Az író úgy látja: a többségi társadalom semmit nem tesz azért, hogy egymillió ember ne mélyszegénységben éljen Magyarországon, ezért gyalázatos, ahogy a kérdéshez viszonyulunk, miközben harminc éve legitimizálva van a lopás, és minden párt a tolvajok seregébe jelentkezett az angyaloké helyett. Ezért reméli, hogy egyszer valaki tényleg egy rohadt nagyot csap arra a kézre, amelyik jogtalan pénzek után nyúlkál. A háborúról úgy gondolja: orosz és amerikai részről is jelen vannak a hazugságba csomagolt nagyhatalmi érdekek.
Székelykáposzta fő a konyhában, finom illatok az egész lakásban.
Igen, karácsonykor a családból többen is jönnek, ezért is készülök. Meg persze én is megyek, napokig tart a karácsonydömping. Amúgy szeretek főzni meg mosogatni is.
Mosogatni?
Hát persze. Mert van kézzelfogható eredménye. Egy vietnámi barátom a minap azzal állt elő: Szégyellem elárulni, de én marhára szeretek mosogatni. Mondom, én is. Két mosogató költő találkozott össze. Nincs akkora kulturális szakadék köztünk.
Mi foglalkoztatja leginkább az ünnepek idején?
Az a legjobb, ha az ünnep úgy telik, ahogy telnie kell. Ha minden megvan, ami régen volt. Nagyon egyszerű a menü, ugyanazt esszük húsz éve. Nem újítunk, én egy ilyen hagyományokba beragadt arc vagyok. Libamáj szokott lenni, most már horror áron, amit év közben nem lehet enni, mert az a karácsony meggyalázását jelentené. Amellett persze a karácsony szakrálisan is nagyon fontos, mégiscsak egy fordulópont, a nappalok egyre hosszabbak lesznek, és a hagyomány szerint ekkor született meg az a gondolat, ami mentén felépült a világ, amiben élünk.
Kadarkai Endre műsorában azt mondta: „Élni a legértékesebb dolog a világban. Két nap életért elcserélnénk minden halál utáni dicsőséget.”
Nem kell ahhoz karácsony, hogy ez a téma előjöjjön, ez az emberi létezés egyik alapproblémája. A körülöttünk lévő végtelen és a számunkra kiszabott végesség feszültsége belénk van kódolva. Azt gondolhatnánk, hogy az Édenkertből való kiűzetés csak egy emberpárt érintett, de valójában nem más, mint a gyerekkor elhagyása, amikor tudatosul bennünk az idő, hogy meg fogunk halni. A karácsony arra emlékeztet, amikor még nem érzékeljük az időt. Amikor hiszünk a Jézuskában és ebben az egész varázslatban. Amikor még biztonságban vagyunk a szüleink mellett, amikor még az örökléttel sem számolunk.
A gyógyíthatatlan beteg Karsai Dániel és az eutanázia ügye mostanában került a közbeszédbe.
Életpárti vagyok, de egyelőre nem szenvedek olyan betegségben, ami ezt a gondolatot beerősítené.
Az ő sorsáról is olyanok döntenek majd, akik nem szenvednek ebben a betegségben.
Az eutanázia lehet emberi jog, én amúgy is elfogadó vagyok. Úgy kell az élet mellett érvelni, hogy nem vonjuk meg mások jogát ahhoz, hogy nem akarnak élni. Nem propagálom az öngyilkosságot, szó sincs róla. De ha valaki úgy gondolja, hogy az életét ilyen módon nem akarja élni, akkor legyen lehetősége arra, hogy ne éljen.
Magyarországon a téma eddig tabunak számított.
Pedig mindenről érdemes beszélni, főleg olyanról, amiről korábban nem. A gyermekvédelmi törvény anomáliái is azért ilyen rémisztők, mert nem tudunk beszélni róluk. Csak állításokat közlünk, hogy ez így van, az meg úgy. Ha pedig belemegyünk valamelyik véleménybuborékba, az ügyek már végképp nem problematizálhatók, mert meg van ajánlva és el van várva, hogy mit kell róla gondolni. Bezáródunk egy világba, és onnantól kezdve még a borotvahab márkáját sem tudjuk megváltoztatni, mert minden le van osztva.
