Szántó T. Gábor több mint harminc éve ír a holokauszt és a diktatúra 1945 utáni utóhatásairól. Új regényének főszereplője (A jazzprofesszor – Rögtönzések életre, halálra) a magyar jazz atyjaként emlegetett Gonda János és családja. Sorsuk a XX. század második felének magyar történelme és egy kicsit a magyar jazz története is. Interjú.
Néhány gondolat a beszélgetésből:
- A jazzprofesszor megírására Gonda János fia, Gonda Péter kérte fel. Családi visszaemlékezések, a hagyatékból előkerült, ötvenévnyi családi levelezés és az irodalmi fikció alapján állt össze a regény.
- Magyarországon az üldöztetés utáni évtizedekben sokan csak felnőttként szembesültek azzal, hogy zsidó családból származnak, a Kádár-rendszerben nem volt nyíltan tárgyalt téma a származás.
- Az irodalom arra szolgál, hogy rétegzettségében láttassa, élményszerűvé tegye az adott kort, emberközelien mutassa be azt, amiről a történészi szakmunkák jóval szárazabban írnak.
- A magyar táradalomban jelen vannak a zsidóellenes előítéletek, ezzel a jelenséggel a politikának, az oktatásnak és a kultúrának is foglalkoznia kell.
- Az antiszemita közbeszéd együtt jár a szabadsággal. A kérdés mindig az, hogy milyen nyilvánosságot kap, hogy áll hozzá a törvényhozás, a politikai elit, a média, és van-e társadalmi konszenzus abban, hogy nem lehet a közbeszéd centrumába engedni.
Az új regény főszereplője Gonda János Széchenyi- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, zeneszerző, jazzmuzsikus, zenepedagógus. Ő tette az állami zeneoktatás részévé a jazzt azzal, hogy létrehozta a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában a jazztanszakot, amely 1990-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen önálló tanszék. A regény Gonda János és a családja történetén keresztül a XX. század második felének magyar történelmét mutatja be. Hogyan találta a témát?
Gonda János fia, Péter kért fel a könyv megírására. Ő keresett meg a családi levelezéssel, amely két földrész között zajlott. Gonda János tizenkilenc éven át nem találkozott a bátyjával és az édesapjával. A szülei elváltak; bátyja az apjával maradt, ő az édesanyjával és a nagymamájával itt élt. Édesapja 1947-ben, a Nagy Ferenc kormányát megdöntő kommunista puccs után Ausztráliába emigrált, a család másik fele itt maradt. Amikor leereszkedett a vasfüggöny, és a diktatúra idején államosították a házat, beköltöztettek hozzájuk két családot. A nagymamája, aki súlyos depressziós volt, 1949-ben öngyilkos lett. János nem tudott rendszeresen kapcsolatot tartani az apjával. 1950-ben apja biztatására megpróbált ugyan disszidálni, de a határon elkapták, a sofőrt, aki vitte a csoportot, lelőtték, Jánost pedig ifjúsági börtönbe, fogházba zárták egy évre. Az édesanyja mániás depresszióban szenvedett, a fiatal Jánosnak ezzel kellett itthon megbirkóznia, amellett, hogy leülte a maga büntetését, úgyhogy elég drámai volt az ő ifjúkora is.
Gonda János introvertált személyiség volt. A fia, Péter, hiába próbálta rávenni, hogy írja meg az önéletrajzát, végül nem sikerült. Gonda Péter egy interjúban arról beszélt, hogy már egy éve kereste az írót, amikor találkozott önnel. Honnan gyűjtötte össze az alapanyagot a könyvhöz a levelezésen kívül?
Utolsó éveiben Gonda János azért mesélt a fiának, bár akkor is nagyon mértéktartóan, visszafogottan, az érzelmekről alig téve említést. A barátai, közeli munkatársai, zenésztársai szinte egyáltalán nem tudtak a családi drámákról, a disszidálási kísérletéről és a börtönbüntetéséről, ezt mind nagyon rejtve kezelte, talán félelemből, talán valamiféle polgári tartásból, ami az intimitásokba nem engedett bepillantást. Mindenesetre ez a hatalmas levelezés, ötven év levelezése, ami végül az én íróasztalomon kötött ki, csak Gonda János halála után, a hagyaték feldolgozása során került Péternek, a fiának a kezébe. Ebből a levelezésből, illetve a családtagok, barátok elbeszéléséből, interjúkból, cikkekből, kritikákból tudtam anyagot gyűjteni.
