Latinovits Zoltán a pszichiátriáról járt ki az Ötödik pecsét utószinkronjára, Gulácsy szkizofrén volt, Van Gogh és Picasso erőszakos. Törvényszerű, hogy a zsenialitás és a terheltség kéz a kézben járjon? Gerevich József pszichiáterrel beszélgettünk.
Mi késztette arra, hogy pszichiáterként a képzőművészettel foglalkozzon? Talán könnyebb, mint a pszichés beteg gyógyítása a maga valójában?
Jóval azelőtt elköteleztem magam a művészetnek, mielőtt orvos, majd pszichiáter lettem. Kamaszkoromban film- és színházrendező és drámaíró szerettem volna lenni. Ez a karrier-aspiráció, ha bújtatva is, de végigvonul orvosi-pszichiátriai pályámon. Medikusként amatőr színtársulatok aktív résztvevője voltam.
Fiatal orvosként festők patográfiájával foglalkoztam, művészetterápiás közösséget alakítottam ki a pácienseimmel, kiállításokat szerveztünk a képeikből, színpadi bemutatókat tartottunk. Elég korán kezdtem művészetpszichiátriai tanulmányokat, esszéket publikálni. 2006. óta oktatok művészetpszichológiát az egyetemen, jelenleg az ELTE Pszichológiai Intézetében. A családi indíttatásról (szüleim és apai nagybátyám művészettörténész volt, nővérem irodalomtörténész) nem is beszélve.
Aki úgy nő föl, hogy körbeveszi a művészet, a kezébe kapja a legjobb könyveket, annak az életében a művészet meghatározó lesz.
Már másodszor adták ki a Teremtő vágyak című, Művészek és múzsák alcímű kötetét, amelyben 25 művész, köztük Frida Kahlo, Picasso, Modigliani, Van Gogh, Schiele képein vizsgálja, mekkora hatással volt az alkotó múzsája a mű keletkezésére.
Valóban, a Teremtő vágyak 2016-ban jelent meg első ízben. A könyv címe arra utal, hogy a festmények keletkezéstörténetében mekkora jelentősége lehet a személyes motívumnak. Sokféle személyes motívum vezérelheti a művészt: vágyteljesítés, önvizsgálat, találkozásélmény múzsa és művész között, öngyógyítás, traumatikus élmények feldolgozása és a halál közelsége, amelyet a francia művészettörténész, Picon “az idő reszketésének” nevezett.
A könyv a találkozásélményre helyezte a hangsúlyt, de valamennyi személyes motívum megjelenik az egyes történetekben. A kérdésre visszatérve valóban sok kép vezethető vissza a múzsa markáns egyéniségére, kezdeményezőkészségére, a művészre tett delejes hatására.
Beatrice Hastings, Victorine Meurent, Ágnes Sorel, Alma Mahler vagy Lady Hamilton, bár más és más korban éltek, egyenrangú alkotói voltak a róluk készült képeknek Modigliani, Manet, Fouquet, Kokoschka vagy Romney, a képeket jegyző festők mellett.
Ha általános emberi érdeklődéssel néz a képre, vizsgálódása során mi ragadja meg először: a festő, a kép vagy a múzsa?
Egyértelműen a kép. Jobb, ha semmit nem tudunk a képről, csak nézzük, nézzük, hagyjuk, hogy elárasszon minket, hasson az érzékeinkre.
Minél kevesebbet tudunk egy képről, a festmény annál inkább projekciós felületté válik, amelyre kivetíthetjük bensőnket, lelkiállapotunkat. A képpel való megismerkedésnek ez az első stádiuma. És ahogy Kuiper, holland pszichiáter hangsúlyozta: aki pszichológiai kérdéseket tesz fel, mielőtt a műalkotásban elmélyedne, soha nem fogja megérteni azt. Aki viszont elmélyed a műalkotásban, végül mégiscsak pszichológiai kérdéseket kell feltennie.
Hogyan érhető tetten a képzőművészeti alkotásban a személyiség és a személyesség, az élettörténet, a motiváció?
Pusztán a kép alapján félrevezető lehet következtetni az alkotó személyiségére vagy a kép elkészülésének hátterében lévő motivációra. Lelkünk projektív tartalmát kizárólag az élettörténet alapos elemzése szoríthatja vissza, csak a személyes dokumentumok (levelezés, napló, hiteles élettörténet) vezethetnek egyedül nyomra.
Niki de Saint Phalle festőnő Szent Sebestyén című festménye akkor válik érthetővé a számunkra, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Niki súlyos gyermekkori traumáira válaszul - apja molesztálta - ragadott fegyvert, és kezdett a vászonra festékpatronokkal lövöldözni, és ebbe barátait is bevonta.
Hogyan érhető tetten a képen a személyiség? Mit mond a pszichiáternek pl. Van Gogh képén az üres szék pipával? Dickenstől tudjuk, hogy „Az öngyilkosság ellen a legjobb módszer a pipázás.”
Ez a bájos van Gogh-csendélet győzött meg engem arról, mennyire fontos nyomozni a kép mögött megbújó élettörténeti adatok után. Nem hittem volna, hogy egy békés festményben az alkotónak szinte a teljes élettörténete benne lehet. Az üres szék végigvonul van Gogh életén. Bátyja, Vincent nem sokkal a születése után meghalt, és a családi étkezéseknél egy üres székkel jelezték, hogy szelleme köztük maradt.
Később kedvenc írója, Dickens halálakor is megjelent az üres szék: utolsó regényének illusztrátorát, Fieldst annyira megdöbbentette, hogy nem találja a mestert az íróasztala mögött, hogy festett egy képet Dickens üres széke címmel, amely megjelent egy londoni magazinban, amit van Gogh is olvasott. És igen, pipázni is azért kezdett el, mert Dickens felhívta rá a figyelmét: amíg ott van a pipa, nem lehet baj. Oda is helyezte a székre a pipát.
Lehet, hogy a zsenialitás, a szuperérzékenység nem létezik terheltség nélkül?
Ezt nagy általánosságban nem lehet kijelenteni. Viszont kétségtelen, hogy vannak olyan művészek, akiknek szükségük van pszichotikus vagy pszichózis közeli állapotokra ahhoz, hogy alkotni tudjanak. Vagy éppen ezeknek az állapotoknak a legyőzésére van szükségük ahhoz, hogy kreativitást csiholjanak ki magukból, mint Virginia Woolf.
Több művész van, akiket pszichiáterek indítottak el világkarrierjük útján, mint Robert Lowell és Anne Sexton vallomásos költők. Sok art brut festő is pszichiátrián kapott először inspirációt az alkotáshoz.
Egy-egy alkotásban sok emberi motívum van, de maga szerint mi a leginkább magával ragadó? Talán ekkor jön be a találkozás élménye?
A néző személyén, művészethez való viszonyán, aktuális hangulatán, ízlésén és sok más tényezőn múlik, hogy kit mi ragad magával. Kétségtelen, hogy a találkozásélménnyel tudunk a leginkább azonosulni, hiszen a legtöbb ember átélte már, mit jelent találkozni valakivel, aki fenekestül felforgatja az életünket, de legalább is új szempontokat hoz a mindennapjainkba.
Bárki számára érthető, élvezhető lehet a képzőművészet, ha belelát a festő és a mű közötti szubjektív viszonyba?
Meggyőződésem, hogy a művészet élvezetére nem szocializált emberek azáltal kerülhetnek közelebb a művekhez, ha megismerik alkotójuk emberi arcát, hibáit és erényeit, esetleg betegségeit, gyarlóságait. Olyan tulajdonságokat, melyekkel mi valamennyien rendelkezünk.
