árú ajánlatának is köszönhetően, s ezt követően ki is vonult erről a piacról, hat évvel később reaktiválta a jelenlétét.
Elsősorban fejlesztésekben voltak érdekeltek: 2014 és 2018 között az Euratom, majd a Horizon 2020 projektben is dolgoztak a VVER–440-es üzemanyag piaci diverzifikálhatóságán – többek közt az Enusával együttműködve.
Magyarország csak beáll a sorba
Semmi különös vagy speciálisan magyaros nem volt abban, amit és ahogy szeptember 12-én Lantos Csaba energetikai miniszter és Bernard Fontana, a Framatome elnök-vezérigazgatója szignálta a korábban már hivatkozott közös dokumentumot. A kapcsolatok elmélyítéséről szóló egyetértési megállapodás legfeljebb annyiban tekinthető különösnek, hogy a sablonos szövegezésű iratot a Framatome első embere Pozsonyban például nem politikussal írta alá (az eseményt megörökítő fotózáskor Pozsonyban például Branislav Strýček, a Szlovák Villamos Művek, a Slovenské elektrárne főigazgatója és Michele Bologna, a vállalati igazgatótanács első alelnöke kezét szorította meg). A májusban Szlovákiával aláírt Framatome-megállapodás szintén egy egyetértési nyilatkozat, amelyet a felek „egy globális stratégiai kapcsolat kialakítása érdekében” kötöttek. Ennek egyik kulcseleme, hogy a két szlovák VVER–440-es blokkot üzemeltető atomerőműben (Bohunice és Mochovce) „az üzemanyag-ellátás hosszú távú megoldására irányuló együttműködést” kötöttek.
A francia cégnél úgy gondolkodnak, hogy rövid távon a VVER típusú reaktorok által eddig is használt tüzelőanyagra támaszkodva állítják-építik föl az európai üzemanyaggyártó létesítményeit és a teljes ellátási láncot, így sem a működő reaktorokat, sem az engedélyeiket nem kellene emiatt módosítani. (Ezt azonban eddig nem részletezték, pedig az orosz közreműködés mértéke alapjaiban meghatározza, hogy a Framatome megoldása mennyiben lenne Roszatom-alternatívának tekinthető.) Hosszabb távon a Framatome víziója az, hogy egy pontosan nem konkretizált időpontra teljesen szuverén európai nukleáris üzemanyagot fejlesztenek ki. Lionel Gaiffe, a vállalat üzemanyag-üzletágának alelnöke a szlovákiai megállapodást ugyan azzal kommentálta, hogy a Framatome már évek óta fejleszt „különböző ipari megoldásokat” rövid és középtávra mindkét VVER-reaktortípushoz, de a részletek nem ismertek.
Üzemanyag-diverzifikációt illetően valójában ennyit ígért Bernard Fontana Magyarországnak is. „Ez a memorandum megerősíti elkötelezettségünket, hogy hozzájáruljunk az üzemanyag-ellátás diverzifikációjához és biztonságához a meglévő nukleáris flotta stabil és megbízható működése (…) érdekében” – olvasható a Framatome budapesti megállapodásáról szóló közleményében. A szöveg súlypontja azonban nem az üzemanyagon, hanem a hosszú távú üzemeltetési-karbantartási együttműködésen, a K+F-en és az „új technológiák bevezetésén” van. Utóbbin pedig már a következő generációs, moduláris kis atomerőműveket (SMR) kell érteni. Ebben is számít a magyar kormány a franciákra. A kívánságlistára „a működő paksi blokkok előkészületben lévő üzemidő-hosszabbítása” is felkerült.
Az együttműködési nyilatkozat reális értékét mutatja az is, hogy a francia atomipari vállalat elsősorban a Magyarországon már működő Framatome Kft.-n keresztül valósítaná meg támogatását, azon a cégen keresztül, amely saját közlése szerint egészen másra koncentrál: „Kiemelt figyelmet fordít a Közép-Magyarországon épülő új VVER nukleáris blokkokra.”
Ehhez kapcsolódóan: Miért nem épül még Paks II.? Mi a különbség a létesítési és az építési engedély között?
Távolodni Oroszországtól
A korábban már hivatkozott Bulgária mellett azonban már Csehország és Szlovákia is jóval előrébb jár nálunk. Áprilisban a Westinghouse és a Framatome is hosszú távú szerződést kötött a cseh energiavállalattal, jövőre mindketten üzemanyag-beszállítói lesznek a ČEZ-nek, a VVER–1000-es blokkokkal üzemelő temelini atomerőmű és a VVER–440-esekkel dolgozó dukovanyi atomerőmű nukleárisüzemanyag-kazettáit szállítják majd. (A dukovanyi erőmű biztonsági és vezérlési, automatizálási – I&C – korszerűsítéséről külön megállapodást kötött a francia cég még februárban.)
