Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Nincs hozzá tartalom” – Németh Ilona szlovákiai képzőművész a keresztény populista konzervativizmus erősödéséről


Németh Ilona képzőművész
Németh Ilona képzőművész

Az új Fico-kormány nemcsak a szlovákiai bűnüldözést és igazságszolgáltatást alakította át úgy, hogy eljárás alatt álló vagy börtönben ülő politikusai és háttéremberei szabadon távozhatnak, hanem a szlovák közszolgálati médiát és a legfontosabb állami kulturális intézményeket is lefejezte. A legkisebb kormánypárt, az SNS kulturális minisztere elleni petíciót többen írták alá, mint ahányan a pártra szavaztak. Az aláírásgyűjtés egyik szervezőjét, Németh Ilonát júliusban beidézte a rendőrség. A nemzetközi művészeti életben is ismert, a két legfontosabb képzőművészeti kiállításra, a Documentára és a Velencei Biennáléra is meghívott magyar képzőművésszel közéleti szerepvállalásai és művészete kapcsolódási pontjairól beszélgettünk.

Reggel című, 2003-as videóperformance-a egy nő – aki ön – reggeli rutinját mutatja be a maga környezetében. Megreggelizik, elolvassa az újságot, elmegy vásárolni. Ennek a banalitásához az ad feszültséget, hogy végig ott vannak mellette maszkos, kommandós ruhás alakok. Biztonság vagy fenyegetés? Nem tudjuk, éppen melyik.

Két évvel voltunk szeptember 11. után, amikortól a nyugati ember a biztonsága kedvéért feladta a szabadságát. Orbán és Fico a biztonság ígéretével nyert választást, hogy aztán hamar a hatalmuk biztonságának megerősítésén dolgozzanak. A szlovák kulturális miniszter sorra váltja le a nagy állami kulturális szervezetek, így a nemzeti színház és múzeum szakmailag elismert vezetőit. Hogyan kerülhetett a magas művészet erre a kitüntetett helyre a szintén illiberálisnak ígérkező szlovákiai rezsimben?

Szerintem nem a magas művészetről van szó. Ez egy szimbolikus térnyerés, ami a nemzeti identitásra épülő kulturális szemléletet akarja demonstrálni azzal, hogy a legmagasabb szintű kulturális intézményeket megszállja. A Szlovák Nemzeti Galéria, a Szlovák Nemzeti Színház, a Szlovák Nemzeti Múzeum szimbolikus helyszínek. Hozzátenném a szlovák közszolgálati médiát, amit átnevezték szlovákiairól, RTVS-ről STVR-re, tehát hozzátették, hogy Szlovák.

Nem egy új művészeti kánonnak biztosítanak teret?

Pillanatnyilag nem ebben gondolkodnak. Akkor nem kellene a nemzeti múzeumot is elfoglalni. Inkább lefejezés, mint koncepcióváltás, mert nincs mögötte semmilyen vízió, szakmai elképzelés arról, hogy mit kéne csinálni. A Szlovák Nemzeti Galéria ideiglenes igazgatója egy olyan menedzser, aki a dezinformációs szcénából jön. (A Szlovák Nemzeti Párt, amely a kulturális minisztert is adja, több képviselőjét dezinformációs médiumok munkatársai, a szcéna megmondóemberei közül toborozta – K. Gy.) Nem tudjuk, hogy kicsoda, válságmenedzsernek nevezik. Az életrajza alapján a kassai vasműben volt menedzser egy ideig. Aztán taotanfolyamokat csinált sikertelenül.

Reggel (2003) videó
Reggel (2003) videó

Egyelőre zászlórúd elhelyezését rendelte el a szlovák nemzeti zászló számára a műemlék épületen, és elkezdte korlátozni a galéria alkalmazottainak és az intézménynek a szociális hálókon való jelenlétét. Ad hocnak, koncepció nélkülinek tűnik a szlovák tévé új igazgatójának kinevezése is. Persze lehet, hogy csak egy ideig lesznek a helyükön.

Ezt a teret nem akarják használni?

Biztosan igen, de per pillanat nincs hozzá tartalom. Ez egy bosszúálló és szerintem műveletlen csapat. Egyszerűen tönkreteszik azt a kultúrát, amely a 1989-es rendszerváltás óta kialakult Szlovákiában. Nyilván az a kormányzati szándék, Fico elgondolása, hogy ezeknek a kultúrában történő változásoknak a segítségével manipulálni a társadalmi közeget, és létrehozni egy könnyebben kezelhető politikai berendezkedést.

Az elmúlt harminc évben az ön művészetének egyik jellemzője – különböző erősséggel ugyan, de – az aktivizmus volt.

Ezzel nem értek egyet, de fogalmazhat így.

Erős társadalmi üzeneteket fogalmazott meg, és sokszor be akarta vonni a közönséget is ezekbe.