De még így is előttem állt a feladat, hogy ki kellett találnom ennek a rejtőzködő karakternek a személyiségét. Meg kellett találnom a formát, ahogy ez az élet elbeszélhető. Gonda János bátyja 1999-ben öngyilkos lett; a hír felkavarta. Azt a módszert találtam ki, hogy a hír hallatán egy éjszaka és másnap délelőtt lepereg előtte az egész élete, elárasztják azok az emlékek, amelyeket annyi évtizeden át visszafojtott. Ennek a drámai hírnek a hatására szembe kell néznie a saját életével, a testvére életével, a testvére betegségével és tulajdonképpen ezen a három-négy generáción végigvonuló mentális terheltséggel, amire a történelmi traumák nyilván provokálóan hatottak, még inkább manifesztálódtak a lelki nehézségek az évtizedek során.
Ez a családtörténeten túl a magyar jazz története is.
Gonda János alapította a jazztanszakot, ott volt a modern magyar jazz születésekor. Kilenc éven át a Zeneakadémia hallgatója volt, klasszikus zenét tanult, de közben titokban már játszott jazzt. Az életét tette fel arra, hogy ne csak játssza, de tanítsa is ezt a műfajt. Hitt abban – ez nagyon korai, ösztönös felismerése volt –, hogy a rögtönzés tanítható. Nem egyszerűen egy készség, hanem egy fejleszthető készség, amit jazz-zenészeknek tanítani lehet és kell. Ez volt az ő nagy felfedezése, már az ötvenes évek végén tervbe vette. A zenésztársai akkor még elnéző mosollyal fogadták a gondolatát, de aztán 1965-ben megalapította a jazztanszakot, ami a Kádár-kor elején elég forradalmi dolog volt, hiszen a hatalom hosszú időn át nem engedte Magyarországon a jazzt. A Rákosi-korszakban kimondottan tiltották, a Kádár-korszak is lassan engedett 1956 után. 1955-től azok a modern magyar jazz-zenészek, akik addig legfeljebb csak lemezekről ismerték a műfajt, rátapadtak a rádióra. Elsősorban az Amerika Hangjából, Willis Conover műsorából, a Jazz Hourban hallható amerikai sztárelőadóktól sajátították el a modern jazzt. Éjszakánként ezt hallgatták, és próbálták lejegyezni, szalagos magnóra rögzíteni.
Több mint harminc éve ír, általában a holokauszt, illetve a diktatúrák okozta traumákkal, hatásaival, a túlélők sorsával foglalkozik. A családja révén ön is érintett. Iskoláit kezdő kisgyermekként tudta meg a szüleitől, hogy olyan családba született, amelyet a származása miatt üldöztek, a rokonai közül többen nem is élték túl. Emlékszik arra a beszélgetésre, amikor elmondták önnek?
Amikor iskolába mentem, a szüleim úgy érezték, hogy el kell mondaniuk. Nagyon sok család nem hozta a gyerekei tudomására ezt a tényt, sokan csak felnőttként szembesültek azzal – akár egy véletlen folytán –, hogy zsidó családból származnak. Nekem az volt a szerencsém, hogy hat-hét évesen elmondták, noha akkor ez egyfajta traumatizáló tudás volt, hiszen az információ arról szólt, hogy mi zsidók vagyunk, a zsidókat a történelem során számtalanszor üldözték, a mi családunkban is sokakat megöltek. Ez egy olyan élettény, amivel együtt kell élni. Nem kell szégyellni a zsidóságot, nem is kell különösebben büszkélkedni vele, mert mindenki egyenlő. De ha valaki bántana emiatt, akkor ne hagyjam, védjem meg magam. Ez egy gyereknek önmagában terhes tudás, ugyanakkor valamiféle érdekesség is társult a gettósításról, deportálásról szóló egyébként drámai történetekhez, amelyeket az idősebb családtagoktól hallottam. Ez családon belül valamiféle szövetséget hozott létre, de kifelé nem lehetett kommunikálni, mert a Kádár-rendszerben nem volt nyíltan tárgyalt téma a származás, az identitás.