A kulturális és az irodalmi életben mennyire jellemző ez a buborékjelenség?
Talán nem annyira erősen, mint a közéletben, de azért jelen van. Számtalanszor tapasztalom, hogy rossz könyvről pozitív kritikák születnek csak azért, mert az író a mi emberünk. Ez amúgy a szerzőnek is rossz, hisz nem kap reális visszajelzést. Csak azért veregetik meg a vállát, mert ide vagy oda helyezkedett. A valódi teljesítmény híján kiosztott díjakról már ne is beszéljünk.
Egyes könyveket pedig befóliáznak.
Ez tök hülyeség, bár amúgy vannak könyvek, például az albumok vagy az én Kik vagytok ti? című irodalomtörténetem, ami eddig is fóliázva volt. És persze az is szellemi romlás, amikor könyvekből kihúznak jelzőket és átírnak mondatokat, ennyire tényleg nem kéne ostobának tekinteni az olvasót. Egy rasszista szereplő vagy jelző nem tesz engem mint olvasót rasszistává.
Milyen hatással van a tudat egy szerzőre, hogy ha például két férfi szerelméről ír, befóliázhatják a művét?
Én minden ilyen dolgot kiiktatok a fejemből. Ráadásul már a fóliázás előtt felvetették, hogy írhatok-e egy nő, egy cigány, egy zsidó, egy gyerek vagy bárki más szemléleti pozíciójából, aki nem én vagyok.
Ez ma kérdés Magyarországon?
Nem csak Magyarországon, hanem az egész világon. Ez a művészet és az irodalom vagy az alkotói felelősség megkérdőjelezése. Gyanítom, hogy Homérosz sem harcolt Trójánál, Cervantes nem volt Don Quijote, és bár Flaubert azt mondta, hogy Bovaryné én vagyok, gondolom, hogy mégsem volt az. Az írónak az a dolga, hogy kompetensen szólaljon meg, és hogy a mű tárgyát a lehető legmélyebben tárja fel.
A támadás és a rasszizmus vádja ön ellen a Mamikám című könyve kapcsán került elő, ami a cigányságról szól. Kalla Éva roma író úgy fogalmazott: „Több cigány és nem cigány barátja mondta, nem tudta a könyvet végigolvasni, mert egyszerűen kifordult a gyomra, olyan tömény erkölcsi romlottságot sorakoztatott fel benne.”
Ebben a könyvben még véletlenül sincs erkölcsi romlottság. Életek vannak benne, amelyek feltárása esetleg bánthat másokat, bár bennem ilyen szándék nem volt. De én csak azzal tudok foglalkozni, hogy egy sorsot hitelesen megírjak. A Mamikám nem pusztán egy harmincas éveiben járó nő története, hanem a szeretetdeficit története, ahol két ember – egy idős néni és egy fiatal nő – egymástól várja ennek a deficitnek a felszámolását. A saját szeretethiányunkat olvassuk benne, mert mindenki a saját életét olvassa a könyvekben, azt akarja mélyebben megismerni és átélni. A Mamikám szereplői, hogy Flaubert-t parodizáljam, én vagyok, bár a minta két hozzám nagyon közel álló ember volt. Ugyanakkor minden könyv felvet és felvethet közéleti kérdéseket is, például azt, hogy miért él egymillió ember mélyszegénységben Magyarországon. Miért nem tesz semmit a többségi társadalom azért, hogy ez megváltozzon? Szegény cigányok és nem cigányok között nőttem fel, tudom, miről beszélek. Gyalázatos, ahogy ehhez a kérdéshez viszonyulunk. Az oktatás a kulcs, ha ebbe nem fektetünk pénzt, ez a réteg soha nem lesz képes változni. Tudom, hogy az elitnek ez nem érdeke, mert ő ott taníttatja a kölkeit, ahol akarja, megvan rá a fedezet. De nem lehet büntetlenül elárulni azt az országot, amelynek irányítására fel lett jogosítva.