Ez számomra két terület. Arra a művészetre, amivel én foglalkozom, lehet mondani, hogy társadalmi kérdésekkel kapcsolatban elkötelezett. De aktivizmusom mint állampolgárnak és mint közéleti szereplőnek van. Az egy más terület.

Az sem aktivizmus, amikor a kétezres években a Bogardus-skálához hasonló előítélet-kérdéseket tett ki Dunaszerdahelyen meg Pesten, a Király utcában?

Én aktivizmus alatt azt értem, hogy elmegyek tüntetni, felszólalok, aláírást gyűjtök, beleállok. Ezt megtettük mindig, akkor is, amikor Kuciakot meggyilkolták. Aktivizmusnak tekintem azt, hogy amikor Pozsonyban meggyilkolták az LMBTQ-közösség két fiatal tagját (Juraj Vankulič, 27 és Matúš Horváth, 23), Michal Kaščákkal, a Pohoda Fesztivál igazgatójával már másnap megbeszéltük, hogy tennünk kell valamit. Ő felhívást kezdeményezett a szolidaritás kifejezésére: a zenei klubok vegyék fel a Tepláreň (Fűtőház-Kazánház) nevet, ami annak a klubnak a neve, amely előtt a két fiatalt meggyilkolták.

Én azt javasoltam neki, hogy szervezzünk más intézményekkel együtt országszerte beszélgetéseket. Ha két nappal korábban meggyilkolnak két fiatalt, akkor a művészeti reflexióra nem elég az idő. Elkezdtünk beszélgetéseket szervezni az országban arról, hogy mik az alapvető emberi jogok, és ebben hogyan van benne az, hogy egyenlők vagyunk. Számomra ez az aktivizmus. Hogy a művészetemben a társadalomért érzett felelősségem ott van, az biztos, ez részben adottság, részben tudatos választás.

Azt még mindig gondolja, amit egyszer nyilatkozott, hogy a művészet meg tudja változtatni a társadalmat?

Én ebben alapvetően hiszek.

Aktivizmus nélkül.

Aktivizmussal együtt vagy nélküle. Igen. A művészet képes a gondolkodásunkat más módon aktivizálni, bejáratott gondolati sémák helyett új megvilágításba tudja helyezni a tapasztalatainkat és ismereteinket. Ezáltal meg tudhatja változtatni azt, ahogy a világot látjuk, ezzel együtt a gondolkodásunkat. Erről meg vagyok győződve.

A BP Public Art című kiállításán…

Ami 24 órás volt.

…ott is aktivizálni akarta a nézőket, a toleranciát próbálta a szembesítő kérdésekkel előidézni, illetve annak hiányát tesztelte a négynyelvű hirdetőtáblákkal. A polgármester szedette le őket, ugye?

Mind a kettőt. A Király utcán voltak kirakva.

Ami VI. meg VII. kerület is.

BP Public Art, 2007
BP Public Art, 2007

Betiltották a kiállítást, 24 óra alatt le kellett szednünk. A két polgármester állította, hogy tiltakoztak a lakosok. Én azt hiszem, hogy ők féltek bármifajta botrány kitörésétől. Akkor már voltak hírek korrupciós ügyekkel kapcsolatban ezekből a kerületekből. Ez volt a fő ok, nem hiszem, hogy az ideológiai okok lettek volna meghatározók, ami miatt most valószínűleg egy ilyen kiállítást nem nagyon engednének.

A nők társadalmi megítélésének és jelentéseinek, magyarul a gendernek is sok vetülete foglalkoztatta a művészetében. A Többfunkciós nő című installációját feminista alapműnek tekintik. Elfogadta és elfogadja a feminista művész meghatározást?

Nem fogadtam el, de felnőttem hozzá. Magyarországon a gender szó manapság szitokszónak számít, ami teljesen nevetséges, hiszen egy meglévő dologról beszélünk. Azt mondani, hogy a gender egy idegen ideológia, egy olyan fogalom, ami megrontja a gyerekeket, körülbelül olyan, mintha azt mondanánk, hogy az asztal fogalma rontja meg a gyerekeket.

Számomra alapvetés, hogy van nemi identitásunk és van társadalmi nemi identitásunk. A társadalmi nemünk nem feltétlenül azonos a szexuális nemünkkel. Ezek alaptények. Felesleges butaságnak tartom, hogy betiltjuk azt, hogy erről nyilvánosan beszéljünk, megszüntetjük a kutatását, egyáltalán a tudatosítását. A keresztény populista konzervativizmus megerősödése hozta magával, hogy a nemi szerepekről való párbeszéd elkorcsosult és a véleményem szerint hátraarcot vett – ez különösen igaz Magyarországra.

Azért rögös út volt, amire elfogadtam, hogy feminista vagyok, mert a kilencvenes években teljesen el voltunk zárva azoktól az információktól, hogy amit érzünk – magamról beszélve: amit érzek vagy ahogy látom a világot –, az a feminizmus maga.

