Tizenkét év alatt több mint a duplájára emelkedett a párkapcsolati erőszakot elszenvedő nők száma Magyarországon, amivel listavezetővé váltunk az EU-tagországok között. Ma már minden második nőnek át kell ezt élnie otthon, a négy fal között, legtöbbjüknek ráadásul nem egyszer, hanem újra és újra. Hiába emelkedik azonban a bűncselekmények száma, egyre kevesebb ügy jut el vádemelésig, nem csoda hát, hogy az áldozatok közül ma már vészesen kevesen mernek segítséget kérni a hatóságoktól.

Sok nő számára az otthon, a négy fal között jelenti a legnagyobb veszélyt. Az EU-tagországokban megkérdezett összes nő 31,8 százaléka szenvedett már el párkapcsolati erőszakot, ráadásul 14,6 százalékuk nem egyszeri, hanem ismétlődő bántalmazásról beszélt – derül ki az Eurostat (az EU statisztikai hivatala), az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) és a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete (EIGE) által 2020 és 2024 között végzett kutatás most közzétett eredményeiből.

Hatványozottan igaz ez a Magyarországon élőkre, akiknek 54,6 százaléka számolt be arról, hogy lelki, fizikai vagy szexuális megfélemlítést vagy erőszakot kellett elszenvednie élete során a párjától (legyen az élettárs, házastárs, intim partner), 41,1 százalékuknak pedig testi és/vagy szexuális megfélemlítést és/vagy erőszakot. 34,6 százalékuknak ráadásul nem egyszer, hanem újra és újra.

Magyarország a maga 54,6 százalékával toronymagasan az első helyen áll az EU-tagállamok között, ha a párkapcsolati erőszakról van szó. Utánunk következik Finnország, ahol a megkérdezett nők 52,6 százaléka számolt be arról, hogy saját partnere bántalmazta, a harmadik helyen pedig Szlovákia, ahol a nők 50,2 százalékának kellett átélnie a négy fal között a bántalmazás valamely formáját. A felmérés alapján a lista legvégén Portugália (22,5 százalék), Bulgária (20,5 százalék) és Lengyelország áll, ahol a megkérdezett nők 19,6 százaléka számolt be arról, hogy saját partnere bántalmazta.

Különösen ijesztő a képlet, ha összehasonlítjuk a legfrissebb felmérés eredményeit a tizenkét évvel ezelőttivel: 2012-ben a Magyarországon megkérdezett nők 21 százaléka vallotta azt, hogy bántalmazta már őt jelenlegi vagy volt partnere (28 százalékuk pedig, hogy bárki – legyen az partner vagy nem partner), azaz az elmúlt tizenkét évben több mint a kétszeresére emelkedett a párkapcsolati erőszakban szenvedő nők száma itthon.

Az uniós felmérés eredménye összecseng a rendőrség statisztikáival, amelyeket az Átlátszó kért ki. Ezek is azt mutatták, hogy öt év alatt a duplájára nőtt Magyarországon a kapcsolati erőszak áldozatainak száma. Ehhez képest rettentően kevés ügy jut el vádemelésig. Nem csoda hát, hogy azzal párhuzamosan, hogy egyre nő a párkapcsolati erőszakos esetek száma, egyre kevesebb áldozat mer segítséget kérni a rendőrségtől: míg 2012-ben 14 százalékuk fordult a nyomozó hatósághoz, mostanra hat százalékra csökkent a rendőri segítséget kérő áldozatok aránya.

Mint ismert, az Országgyűlés fideszes többsége 2020 májusában politikai nyilatkozatban utasította el a nőkkel szembeni erőszak elleni isztambuli egyezmény ratifikálását, az övékkel ellentétes migrációs politikával és azzal érvelve, hogy a magyar jogrendszer önmagában is meg tudja védeni a nőket attól, hogy áldozattá váljanak.

Dr. Nógrádi Noá nőjogi szakértő ezzel kapcsolatban azt mondta a Szabad Európának: „Már akkor és azóta is tudni lehetett, hogy Magyarországon rengeteg nőt érint a párkapcsolati erőszak, és hogy nem kapnak hatékony védelmet és segítséget az áldozatok az erre hivatott szervektől. Elviekben igaz, hogy meg lehet védeni a nőket az egyezmény nélkül is, ha az adott ország jogrendje és intézményrendszere szakszerű eljárásokat ír elő az elkövetők felelősségre vonásában és az áldozatok védelmében, feltéve persze, hogy ezek a mindennapos gyakorlatban is megvalósulnak. Ha ez lenne a helyzet, akkor ratifikációs folyamat nélkül is úgy tekinthetnénk, mintha bevezették volna az egyezményt.