A Nuclear Engineering beszámolt arról is, hogy a Westinghouse tíz évre szerződött le Temelinre, Dukovanyra pedig hét évre. A szaklapnak Bohdan Zronek, a cseh vállalat nukleáris energia divízióját vezető szakember elmondta azt is, hogy a döntést – amely szerint több forrás biztosítására kell áttérni az orosz beszállításról – már 2016-ban meghozták a ČEZ-nél. Az átmeneti időszakra több mint három évre elegendő üzemanyagot halmoztak fel.
Augusztus végén a Westinghouse és a Slovenské elektrárne vezetői már arról állapodtak meg, hogy a bohunicei és a mochovcei erőmű VVER–440-eseit 2025-től hosszú távon az amerikaiak látják el üzemanyaggal. „A szerződés lényege, hogy a szlovák atomipar eltávolodik Oroszországtól” – írta a megállapodást értelmezve a Nuclear Newswire. A pozsonyi, szlovák–amerikai kontraktus nem üti a franciákkal májusban aláírtat, mivel a Framatome csak arra kötelezte el magát, amire Budapesten is: hogy majd valamikor kifejleszti az európai üzemanyagot.
Sok országban, többek között Kínában, Magyarországon, Spanyolországban, Kanadában és Németországban is van Framatome néven bejegyzett cég. Utóbbi azonban tavaly nemcsak hogy beköltözött a Paks II. beszállítói köréből kiszakadt Siemens Energy erlangeni kutatóközpontjába, de kifejezetten üzemanyaggyártással is foglalkozik, illetve a gyártás inkább feltételes módban értendő, miután a Framatome Gmbh Alsó-Szászországban aktuálisan éppen ez ügyben nem túl népszerű.
Lingenben, ahol egykor atomerőmű is működött, a Framatome nem csak a környezetvédők céltáblája. Abból még nem volt nagy botrány, hogy 2022 szeptemberében plakátokkal tüntettek az orosz kapcsolatait továbbra is felvállaló cég előtt, de idén márciusban abból már igen, hogy kiderült: a Framatome a német létesítményben gyártaná a Roszatom nukleárisüzemanyag-cégével (TVEL) közös vállalatában (ANF) azt a nukleáris üzemanyagot, amelyet a kelet-európai VVER–440-es reaktorok használhatnának. A felháborodás leginkább annak szólt, hogy ez alapján úgy lenne francia–német (nem orosz) az üzemanyag, hogy a cégben az oroszok jelenléte mégiscsak biztosított. Az is pikánssá tette az ügyet, hogy kiderült: a lingeni fűtőelemgyár bővítésére benyújtott engedélykérelem alig néhány nappal az oroszok ukrajnai inváziójának megindítása után született. A kérelem azóta is a német hatósági jóváhagyásokra vár (hasonlóan a Siemens Paks II.-projektben való részvételéhez). A botrány kipattanását követően az ANF minden vádat visszautasított ugyan, de Robert Habeck gazdasági miniszter gyorsan jelezte: kétségei támadtak az engedélykérelem jóváhagyhatóságát illetően. Nem sokkal később a német környezetvédelmi minisztérium közölte, hogy az ANF anyacége és a TVEL Franciaországban alapított hasonló profillal vegyesvállalatot.
A Framatome megújított tevékenységeit bemutató, tavaly ősszel kiadott dokumentum szerint a cég működése öt üzletágra bontható.
- Meglévő és építés alatt álló nukleáris flottáknak kínálják a karbantartást és a mérnöki szolgáltatásokat (installed base).
- Ugyanez érvényes a biztonsági és automatizálási rendszerek (instrumentation and control; I&C) tervezésére és gyártására.
- Vállalják nukleáris gőzellátó rendszer (NSSS) mérnöki és műszaki tervezését, engedélyezését és fejlesztését (engineering & design authority);
- és a nukleáris erőművek legkülönfélébb alkatrészeinek tervezését és gyártását is.
- Mindezek mellett létezik az üzemanyag-üzletág (fuel), amely „fűtőelem-kazettákat és magkomponenseket fejleszt, tervez, engedélyez és gyárt” különböző típusú kutató és termelő reaktorokhoz.