Többfunkciós nő (1996). A vörös bársonnyal borított pamlagba fúrt lyukakból tizenháromfajta női hangot – sírás, tiltakozás, légzés, orgazmus, altató stb. – hallani
Többfunkciós nő (1996). A vörös bársonnyal borított pamlagba fúrt lyukakból tizenháromfajta női hangot – sírás, tiltakozás, légzés, orgazmus, altató stb. – hallani

A feminizmus egy ugyanolyan nézőpont, mint azok a másfajta nézőpontok, melyek folyamatosan jelen vannak. Ha azt mondjuk, demokrácia, akkor arra gondolunk, hogy egy demokrata ember mit gondol a világról. Ha azt mondjuk, egyenlőség, akkor van egy elgondolásunk az alapvető értékekről, amin keresztül nézzük a világot. A feminizmus egy olyan nézőpont, ami azokat képviseli, akik a történelem folyamán nem kapták meg a megfelelő helyüket. A feminizmus egy nézőpont, ami mindig jelen van.

Feltették már nemegyszer azt a kérdést nekem, hogy miért hagytam abba a feminista témákkal való foglakozást. Sohasem hagytam abba, és nem is tudom abbahagyni, mert az én nézőpontom feminista nézőpont is. De eltartott egy ideig, mire ezt megértettem.

Ebben a tematikában az egyik utolsó a fővárosi önkormányzat által előkészített és kiírt, A háborúban megerőszakolt nők emlékművének projektje, amit önök nyertek meg. Ez most hogy áll sok év után?

Ez egy tartalmilag körültekintően kiírt pályázat volt. A budapesti önkormányzat több évig készítette elő. Példának szánta arra, hogyan kell valóban létrehozni egy kortárs köztéri művet. Nemzetközi pályázat volt, nemzetközi zsűrivel, és anonim volt. Nekem ez nagyon fontos volt, mert amennyire Magyarországon ismernek vagy nem ismernek, a feminizmussal vagyok összekötve. Azt gondoltam, hogy szeretném magam újra megmérettetni. Választottam magam mellé egy kiváló fiatal építészt, Mészáros Gabit, aki akkor még Londonban volt egyetemista. Megnyertük a pályázatot két fordulóban. Megrendelte tőlünk a főváros az emlékmű tervét, azóta várakozunk. A csapatunk később kiegészült N. Tóth Anikó íróval, a Nanavízió építészirodával és Ľubica Segečová grafikai dizájnerrel.

A makettetekből volt kiállítás is, volt lakossági egyeztetés, az építészeti tervek elkészültek. Megakadtunk az engedélyeztetési folyamatban tavaly decemberben. Volt egy telekprobléma a helyszínen, ami előtte nem volt ismert a főváros számára. Közben jöttek a politikai változások, a fővárost paralizálta a választási kampány. Remélem, most már elhárulnak az akadályok, és minél hamarabb elkészül ez a sajnos fájó aktualitású emlékhely. Nagyon fontos lenne.

Térjünk vissza Martina Šimkovičová kulturális miniszterhez, akire hivatkozva hallgatta ki önt a rendőrség. Ő helyreállította Moszkvával a háború miatt megszakított kulturális együttműködést…

És most aláírt Szaúd-Arábiával is egyet.

Televíziós moderátori karrierjének a menekültügyi megnyilvánulásai vetettek véget, 2018-ban pedig jelölték az év homofóbja kitüntetésre. Robert Fico szerint szuverén, szlovák, egészséges nézetei vannak. Lukáš Machala, a minisztérium második embere azt mondta, hogy olyanná alakítják a kultúrát, amilyennek szerintük lennie kell: ez a kultúra a hagyományokon és a klasszikus családmodellen alapul. És persze modern is, amennyiben a kortárs alkotók ezt a hagyományt viszik tovább. Ezt a magyar kormány sem mondhatta volna szebben. Milyen erők feszülnek most világszerte egymással szembe? Mert nem szlovák vagy magyar sajátosság ennek a konzervatív tradicionalizmusnak a megjelenése.

Nem vagyok politológus, de azt gondolom, hogy ez válasz arra a növekvő egyenlőtlenségre és elégedetlenségre, ami világszerte érzékelhető. A kapitalizmus lefelé menő ágon van, már akkor ott volt, amikor mi csatlakoztunk az úgynevezett nyugati világhoz. Nekünk, Közép-Európának, nem volt lehetőségünk arra, hogy konjunktúrában lettünk volna része valami nagyobb egésznek.

A kapitalizmus válsága, amit látunk, nem feltétlenül azonos a demokrácia válságával. Azt az egyenlőtlenségre adott populista válaszok okozzák. Én ebben látom az egyik okát. Abban, hogy egy csomó országban növekszik a nacionalizmus, a populizmus virágzik. Ehhez hozzájött az online és a facebookos világ, amikor bárki mondhat véleményt bármiről. Eltűnnek a stabil tájékozódási pontok, azzal, hogy minden lehet egyszerre igaz, nem számít például a szakértelem. Teljesen elvesztik az emberek a bizalmat a tudományban is.