Az elemi iskolában és a gimnáziumban még amúgy sem nagyon beszélnek az emberek családtörténetről, származásról, vallásról, etnikai hovatartozásról. Nekem a középiskoláig ez terhes tudás volt, nem társult mellé kulturális vagy vallási identitás. Csak amikor elkezdtem olvasni, és zsidó tárgyú könyvek kerültek a kezembe, illetve zsidó társaságom is alakult, akkor vált pozitív identitássá. Hozzájárult egy középiskolai tanárnőm is, aki egyébként vallásos katolikus és mai terminológiával élve konzervatív jobboldali beállítottságú volt. Téma volt a zsidóság, ilyen témájú verseket is írtam, az irodalmi fakultáción pedig megbeszéltük ezeket az írásokat. A tanárnő bátorított, hogy egy iskolai felolvasóesten olvassak fel egy idevágó írást. Pozitív volt a visszhang. A tanári bátorítás, valamint a saját iskolatársaimtól, kortársaimtól érkező pozitív visszacsatolás megerősített abban, hogy erről lehet és kell írni. Ott, 1983-ban valami gát átszakadt bennem. Onnantól kezdve nem volt számomra probléma erről nyilvánosan beszélni.
Akkor már tudatosan készült az írói pályára is?
Amennyiben egy 17 éves, pályáját versekkel kezdő fiatalember tudatosan készül erre, igen. Akkor már úgy olvastam, próbáltam írni, és később a próza felé fordulva vált igazán a zsidóság olyan témává, ami emblematikus lett a pályámon.
Azt mondta az imént, hogy az, amit a származásáról megtudott, középiskolás koráig traumatizáló tudás volt, és nem társult mellé kulturális, vallási identitás. Ezek szerint nem volt vallásos a családja?
Nem. A nagymamám járt Szegeden zsinagógába, oda elvittek, megmutatták a zsinagógát, de én tulajdonképpen 16-17 éves koromig soha nem vettem részt vallási szertartáson, csak amikor Pesten egy olyan társaságom alakult, amelyik péntek esténként jött össze. Az Országos Rabbiképző legendás péntek esti szombatfogadásain – amelyeken Scheiber Sándor vagy egy vendége előadást tartott – kezdtem megismerni a zsidó vallási hagyományokat, amit később meg kellett tanulni; olvastam hozzá, mesterektől tanultam.
Fontosnak tartotta ezt?
Igen, mert valamiféle hiányt éreztem korábban. Az írói pályámat arra tettem föl, hogy az 1945 utáni zsidó élményanyaggal vagy jelentős részben ezzel foglalkozzam a könyveimben. Ehhez történelmi és vallási ismereteket is kellett szereznem. Az életem egy periódusában olyan mestereket is találtam, akikkel vallásos stúdiumokat folytattam. Olyan tudásanyagot gyűjtöttem össze, ami ennek a heterogén összetételű társadalmi csoportnak, az 1945 utáni zsidóságnak nagyon sok aspektusát látni engedte, és ezt tudtam hasznosítani a könyveimben.
Az 1945 és más történetek című kötet címadó elbeszéléséből film készült Török Ferenc rendezésében. Ragályi Elemér volt az operatőr, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Szirtes Ági, Szarvas József és még számos nagyszerű színész látható benne. Rengeteg nemzetközi fesztiválra meghívták, számos díjat kapott. Mit gondol, mi lehet ennek a sikernek a titka? Miért robbant ez ekkorát, talán nagyobbat külföldön, mint itthon?
Elsősorban szerintem az a titka, amit én íróként érzékeltem a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években, hogy mindenki valahogy úgy tekint a zsidóság élményanyagára, mint ami 1944-ben, a deportálásokkal és a tömeggyilkosságokkal véget ért. Számomra azonban világos volt, hogy ez a történet folytatódott. 1945 után is volt zsidó élet Magyarországon, Közép-Európában, Európában, de a ’45 utáni zsidó élményanyagot nem dolgozták fel igazán. Különösen az 1945-ös év, amikor átmeneti állapotok voltak Közép-Európában, valahogy kiesett a történészek nézőpontjából is, nem került be a közbeszédbe. Amit én megírtam, az ebből a szempontból újdonság volt, bizonyos értelemben trendet hozott. Történészek sora kezdett el foglalkozni az 1945-ös élményanyaggal és azzal, hogy ebben az átmeneti helyzetben a túlélők hogyan illeszkedtek vissza, hogyan fogadták a helyiek őket.