Magyarországon viszont az a helyzet, hogy bár léteznek olyan jogszabályok és jogintézmények, amelyek valóban hasznosak lehetnének, ezeket sem alkalmazzák szisztematikusan. Ritka például, hogy a kapcsolati erőszakot az ítéletet súlyosbító módon a vonatkozó büntetőjogi tényállás (212/A) szerint bírálnák el, ha egyáltalán ebbe a szakaszba jut egy ügy (nem különböző alkalmakkor megvalósuló testi sértésként); hogy az eljáró rendőr felajánlaná vagy hivatalból elrendelné az ideiglenes megelőző távoltartást; vagy hogy a különböző szervek beazonosítanák az áldozatot különleges bánásmódot igénylő sértettként, és az ennek megfelelő speciális szükségletekre tekintettel bonyolítanák az eljárást. A jogalkalmazás hiányosságaira – tehát arra, hogy még a létező jogeszközöket sem alkalmazzák – évtizedek óta számos kutatás és esettanulmány világít rá, ahogyan az áldozatok szükségleteinek ellátására hivatott intézményrendszer hiányosságaira is. Ebben kiemelendő a kilépéshez szükséges lakhatási megoldások súlyos elmaradottsága.

Ha mindemellett egy döntéshozó azt állítja, hogy Magyarországon a bántalmazott nők hatékony védelemben részesülnek, az egyszerűen a valóságot tagadja le. A nők elleni erőszak megfelelő kezelésére és megelőzésére irányuló valódi politikai akarat és elköteleződés hiánya világlik ki mind a meglévő eszközök alkalmazásának hiányából, mind a látszat szintjén létező, de a valóságban minőség és mennyiség tekintetében is a szükségleteket mélyen alulmúló ellátórendszerből, mind pedig az egyezmény elutasításából. Utóbbi pedig lefedne olyan területeket is, amikre a magyar jogrendszer jelenleg ki sem tér vagy alig érint, mint például a megelőzés, a korai prevenció a fiatalok körében, az adatgyűjtésre vonatkozó kötelezettségek és a következményekkel járó számonkérést lehetővé tévő rendszerek kialakítása a mulasztást, nem megfelelő eljárást tanúsító hivatali szereplőkkel szemben.”

Civil szervezetek azt is nehezményezik, hogy ma Magyarországon nincs könnyen hozzáférhető statisztika, a korábbi EU-s felmérésekben is csak a civilek által is ismert és általuk rendelkezésre bocsátott adatokkal lehetett számolni. A legújabb felmérést Magyarországon (ahogy Csehországban, Németországban, Írországban, Cipruson, Luxemburgban, Romániában és Svédországban is) az IPSOS végezte.

„Abban, ha egy káros társadalmi jelenséget komolyan, valódi elkötelezettséggel szeretne megcélozni egy állam, nulladik lépésnek tekinthetjük a rendszeres adatgyűjtést – mondja a szakértő. – Hiszen honnan lehetne tudni, hogy az adott jelenséget megcélzó közpolitikai intézkedések, reformok, intézmények beváltak-e, (jól) működnek-e, vagy sem, illetve hogy az akár más célokból megvalósított közpolitikai lépések hatottak-e negatívan az adott jelenség alakulására, ha nem tudjuk az idő előrehaladtával összevetni a korábbi eredményekkel? Adatok hiányában nem tudják felmérni, hogy volt-e pozitív hatása az elviekben kitűzött céloknak.

Ha nem végeznek további, mélyebb (kvalitatív) kutatásokat is arról, hogy hol és milyen módon merültek fel hiányosságok, jogsértések, mulasztások, akkor azt sem fogják tudni, hogy miért alakulhattak a számok úgy, ahogy; tehát nem fogják tudni megállapítani, hogy mik a további áthangolást vagy egyéb lépéseket igénylő területek, hogy a káros jelenség ne növekedjen vagy tovább csökkenjen. Magyarországon azoknak a szervezeteknek, amelyek ilyen kutatásokat végeznek, nemhogy hálás lenne az állam, hogy elvégzik ezt a munkát, és rámutatnak a szükséges lépésekre, hanem egyenesen feketelistára kerülnek. Dióhéjban: számok és adatok nélkül könnyebb elsöprő állításokat tenni arról, hogy minden milyen nagyszerűen működik” – tette hozzá dr. Nógrádi Noá.

A nemi alapú erőszakra vonatkozó uniós felmérést az Eurostat, a FRA és az EIGE – az unión belül a hivatalos statisztikákért, az emberi jogokért és a nemek közötti egyenlőségért felelős három szervezet – közösen készítette. A jelentésben egy 27 tagállamra kiterjedő, 2020 szeptembere és 2024 márciusa között végzett felmérés eredményeit osztották meg, amelyben 114.023, 18–74 éves nővel készítettek interjút és gyűjtöttek adatokat. Az adatgyűjtést 18 tagállamban az Eurostat koordinálta, és az adott ország nemzeti statisztikai hatóságai végezték a felmérést. Olaszország megosztotta egy nemzeti felmérésből származó számait, hogy összehasonlítható adatokkal szolgáljon a fő mutatókhoz. A fennmaradó nyolc tagállam esetében az FRA és az EIGE végezte az adatgyűjtést, míg az Ipsos az Eurostat módszertana alapján az interjúkat.