A Kik vagytok ti? című irodalomtörténeti munkájának is komoly visszhangja volt. Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke azt írta róla: „Kár, hogy Háy rengeteg munkáját és népszerűségét, a kiadó pedig pénzét és tekintélyét erre a könyvre fecsérelte.”
A Ki vagytok ti? nem ebből az irányból indult, saját igényemet akartam kielégíteni. Az életművek bemutatása mellett fontos esztétikai, művészetlélektani és művészetszociológiai kérdések nyomába eredtem. Nem vagyok irodalomtörténész, sőt nem is végeztem magyar szakot, ahogy pedagógus sem vagyok, egyikőjük munkáját sem akartam elvenni. Egy célom volt: szerettem volna ezeket a régi alkotókat elevenné tenni, és kirobbantani őket abból a klasszicizált, szoborszerű szerepből, amibe bele vannak forrasztva. Hisz a kanonizáltság, a tananyagszerűség, a kötelező tisztelet ijesztővé teszi őket. Ha a Nemzeti Múzeum előtti trónszéken ülő Arany János hozzám szólna, én is összeszarnám magam, mert szobrokkal nem beszélget az ember. Végül a könyv kivívta a maga helyét, talán még Arató Lászlónál is, akit személyesen is és a munkái kapcsán is nagyon sokra becsülök, még véletlenül sem pattintottam le magamról a kritikai megjegyzéseit.
A PISA-felmérések szerint évről évre egyre rosszabb a gyerekek szövegértése, szinte már alig olvasnak.
Én és valószínűleg a korosztályom nagy része olvasáspárti. Nem tudom, milyen eszközökkel fogja a jövő embere megérteni a világot, de hogy fog gondolkodni magáról és a világról, az biztos. Az irodalom oktatása nyilván fontos szerepet játszik a nyelvi mélység megszerzésében, de csak akkor tud eredményes lenni, ha a tanárok teljes szabadságot kapnak, ha eldönthetik, mi kell a gyerekeknek egy elit gimiben és egy tatabányai szakközépiskolában. Nem az az elsődleges cél, hogy ismerjék az Antigonét, hanem hogy az olvasás tradíciója fennmaradjon, és ennek révén egy olyan nyelvi mélység, amivel meg tudjuk fogalmazni a gondjainkat. A PISA-felmérés tragikus eredménye amúgy számomra nem a szövegértés problémája. Megmutatja, hogy nem esélyegyenlőség, hanem végletes esélyegyenlőtlenség van a magyar társadalomban. Aki ma egy borsodi kis faluba születik nyomorult körülmények közé, az soha nem tud onnét kivakaródni. Megállt a társadalmi mobilitás, ami tragédia. Nem termelődik vetélytárs az egyre zártabbá váló elit számára, nem érkezik kihívás a kívülről jövők részéről. A vége az lesz, hogy olyanokká válnak, mint a viccekben szereplő idióta arisztokraták.
Miért nem áll a tanárok és az oktatás ügye mellé, akár úgy, hogy részt vesz és felszólal a tüntetéseken?
Egyértelműen a tanárok mellett állok. De nem megyek utcára, nem vagyok tüntető típus. Bárhol, bármikor elmondom, hogy ami az oktatásban harminc év óta történik, az szégyenletes. Ennek ellenére ilyen kis befektetés, hányaveti bánásmód mellett és mostoha körülmények között is ez egy rendkívül eredményes szektora az országnak. Oktatási kérdésekben tényleg hibás döntések születtek a rendszerváltás kezdetétől, és ezért a felelősség nem csak a politikát, hanem általában az elitet terheli, akik létrehozták a maguk képzési központjait, és köpnek a társadalom többségére.
Kit ért elit alatt?