Mindenféle elitben.

Viszonyítási pontok nincsenek. Ahhoz képest nem telt el olyan sok idő, amikor az én nagybácsim édesapja volt a falusi tanító Kolozsnémán, a Duna mellett. Akkor ő volt az, aki megmondta a tutit, meg a pap. Eltelik néhány évtized, és egyszerűen nincsenek tájékozódási pontok. Szerintem ez egy olyan változás, ami szinte feldolgozhatatlan.

Hushegyi Gábor esztéta írta, hogy ez a fajta konzervatív kultúra és művészetszemlélet a globalizáció és a multikulturalizmus elleni harc jegyében károsnak tartja az egyetemességet. És ennek súlyos következménye az, hogy egy olyan közegben, mint például a szlovákiai magyar, még mélyebbé válik az a szakadék, ami elválasztja egymástól a kortárs alkotót a hagyományos művészetszemléleten felnőtt befogadótól. A politika is ezt a fajta konzervatív leegyszerűsítő megközelítést favorizálja. Az elmúlt harminc évben hogyan reagált a szlovákiai magyar közeg az ön művészetére?

Nyilván ez a közeg is változik, de alapvetően azt gondolom, hogy a személyes megtorpanásokat, a személyes sikertelenségeket leginkább a kisebbségi létével magyarázza. Ez egy személyes válasz arra, hogy kinek mi az, amit el tud érni. A művészetben könnyebb azt mondani, hogy a nacionalizmus miatt nem tudok kiállítani, mint azt mondani, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy kiállítsak.

Le lehet bontani egyénekre, lebontani társadalmi elégedetlenségre, de ez sokkal bonyolultabb, nagyon sok minden befolyásolta. Voltak időszakok, amikor a szlovákiai magyarság máshogy gondolkozott. Plurális rendszerben élt. A mostani magyar politikai képviselet egy olyan egypártrendszer, amelynek nincs akkora támogatottsága, ami parlamenti erőhöz juttatná.

Ennek a változásnak volt egy hosszú folyamata, és leginkább a Magyarországról érkező pénzügyi támogatásoknak van nagy szerepük. Hiszen azok csak bizonyos, együttműködő szereplőkhöz érkeznek nem transzparens módon.

Én ennek a művészetbe való átfordulására voltam kíváncsi.

A szlovákiai magyar művészeti közeg tradicionálisan inkább konzervatív, de ez főként az idősebb generációra vonatkozik. A fiatalabb művészek felismerték vagy inkább megélik, hogy a provincializmuson keresztül nem vezet út sehova sem. Vannak kiváló szlovákiai magyar művészek, elég megemlíteni például a Magyarországon is ismert Nagy Csillát vagy Cséfalvay Andrást.

Sokszor azokat a művészeti teljesítményeket vagy politikai kiállásokat, amelyek eltérnek a kisebbségi közeg elvárásaitól, a nem eléggé magyar jelzővel illetik. Most sem vagyok eléggé magyar, ha abból indulok ki, hogy amikor behívott a rendőrség kihallgatásra, és különböző emberektől kaptam támogató üzeneteket, elgondolkodtam azon, hogy vajon mennyi magyartól kaptam. Nagyon kevéstől.

Augusztus 16-án jelent meg a szlovákiai sajtóban az a támogató nyilatkozat, amit a Nemzeti Emlékezet Hivatala Kollégiuma fogalmazott meg, körülbelül 150-en írták alá. A néhány ismert magyar aláíró között találtam a Kalligram Kiadó megalkotóját, Szigeti Lászlót, és Simon Attila történészt, akivel együtt voltam Zuzana Čaputová előző köztársasági elnök tanácsadója. Ehhez képest aláírta például a volt miniszterelnök, Iveta Radičová, és parlamenti képviselők, történészek, neves szakemberek és aktivisták.

Hushegyi Gábor esztéta szokta mondani, hogy mi nem vagyunk elég magyarok. Hunčík Péter is megkapta, Szigeti Laci is. Van egy elképzelés arról, hogy milyen a szlovákiai magyar. Látványosan kifele kritika nélkül éli meg a magyarságát, szereti a hagyományőrző folklórt, elutasítja a kortárs társadalmi diskurzusokat, azonkívül pedig rimánkodik. Ha ez a szlovákiai magyar, akkor én nem vagyok az.

Ha arról van szó, hogy milyen az identitásom, akkor az nyilván többes. A nemzeti identitásom természetesen és alapvetően magyar. Van egy szlovák identitásom, ami az államhoz kötődik, és van egy csehszlovák identitásom is. Én ezt többletnek érzem, nem hátránynak.

Mégis az első határon túli magyarként kapott Munkácsy-díjat.

Érdekes volt, Rockenbauer Zoltántól kaptam, az első Orbán-kormány kulturális miniszterétől.

