A dokumentumfilmes azt mondja: korábban széles volt a politikai paletta, sok mindenkit érdekeltek a közügyek, izgalmas, aktív politikai viták folytak. Most berögzültek a pozíciók: két bebetonozott oldal van. Ezért a filmjeivel azt szeretné elérni, hogy újra azt érezzük: a magyarságunk a közös cél.
Az ön neve – 1956-os magyarok Amerikában született gyermekeként – a forradalommal kapcsolódott össze, hiszen több dokumentumfilmet forgatott róla, a Memory Project keretében pedig rengeteg életútinterjút készített 1956-os, külföldön élő magyarokkal.
Fontosnak tartom, hogy megemlékezzünk az 1956-os forradalomról és szabadságharcról. Leginkább azért, mert számomra ez a XX. század legmeghatározóbb történelmi eseménye, noha nem is éltem még akkor. Az én sorsomat is a forradalom alakította, hiszen édesapám katonaként részt vett a harcokban, ezért kellett elmenekülnie az Egyesült Államokba, ahonnan sosem tért haza, még látogatóba sem. Édesanyám Mosonmagyaróvárról menekült el a családjával, apám vele is már Amerikában találkozott. Én ott születtem, ott jártam egyetemre, csak a rendszerváltás után költöztem haza. Így talán érthető, miért készítettem több, 1956-tal, illetve a kettős identitással foglalkozó dokumentumfilmet. Nehéz elengednem ezt a témát.
1956 abszolút kurzustéma Magyarországon.
Így is fel lehet fogni. Én viszont már 2005 óta foglalkozom ezzel. Ráadásul korábban, egy másik kurzus alatt is kaptam támogatást. Ennek talán két oka lehet. Egyrészt kívülálló vagyok, nem itt nőttem fel, másrészt a munkám személyes, nem kapcsolódik semmilyen párthoz vagy politikai irányzathoz, kizárólag az emberek ’56-os emlékeihez.
Pedig a politika régóta igyekszik kisajátítani a témát.
Úgy látom, hogy 1956-tal kapcsolatban itt valóban mindenki a saját érdekeit szeretné képviselni, ezért a forradalmat inkább eszközként használja. Persze van kivétel. Ilyen a II. kerületi polgármester, aki teljesen politikamentesen és méltósággal áll az emlékezetsorozathoz. Ezért oda szívesen megyek, mindegy, hogy milyen párthoz tartozik. A többi forradalmi gyűlést általában kihagyom, mert azok mind kampányszagúak.
Saját kezdeményezése a Memory Project, amelyben legalább 150, külföldön élő magyar menekülttel készített interjút. Az ő történeteikben mennyire jön elő a mai aktuálpolitikában jellemző kormánypárti vagy ellenzéki megközelítés?
Ezt a kérdést nehezen tudom értelmezni, illetve nem igazán szeretném értelmezni. Számomra az 1956-os forradalomnak nincs többféle megközelítése. Személyes életutakat rögzítünk egy történelmi eseményről, amit sokan hasonlóan éltek meg. Tény, hogy ÁVO-sokat lincseltek meg a Köztársaság téren, ezt nem lehet másképp értelmezni. Szóval nem értem, miről lehet vitatkozni. Miért sajátítaná ki bárki is ezt az eseményt? Az interjúalanyainknál fel sem merül, hogy politikai szempontból értékeljék ’56-ot. A saját történeteiket mondják el, van olyan, aki nekünk teszi ezt meg először. A kérdések alapján sem kezdenek el aktuálpolitikai ügyekről beszélni, ha mégis, az a rész nem kerül bele az interjúba, hisz nincs ott helye.
Magyarországon mennyire maradtak politikai vagy akár más sztereotípiák 1956-ról?
Azt hittem, ezek idővel elmúlnak, ahogy az is, hogy a téma ennyire átpolitizált. Nagyon érdekes tapasztalat volt, amikor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média Intézetének diákjait kértük meg, hogy a Memory Project interjúiból kiindulva készítsenek alkotásokat arról, hogyan látják 1956-ot, és mit jelent nekik. A diákok először egyáltalán nem akartak foglalkozni ezzel, azt mondták, ez Fidesz-téma. Bizalmatlanok voltak velem mint ’56-os amerikai magyarral. Nem értették, mit szeretnénk tőlük. Viszont a végére feloldódtak, és sikerült egészen lenyűgöző alkotásokat készíteniük.
A pártok leginkább kommunikációs célokra használják 1956-ot.
Csak épp ez nagyon nem tesz jót neki. Épp ezt érzik a fiatalok, és ezért nem akarnak ezzel a témával foglalkozni. Azt gondolják, már ezért besorolják őket egyik vagy másik politikai oldalra. Ráadásul ma kevés huszonévesnek van közvetlen információja 1956-ról, hisz a nagyszüleik sem beszélhettek róla, ezért nincs is benne a családi történetekben. Külföldön viszont 1957 óta téma a forradalom. A mi erős magyar közösségünkben nehéz is lett volna megkerülni, hiszen mindenki menekült volt.