A jól kereső, jó minőségen élő embereket, akik a saját gyerekük számára mindig megtalálják a megfelelő iskolát, akik meg tudják fizetni a magas szintű képzést, így fel tudják készíteni a gyerekeiket, hogy bekerüljenek a csúcsgimnáziumokba, onnan pedig akár külföldi egyetemekre. Csak az érdekli őket, hogy a saját reprodukciójuk oktatás, presztízs és jövőbeni lehetőségek szempontjából rendben legyen. Holott az elitnek épp azon kellene gondolkodnia, hogy a társadalom lemaradó tíz-húsz és botladozó hetven százaléka hogyan juthat jobb minőségű élethez. Sajnos ott tartunk, hogy a saját osztálykereteinkből nem látunk ki. Itt, a XII. kerületben élők is legfeljebb sajnálni tudják az aranyos kis maszatos gyerekeket a végeken vagy a külső kerületekben. De nem áldoznak azért, és nem követelik ki a döntéshozóktól, hogy a társadalom másképp működjön, és a szélesebb társadalmi rétegek is jó minőségű oktatáshoz, szakmához vagy diplomához juthassanak.
Az irodalmi tananyagban Petőfi kiemelt jelentőségű szerző. Ön azt mondta róla, hogy a magyarok a költő mintapéldányának tartják. A Kik vagytok ti?-ben a korszak popzenészének, celebritásának nevezi, akinek a maga korában olyan hatása volt, mint amikor az emberek először hallották a Beatlest. Mennyire használja őt a jelenlegi kultúrpolitika?
Az olyan általános elismerésnek örvendő alkotókat, mint Ady vagy Petőfi, minden kurzus saját identitásának erősítésére használja. Ez teljesen természetes. A komoly életművek olvasata rendkívül flexibilis, bárhonnan lehet értelmezni, így aztán bármilyen mozgalom vagy ideológia mögé oda lehet tenni.
Petőfivel is ez történik most?
Mindig ez történik vele. Egyszerre volt hivatalosan ajnározott alkotó és szerepelt az ellenzék zászlóján. Petőfi idén volt kétszáz éves, ilyenkor mindig nagy az igyekezet, hogy a tradícióját fenntartsák. Sok jó kezdeményezés is történt, A helység kalapácsa Horváth Csabától és a Forte Társulattól, hogy csak egy példát említsek. Erre a kulturális kormányzatnak áldoznia kell, ez a dolga. Az persze más kérdés, hogy ha rossz minőségű dolgok születnek, az rontja ezt a tradíciót és természetesen a nemzet önképét is.
Ki dönti el, hogy a mostani kezdeményezések jók vagy rosszak?
A kultúrában nincs mérőszalag.
Mégis létezik döntési jogkörrel felhatalmazott kör, amelynek tagjai eldönthetik, kinek adnak pénzt egy Petőfi-filmre, és ki nem kap semmilyen támogatást.
Bizottságra mindig szükség van, a kérdés inkább az, kik a tagjai. Ha a döntéseik nyomán olyan emberek kapnak pénzt, akik még soha nem készítettek filmet, és csak ez a bizottság ítéli őket megfelelőnek, az nagy hiba. Ha pedig rossz film készül, mindegy, hogy négy és fél milliárdból vagy ingyen, az árt Petőfinek és általában az identitásunknak. A nemzeti öntudatot csak a jó minőség szolgálja.
Milyen ma ez a nemzeti öntudat?
Sajnos nem alakult ki korszerű nemzetkép. A baloldalnak szinte alig van erről gondolata. Képesek voltak miniszterelnöki szinten agitálni a kettős állampolgárság ellen. Micsoda szégyen! Nem fogják fel, mennyire fontos a közösséghez tartozás érzése. Én ugyan európainak vélem magam, de egy ilyen heterogén közösségben képtelenség megélni a saját identitásunkat. Szükségünk van a lokalitásra, a nemzeti kultúra otthonosságára, az anyanyelv konnotációs mélységére. A baloldali „lövésem sincs róla” gondolattal szemben a konzervatív eszmeiség egy XIX. századi mintázatot melegített újra, amely időszak a nemzeti öntudat kamaszkora volt. Ha akkor valaki elolvasott egy Arany János-balladát, mondjuk a Szondi két apródját, vagy Petőfi hazafias verseit, úgy érezhette, tudja, hol a helye és hova tartozik. De mára már túléltük a kamaszkorunkat, és még öngyilkosok sem lettünk, szóval szükség lenne a felnőtt magyarság identitására.