Ő egy nyugatosabb figurája volt ennek a fideszes generációnak.

De kaptam Gyurcsánytól is Kisebbségekért díjat, éppen múltkor találtam meg.

Annak kapcsán, hogy miért hagyott fel már korán a festészettel, és tért át egy másik területre, azt mondta, hogy egyetem után igyekeztem minél közelebb kerülni saját magamhoz, hogy olyanokkal foglalkozzam, ami belülről érint”. Ebből kimaradt a magyar?

Nem maradt ki.

Amikor megromlottak a szlovák–magyar kapcsolatok a kétezres évek végén, gondoltam, hogy muszáj erre reagálni minden eszközzel. Azóta jobban jelen van a munkáimban a nacionalizmussal, az úgynevezett privát nacionalizmussal együtt.

A fő feladatomnak Zuzana Čaputová előző köztársasági elnök külsős tanácsadójaként az elnök és a hivatalának érzékenyítését tekintettem magyar ügyekben. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy érzékenyíteni őt a kisebbségekre, a magyarokra, a kisebbségi létezésre egyáltalán, hogy megértse, hogy kik a magyarok. Mi az, hogy van egy nemzetrész, ami kisebbségben él egy országban? Mitől nem érzik magukat otthon a szlovákiai magyarok, ha itt élnek?

Volt, hogy a pozsonyi egyetemi diákjaimnak is el kellett magyaráznom, hogy Dunaszerdahelyen nem forinttal fizetünk, hogy mi nem megérkeztünk ide, mint a turisták, hanem az ország szerves része vagyunk. Erről mind a két fél, a magyar kisebbség tagjai és a szlovák többség tagjai is gyakran megfeledkeznek. Nyilván, amikor ezek a diákok azt választották, hogy hozzám jönnek tanulni, akkor tudták, hogy magyar vagyok. Őket ez nem zavarta, ennek ellenére nem értették, hogy kik vagyunk. Ezt a fajta komplex érzékenyítést tekintettem a fő feladatomnak az elnök öt éve alatt.

Mégis az az érzésem, hogy a kisebbségi magyar léthelyzetnek ez a metaszintje nem érintette meg annyira a művészetét.

Engem az összes kisebbség sorsa megérint. Amikor antiszemitizmus volt Dunaszerdahelyen és antiszemitizmus volt Budapesten, akkor azt mondtam, hogy én zsidó vagyok. Elutasítom a kirekesztés minden formáját.

Az emlékezetpolitikai műveiben azért masszívan ott van a magyarság.

Igen, ez természetes szerintem. Például ilyen volt az a köztéri munka, amit Győrben csináltunk Ravasz Marián építésszel együtt, a tükrös, turulos.

Az egy reakció volt a Fico-féle magyarellenességre a kétezres években, vagy általában a két ország közötti feszültségre?

Az kifejezetten a magyar nacionalizmus növekedésére volt reakció: egy nacionalizmussal szemben tükröt állítani. Ez az az időszak, amikor Magyarországon kezdődött az, hogy minden hirtelen magyar lett. Magyar asztal, magyar szék, magyar levegő, magyar emberek...

Tükör (2009, Győr). Németh Ilona egy hatalmas tükröt állított a vasúti pályaudvar főbejáratának háttal álló köztéri turulszobor (’48-as emlékmű) elé
Tükör (2009, Győr). Németh Ilona egy hatalmas tükröt állított a vasúti pályaudvar főbejáratának háttal álló köztéri turulszobor (’48-as emlékmű) elé

Ez erre volt reakció. Pontosan azért, mert mi Szlovákiában magyarként azt a megfogalmazást használjuk, hogy Szlovákia lakossága, Szlovákia polgárai, Čaputová is ezt használta egyébként. Tehát nem a szlovákokról beszélünk, amikor rólam beszélünk. Magyarországon az Orbán-kormány óta állandóan az hangzik el a rádiótól kezdve mindenhol, hogy a levegővétel is magyar, ami mindig sértő a nemzeti kisebbségekre.

Ebből is látszik: szimbolikus, hogy mennyire érzékeny a magyar kormány a kisebbségi magyarok valóságos problémáira. Annyi érzékenység nincs benne, hogy amikor Magyarország polgárairól kéne hogy beszéljen, akkor csak a magyarokról beszél. Mit gondol egy szlovák, egy horvát, aki mindig is a mai Magyarország területén élt?

Van jelentősége a nemzeti reprezentációnak a művészetben? Hol vannak a jelentőségének határai, korlátai?

A művészetnek az az alapvető kritériuma, hogy jó művészet legyen, és legyen üzenete a mára. Olyan üzenete, amelynek van több rétege. Ebből egy réteg lehet az, hogy milyen nemzetiségű, honnan való az a művész. Nyilván hozunk valami tapasztalatot.