A későbbi könyveimben továbbmentem ezen az úton, más írásaim is az 1945 utáni élményanyaggal foglalkoznak, például azzal, hogyan élték meg a zsidók a diktatúra korai szakaszát. De Európa szimfónia című regényemben más a fókusz: egy erdélyi és egy nyugat-berlini család történelmileg összefonódó életével foglalkozik a hatvanas években. Közép-Európa olyan gazdag történelmi élményekben a XX. században, hogy ha ezek kellő módon vannak megírva, megfilmesítve, kelendő portékák, kíváncsiak rájuk nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon is.
Lassan azok is meghalnak, akiknek nincsenek ugyan verbális emlékeik a holokausztról, mert kisgyermekként élték át az üldöztetést, de a trauma őket és leszármazottaikat éppúgy érinti, több generáción keresztül öröklődik. Az irodalom segíthet abban, hogy könnyebben dolgozzák fel a történteket?
Az, hogy az irodalom hozzányúl olyan tárgyakhoz, témakörökhöz, amelyeket esetleg még nem dolgozott fel a történettudomány, esélyt ad arra, hogy felfedezzék azok is, akik aztán szisztematikusan, történészi eszközökkel nyúlnak hozzá a korhoz. De ha már fel is dolgozták történészek az adott kort, az irodalom arra szolgál, hogy emberközelbe hozza, rétegzettségében, személyes élettörténeteken, családi szituációkon keresztül mutassa be, élményszerűvé tegye. Szerintem ennél többet egy regény vagy egy elbeszélés nem tehet, mint hogy húsba vágóan, gyomorszorítóan mutatja meg azt, amit egyébként száraz, hűvös történészi szakmunkák megírnak a maguk eszközével.
Kiknek szólnak a könyvei? Azoknak, akik a családjuk révén maguk is érintettek, szenvedtek el áldozatokat, vagy azoknak, akik keveset tudnak a korszakról, csak a történelemkönyvekből vannak ismereteik?
Nincs egy elképzelt olvasó a fejemben. Ami a fejemben van, azok a feldolgozatlan perspektívák, feldolgozatlan időszakok, témák, amelyek univerzális emberi történeteket mutatnak meg, csak esetenként zsidó közegben játszódnak, ami esetleg korábban nem volt benne a magyar kultúrában vagy nem volt benne érdemben akár az európai kultúrában sem. Hiszen az 1945 utáni kelet-európai világot igazából a kilencvenes években kezdhettük feldolgozni, hiszen a diktatúra idején nem nagyon jelenhettek meg. De még a magyar kultúra 2000–2010-es éveiig is eltartott az a – hogy mondjam – óvatoskodás, félelem, ami például a zsidó témát övezte. Csak egy nemzedékváltás következtében vált szabaddá az út, hogy ezekről a témákról beszéljünk szabadon a kultúrában is. Most már, azt hiszem, van egy szélesedő nyilvánossága mind a könyveimnek, mind ezeknek a témáknak, merthogy ezek általános emberi témák, ráadásul érdekesek is. Egy olyan aspektust mutatnak, egy olyan aspektusból mutatják meg a történelmet, alulnézetből, ami korábban nem volt jelen a magyar irodalomban.
A Keleti pályaudvar, végállomás című könyvének bemutatóján arról beszélt, hogy a könyvet tulajdonképpen a düh inspirálta, a rendszerváltozás utáni antiszemita közbeszédre is reflektált. Hogy látja, tetten érhető az antiszemita közbeszéd a mai magyar társadalomban?
Az antiszemita közbeszéd a szabadsággal együtt jár. A kérdés mindig az, hogy milyen nyilvánosságot kap. Hogy áll hozzá a törvényhozás, a politikai elit, a média? Van-e konszenzus abban, hogy az antiszemita közbeszéd olyasmi, amit nem engedünk a társadalmi közbeszéd centrumába? A Jobbik feltörekvése idején vált súlyosabbá a magyar társadalmon belül az antiszemita közbeszéd, azóta valamelyest csökkent ennek a jelentősége, de felmérések, különböző előítélet-kutatások mutatják, hogy a magyar társadalomban jelen vannak a zsidóellenes előítéletek, és ezzel sajnos Európa első néhány országa közé tartozunk. Tehát ez a jelenség létezik, ezzel a politikának, az oktatásnak is foglalkoznia kell. A kultúrának is nyilván feladata, hogy valamiképpen védőanyagot termeljen ezekkel az előítéletekkel szemben, de ez alapvetően össztársadalmi feladat.
A teljes beszélgetést ide kattintva hallgathatja meg.