A Framatome azonban nem egy erőtől duzzadó, fékezhetetlen étvágyú és lehetőségű vállalat. Jelentős részt vállal ugyan „az évtized egyik legnagyobb ipari projektjében”, a brit Hinkley Point C-építkezésben, és készült a következő angol nukleáriserőmű-projektre (Sizewell C) is, ám odahaza „teljesen el van havazva”, korlátozottak a lehetőségei. Emmanuel Macron elnök 2022 februárjában Belfortban meghirdetett francia atomreneszánsza (amelynek egyik sarokköve, hogy 2035-re legalább hat új típusú, EPR2-es nukleáris blokkot kellene építeni) nagy terheket ró a Framatome-ra a tervezéstől a technológiai kivitelezésig. Az EDF, a francia állami energetikai óriáscég pocsék állapotban van, és valójában a Framatome is sebezhető.
A csőd elől állami tulajdonba menekített francia energetikai óriásnak nemcsak hogy évente 25 milliárd dollárt kellene az elkövetkező bő egy évtizedben meglévő atomerőmű-flottájára és egyéb korszerűsítésekre fordítania, de kezelnie kell a cég aktuálisan 65 milliárd euróra nőtt adósságát is. A Framatome VVER-es üzemanyag-fejlesztési programjának innen nézve csak úgy van értelme, ha a cég hosszú távra is le tud szerződni minél több érintettel – és a fejlesztéshez és diverzifikáláshoz minden elérhető európai uniós támogatást is sikerül megszereznie.
Óra indul!
Néhány hónapja a globális nukleáris ipar problémáit boncolgató World Politics Review (WPR) a kérdést illetően arra is felhívta a figyelmet, hogy szakmai alapon, energiabiztonsági oldalról nézve észszerűtlen az orosz nukleáris üzemanyagtól való teljes függetlenítés, mivel a nyugati cégek valószínűleg nem tudnak majd alternatív beszállítóként szolgálni az orosz reaktorokhoz. Emlékeztettek arra, hogy mind a Westinghouse, mind a Framatome csődbe ment az új típusú, több mint egy évtizede késő atomerőművei első példányaival vívott küzdelemben, így pedig legalább is kétséges, hogy a kelet-közép-európai VVER-reaktorokat képesek-e egyenletesen jó minőségű üzemanyaggal ellátni. A Westinghouse korábban e téren megégette már magát Ukrajnában és Csehországban is, amikor „költséges incidenseket okoztak” az ilyen problémák. A Framatome pedig – olvasható a WPR elemzésében – a roszatomos kapcsolatoktól eltekintve egyszerűen „nem rendelkezik a VVER-üzemanyag gyártásához szükséges szakértelemmel és tapasztalattal”.
Hasonló aggályokat fogalmazott meg Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelőse, aki szerint ellátásbiztonsági szempontból ugyan logikus lépésnek tűnik, hogy Magyarország más beszállítókat keres a paksi üzemanyag-ellátás biztosítására, azonban ennek gyakorlati megvalósítása csak a Framatome-mal sok probléma biztos forrása. „Az amerikai Westinghouse-zal szemben a Framatome-nak nincs tapasztalata szovjet tervezésű reaktorok üzemanyagának gyártásában” – mondta. Úgy véli: mivel Pakson a többi hasonló típusú (VVER 440/213) reaktorhoz képest eltérő üzemanyag-kazettákat használnak, az is kérdéses, hogy – akár az amerikai, akár a francia cégnek – megérné-e csak ide külön üzemanyagot fejlesztenie és gyártania.
Egy neves londoni védelmi kutatóintézet februárban publikált egy tanulmányt az orosz nukleárisenergia-exportról. Az elemzés egyik tétele az, hogy lehetséges-e, észszerűnek látszó-e az orosz üzemanyag-beszállítás ellenében alternatív gyártókat és beszállítókat hívni az európai képbe. A szerző arra jutott, hogy bár elméletben nincs különösebb akadálya, tudomásul kell venni, hogy „az eltávolodás az orosz nukleárisüzemanyag-ellátástól időigényes, költséges és komoly technikai kihívásokat jelent”. Egy ilyen kaliberű átállás már meglévő, működő üzemanyaggyárak esetében is két–öt évet vehet igénybe – olvasható a tanulmányban egy korábbi Westinghouse-vezetőre hivatkozva. Minden attól függ, mennyire kell átalakítani a gyártósorokat, mit kell bővíteni, engedélyeztetni, valamint hogy az új beszállító mennyi idő alatt jut át a célország engedélyezési bürokráciáján. Minden jel szerint ketyeg az óra.