Én például a saját otthonomnak a közép-európai régiót tekintem. Minél többet tanulmányoztam – az Eastern Sugar projekt kapcsán is –, egyre jobban megértettem, hogy mi ez a régió. (Az Eastern Sugar projekt a felszámolt dunaszerdahelyi cukorgyárból kiindulva több éve különböző művészi megközelítésekkel és felületeken foglalkozik a kelet-európai cukorgyártás eltűnésével – K. Gy.) Tudom, hogy mindenki erről ír, sok jó magyar és a régióból származó író, de el kell jutni hozzá, hogy az ember felfogja, hogy ez mit jelent valójában. A cukoriparban is azt jelenti 160 éves távlatból, a XIX. századból, hogy amikor elindulnak körülnézni, hogy hol lehetne akár csak cukorrépát termeszteni, akkor megállnak ott, amiről azt gondolják, hogy a vadkelet. És az bőven a mai Csehország nyugati határa. Ez mindig így volt. Én ezt a közép-európai régiót tekintem a saját otthonomnak. Ebben mozgok úgy, hogy a nyelveket értem, és értem azt, hogy ki mit gondol.

Az Eastern Sugar posztkolonialista, kritikai megközelítése hogyan alakult ki?

Ez is fokozatosan jött. Van egy hozott tudásunk, ami azt mondja, hogy nekünk nem voltak gyarmataink, nekünk ezzel nincsen dolgunk. De azzal is szembe kell néznünk, hogy mi voltunk kolonizálva. Magában az, hogy orosz uralom alatt éltünk, mit jelentett? Aztán ’89 után mit jelentettek azok a régióba érkező befektetők? Ezeken el kell gondolkodni. Hogy viszonyulunk másokhoz? Szerintem ez az egyik nagyon aktuális kérdés.

De nem könnyű kérdés. Oda akartam kilyukadni, hogy ebben a posztkolonialista diskurzusban más közösségi identitások nagyon kurrensek, a nő, általában a gyarmati és színes bőrű népek, míg a nemzeti nem. Az miért áll ennyire mostohán ebben az identitáspolitikai versenyben? Mert nemcsak reprezentációs kárpótlási, illetve közösségteremtő funkciója van az identitáspolitikai küzdelmeknek, hanem ez verseny is a forrásokért, a díjakért, kánonokért.

Ezen sosem gondolkodtam így. Sokkal jobban el vagyok foglalva például a nők helyzetével vagy azoknak a csoportoknak a reprezentációjával, akik az elmúlt évszázadok során hátrányban voltak.

Lehet, hogy azért is, mert a nemzeti kisebbségeké mindig jelen lévő probléma volt a mi régiónkban Trianon óta még inkább, de már előtte is. A határokat mindig mozgatták, és mindig ott maradt valaki valahol.

Néha mi voltunk az elnyomók.

Igen, különböző pozíciókban voltunk. Valószínűleg pont a kisebbségi létemből adódóan, hogy nő is vagyok meg magyar is vagyok, nem többségi egy országban, ez az érzékenység bennem folyamatosan megvan. Nem tudok rangsort állítani. Mindig annak kell segíteni, aki a legjobban el van nyomva. Nyilván a nők elnyomása folyamatos. A többiek mint egy változó szerepelnek. Nem tudom, hogy ebben a versenyben hogyan állnak a nemzeti kisebbségek. Úgy érzi, hogy a nemzeti kisebbségek ebben a versenyben, a velük való foglalkozás, az értékén kezelés terén alulmaradnak?

Igen. Ez nem az a topik, ami a baloldali posztkolonista diskurzusban helyet kapna, a jobboldali nacionalizmusok pedig – szuverenitástisztelet ide vagy oda – végeredményben nem találhatnak közös alapot egymással. A kisebbségi magyar elit most Ficóval barátkozik, de előbb-utóbb oda kell majd állnia egy, a pozsonyi várban lévőhöz hasonló gigászi Szvatopluk-szobor avatásához is.

El kellett jöjjön az ideje azon kisebbségek megértésének, amelyek idáig nem kaptak hangot. Például ha Londonban az ember bemegy a cukor- és rummúzeumba, abba az épületbe, ahova a kikötőben először behozták a rumot és a cukrot, az első kiírt mondat az, hogy amit Londonban látunk, ami Londonban értékes, az a rabszolgaság terméke. Ezekkel a dolgokkal muszáj szembesülni. Ugyanez a véleményem a fehér heteroszexuális férfiak félelméről, ami most zajlik.

Nőgyógyászati magánrendelő (1997). A vizsgálószékek vörös bársonnyal, mohával és nyúlszőrrel vannak bevonva
Nőgyógyászati magánrendelő (1997). A vizsgálószékek vörös bársonnyal, mohával és nyúlszőrrel vannak bevonva

Akkor ezeknek a kánonoknak és köztéri szobroknak a kicserélésével is egyetért?