Többet tudna róla mindenki, ha nyilvánosságra hoznák az ügynökaktákat. Az igény időről időre előkerül, de a mai napig nem történt meg.
Igen, ez egy nagyon fontos felvetés. Tényleg nem értem, hogy lehetnek 1956-os vagy akár a rendszerváltás előtti anyagok még mindig érzékenyek. Több információ és kommunikáció kellene, szóba kellene állnunk egymással.
Mennyire jelent mást a magyarság annak, aki ezt külföldön éli meg?
Kányádi Sándor azt mondta: a hazánk az anyanyelvünk. Talán erről kellene beszélni, és nem arról, ami elválaszt bennünket, vagy ami a sztereotípiákat erősíti. Külföldön sokkal nehezebb megőrizni a magyar nyelvet és a kultúrát. Tenni kell érte, különben bárki könnyen beolvad az ottani társadalomba. A rendszerváltás előtti hidegháborús és internet előtti korszakban ez jóval nagyobb erőfeszítést igényelt. De ha valakinek ez nem fontos, az is teljesen rendben van, mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja. Ma már nagyon sok lehetőség van arra, hogy egy kint élő magyar gyereke megtanulhassa a nyelvet, itt pedig természetesen az embert körülveszi a magyarság.
Önnek Amerika vagy Magyarország fontosabb?
Egyik sem fontosabb, mint a másik. Huszonkét éves koromig az USA-ban éltem, 1992 óta pedig mindkét helyen. Ha itt vagyok, amerikainak érzem magam, ha Amerikában, akkor meg magyarnak, szóval mindkettő fontos. Nagy pluszt jelent, ha valaki két kultúrában nőhet fel, egyfajta külsős perspektíva. Gondolkodásban, kommunikációban, szervezésben sokszor az amerikai oldalam erősebb, míg itthon talán túl közvetlen vagyok és túl sokat kérdezek, nyüzsgök, kommunikálok. Az USA-ban ez nem tűnik fel senkinek.
Annak idején, 2002–2012 között egész más területen tevékenykedett, újságíróként dolgozott az AP hírügynökségnél.
1996–1998 között New Yorkban, a Columbia Egyetemen végeztem politikai tanulmányokat és újságírást, majd New Yorkból és Washingtonból nemzetközi tudósítóként az AP hírügynökségnek dolgoztam. Még 2001. szeptember 11-ét is végigtudósítottam. Luca lányunk egy World Trade Center romjaira néző kórházban született. Utána úgy döntöttünk, hogy Budapestre költözünk, és itt folytatom a munkámat az AP-nek. 2002-ben nagyon más idők jártak, szinte mindenről lehetett tudósítani, sokan adtak interjút, még a miniszterelnököt is lehetett kérdezni. Volt is munkám bőven. Viszont három gyerekkel az éjjeli ébresztés már nehezen volt összeegyeztethető. Akkor kezdtem el a dokumentumfilmezést, jöttek a hosszabb témák, a mélyebb és személyesebb történetek. Hazatérés című, első filmemet 2006-ban készítettem.
Azért előtte kicsit a politikába is belekóstolt.
Igen, tényleg így volt, de még nagyon az elején. Mint frissen sült politológus 1994-ig az SZDSZ-nél dolgoztam. Igaz, teljesen véletlenül kerültem oda, beeshettem volna akár az MDF-be is, de nagyon jól éreztem magam, remek képviselőkkel dolgoztam, borzasztóan sokat tanultam tőlük, jó társaság volt. Nemrég elkezdtem nézni az ezekből az időkből származó, régi irataimat meg az emlékdobozokat, és felidéztem, milyen izgalmas volt akkor minden. Vagy csak én voltam naiv és fiatalabb?
Miért volt izgalmasabb?
Mert bármit csinálhattunk. Megszerveztük a női kerekasztalt, voltak anarchisták, feministák, kisgazda és zöld nők, polgármester asszonyok. Igazán széles volt a politikai paletta, a közügyek sok mindenkit érdekeltek. Emellett izgalmas, aktív politikai viták folytak. Akkor még beszélgettünk egymással, azt éreztük, tényleg a jövőt építjük. Minden lámpa zöld volt: bármit felvethettem, mindenki kíváncsi volt a másikra, érdeklődők voltak az emberek.
És most?
Most nincs ilyen dialógus, berögzültek a pozíciók: két bebetonozott oldal van, ezért sokszor kívülállónak érzem magam. A filmjeimmel is így vagyok: nem akarok senkinek beszólni. Inkább beszélgetést szeretnék elindítani a filmjeimmel, hogy újra azt érezzük, van egy közös cél: a magyarságunk.