Erről van egy folyamatos szakmai vita. Nem értek egyet a kicserélésükkel. Kommentárt kell fűzni hozzájuk, és csak szélsőséges esetben eltávolítani.

Szoborpark, kontextusba helyezés stb.

Szoborparkba sem raknám őket. Persze vannak olyan ideológiát megjelenítő szobrok, amin el kell gondolkodni. Nyilván egy Sztálin- vagy egy Hitler-szobor ilyen.

De Horthy és Tiso már két ingoványos figura. És nekik állítanak szobrot most is.

Az, hogy manapság állítanak egy Tiso-szobrot, elfogadhatatlan számomra. Egy ilyen döntést meg kellene előznie egy társadalmi vitának. Ha abból indulunk ki, hogy Szlovákiában a fasiszta pártokra szavazók aránya hét-nyolc százalék, talán kevesebb, akkor a többség ezt le tudja szavazni akár egy köztérben elhelyezendő mű kapcsán. De ha a katolikus egyház bekapcsolódik, és azt mondja, hogy az egyház épületére elhelyez egy Tiso-szobrot, az már nehezebb, mert részben köztérben, részben magánépületen van. Mindig esetről esetre kell megnézni.

Ha a többség kezébe adnánk a döntés jogát, akkor az LMBTQ-közösség reprezentációja soha nem tudna melegbárok falain kívülre kerülni, mert a többség soha nem szavazná meg.

Magyarországon az LMBTQ-közösséghez való viszony változott. Az ismert közvélemény-kutatások alapján a többség állítólag elfogadó velük szemben. Szlovákiában ez a helyzet – abszurd módon pont a gyilkosságok után – romlott. Sokan a szlovákiai LMBTQ-közösséghez tartozók közül Csehországban találnak menedéket.

Nálunk is vannak már jelei a romlásnak a kormányzati kampányok nyomán.

De nem lehet mindenre ugyanazt adaptálni. Egy köztéri szoborállítást meg kell előznie egy társadalmi párbeszédnek.

Én a szakmaiságban hiszek a politikával és az ideológiával szemben. Nyilván a szakmaiságot is befolyásolja az, hogy ki milyen háttérből jön. De nem tudok máshoz nyúlni, mint hogy vannak, akiknek a szakértelme tudáson alapszik.

Mivel magyarázza, hogy bár Čaputová elnökként korábban példátlan gesztusokat tett a magyarok felé, a kisebbségi magyar közegből erre semmilyen visszajelzés nem jött? Március 15-én magyar nyelvű üzenetben köszöntötte a magyarokat nemzeti ünnepükön, mindig tüntetett ki magyarokat is, találkozott a Csehországba deportáltakkal. Azért nem reagáltak ezekre, mert az elnök érzékeltette, hogy nem tetszik neki a magyarországi illiberális rendszer?

Az a fajta megrendelés, ami Magyarországról szlovákiai magyar politikusok felé jött, egyszerűen nem engedte meg, hogy Čaputovát a helyén kezeljék. A vele szembeni támadások egyre jobban távolították tőle a szlovákiai magyarokat.

Pedig ő volt az első köztársasági elnök, aki az említett gesztusokon kívül egy kisebbségi tanácsadó testületet is létrehozott. Ráadásul genderszempontból egyenlő módon: mindhárom legnépesebb nemzetiségből (magyar, roma, ruszin) volt egy férfi és egy nő, és volt egy hetedik nő, aki az összes többi kisebbséget képviselte.

Most Pellegrini, a mostani köztársasági elnök esetében felkérték a Magyar Szövetséget, hogy jelöljenek valakit. Szerintem ha és amikor Forró Krisztiánt leváltják majd a Szövetség elnöki pozíciójáról, be fog vonulni Pellegrini mellé tanácsadónak. Ami minden szempontból igazságtalan. Honnan tudjuk, hogy magyarnak kell lennie a kisebbségi tanácsadónak? Honnan tudjuk, hogy ő a legmegfelelőbb jelölt, ha politikailag nyilvánvalóan egy spektrumot képvisel? Nem gondolkodnak azok között a premisszák között, mint Čaputová. Nála nem lehetett volna egy szlovákiai magyar politikust jelölni kisebbségi tanácsadónak egyetlen emberként.

Miért nem? Politikusok képviselik a társadalmat a parlamentben is.

A parlamentben igen, de a köztársasági elnöknek a politikai pártok felett kellene állnia. Persze Pellegrini ki sem lépett a pártjából. Egy civil embert kellene tanácsadónak tenni.

Érdekes folyamat látszott most a szlovákiai magyar szavazókon. A jelentősebb részükről beszélek, akiknél a korábbi egyértelmű és határozott nemzeti elköteleződést mintha felváltotta volna egy másfajta, nem a nemzeti esszencializmushoz kapcsolódás: az idegenellenességhez, a homofóbiához. A Smernek is volt tízszázaléknyi magyar szavazója, és a Magyar Szövetség is a Smer kampányát vitte. Az is érdekes, hogy esetleg hogyan tud ez összekapcsolódni a magyarsággal. Kijön-e majd, hogy az igazi magyar nem meleg? Erre az újfajta tradicionalizmusra nagyon jól ráült Orbán, és nemzeti megszólíttatásuk okán a kisebbségi magyarok jelentős része Orbán-varázslatban él.

De csak egy részük.

Erről a részről beszélek; hogy az most hatvan vagy hetven százalék Szlovákiában, nem tudjuk. Hogyan lehetséges, hogy az idegenellenesség, a homofóbia felül tudja írni a korábbi kizárólagos nemzeti tematikát ezeknél az embereknél? Ön szerint ez most egy új minőség, vagy csak a régi nemzeti és liberális árkok ásódnak újra?

Azt gondolom, hogy új minőség. Mert az elmúlt évek magyar politikája megnyilvánult abban is, hogy a közmédiát elfoglalták, és folyamatosan manipulált híreket közölnek. Szlovákia déli részén az emberek ezt hallgatják. Ennek a hosszú és alapos manipulatív tevékenységnek a hatása meglátszik.

De mégis ugyanazok állnak ugyanazon oldalon. Mondta, hogy önt húszévesen sem gondolták magyarnak, most sem.

Az normális állapot, hogy vannak konzervatívok és liberálisok. Az a nem normális állapot, ha ezek az oldalak – de nem is két oldalról beszélhetünk Szlovákia esetében – nem kommunikálnak egymással. Az, hogy mást gondolunk a világról – van, aki konzervatív, van, aki keresztény, van, aki feminista –, normális állapot. Nem normális az árokásás a különböző meggyőződések és ideológiák között.

Szlovákiában nagyon sokáig nem voltak árkok, most már sokkal inkább vannak. Amikor a Fidesz ellenzékben volt nyolc évig, akkor hallgattuk ezt, ami előtte teljesen elképzelhetetlen volt. Gyakorlatilag végigkampányolta azt az időszakot, nekem így maradt meg a fejemben. Ami utána jött, az már abból adódott. Ők egy pillanatig nem adták fel.

Ezt össze lehet hasonlítani azzal, ahogy Fico ellenzékben viselkedett az elmúlt két évben. Mindennap tartott sajtótájékoztatót. Olyan erős jelenléte volt egy személyben – mert mindenki elhagyta –, ami ezt a támogatottságot tudta generálni. De én mindig azt gondoltam, hogy Szlovákiában egészségesebb módon nem voltak árkok ásva. Nem volt az, ami Magyarországon.

Én ugyanezt éreztem, amikor itt dolgoztam. Hogy ez a négy-ötszázezer magyar valahogy mélyebben összetartó.

De én ezt a szlovákokkal együtt is gondoltam. Ezeket kölcsönhatásban éreztem. Én különben nemigen tudok beszélni csak a szlovákiai magyarokról, mert egyszerűen soha nem éltem csak abban. Dunaszerdahelyen élek, az egész családom magyar, a gyerekeim magyar iskolába jártak, de soha nem voltam Szlovákián belül egy gettóban. Én nem így gondolkodom, nem tudok ennyire kis léptékben.

Csehországban talán több kiállítása volt, mint Magyarországon, de legalábbis nagyon sok. Része a cseh, a magyarországi és a szlovákiai kánonnak is. Prága vagy Csehország régóta sok magyarnak is fontosabb, egyetemesebb viszonyítási pont a többi fővárosnál. Mégis a Csallóköz szívében, Dunaszerdahelyen, egy majdnem színmagyar kisvárosban él, teljesen más közegben. Soha nem merült fel, hogy elmenjen?

Dehogynem. Ezt sohasem szívesen mondom, de gyakorlatilag elvesztettem a viszonyomat a várossal. Nem emigrációban vagyok ott, de nem tudtam, hogy el lehet úgy veszteni a közeggel a kapcsolatot, hogy az ember ott él. Most már tapasztalom, mióta a fiaim befejezték ott a középiskolai tanulmányaikat, és elmentek a városból. Addig volt egy csomó kapcsolat a szülőkkel, most már igazából nem ismerem azokat az embereket, akik ott élnek. De azért is, mert mindig is Pozsonyban dolgoztam.

Miért nem Prágában élt?

Prága soha nem vonzott. Budapesten pedig mindig jelen vagyok. Folyamatosan jövök ide. Nekem az életvitelem maga a mozgás.

  • 16x9 Image

    Kerényi György

    Kerényi György közel harmincéves újságírói pályája során hét médiumot alapított vagy vett részt az indításában: köztük kalóz-, roma és két börtönrádiót, valamint mainstream újságokat. Volt a Kossuth rádió főszerkesztője és három évig dolgozott a szlovák közszolgálati média magyar adójánál, a Pátria Rádiónál. Tíz évig tanított az ELTE médiatanszékén. 

XS
SM
MD
LG