Az ehhez kapcsolódó politikai nyelvezet üzenetei mégis át tudnak menni?
A kormányzati oldalról induló üzenetek elég ügyesen vannak kitalálva. A másik oldalon meg semmi nincs kitalálva. Ezért sem érnek el még egyharmadot sem a választásokon: nem a választási törvény, hanem a gondolati silányság okán. Én amúgy a kiegyenlített erőviszonyokat kedvelem: mindig legyen az aktuális kormányzatnak kontrollja, méghozzá olyan, amit nem lehet lesöpörni az asztalról. Hogy ez most nem így van, az nem a kormányzat hibája, hanem azoké, akik érvényes program és hiteles vezetők híján nem tudják megszólítani a választókat. Folyamatosan ekézni a kormányt édeskevés. Valamit állítani kéne a világról, de előtte nem ártana megtisztulni, ha már erre 2010-ben, az első csúfos vereség után nem voltak képesek.
A háborúval kapcsolatban is sajátos politikai nyelvezet alakult ki. Orbán Viktor az év végi nemzetközi sajtótájékoztatón katonai hadműveletnek nevezte.
Háború van. Ez tény. Persze minden normális ember békét és független Ukrajnát szeretne, még ha ennek a reálpolitikai esélye rendkívül kicsi is. De amúgy szemben az általános európai közvéleménnyel, szerintem a háború kitörése csak idő kérdése volt. Hisz jóval előtte elkezdték húzogatni Putyin bajuszát, és Amerika nagyban ludas a kialakult helyzetért. Nyilvánvaló volt, hogy az oroszok nem fogják engedni, hogy a közvetlen szomszédjukban hatalmas és erős amerikai érdekeltség alakuljon ki. Már a Krímnél látszott, hogy ez nem működhet. Aztán amikor Ukrajna NATO-csatlakozásáról először szó volt, és egy Amerika-barát elnököt sikerült hatalomra juttatniuk, nyilvánvalóvá vált, hogy Putyin ezt nem fogja hagyni. Orosz szakos voltam, valamennyire ismerem azt a világot, és nagyon félelmetesnek tartom. Központosított, keleti típusú társadalom. Amióta Putyin van hatalmon, még jobb is nekik, mert legalább van egy megszervezett és működtetett ország. Jelcin idejében szétesett minden, és ezt az oroszok nem bírják. Közben persze folyik a rombolás, a gyilkolás, és dől össze minden. És ezalatt, úgy hallom, már szerveződik a nagy üzlet: Ukrajna újjáépítése. Ez az egész minden oldalról rettenetesen cinikus. Orosz és amerikai részről is ott vannak a hazugságba csomagolt nagyhatalmi érdekek. A félelem, hogy az oroszok lepacsiznak Kínával, és meginog, netán össze is dől Amerika vezető politikai és gazdasági szerepe a világban, amit nem kisebb bajkeverők és tömeggyilkosok építettek ki, mint a nemrég elhunyt Henry Kissinger.
Visszatérve: a hvg.hu-nak azt mondta a politika nyelvezetéről: „…ha két író találkozik, nem azt kérdezi egymástól, hogy min gondolkodsz, mi az, ami foglalkoztat, hanem azt, hogy hány példányban jelent meg a könyved. Ez szerintem gyalázatos, végletekig elüzletiesedett világban élünk. Sokszor az az érzése az embernek, hogy miként a felelős politikai gondolkodást leváltja a kommunikáció, az irodalmi teljesítményt és minőséget a marketing.”
Ez nem magyar sajátosság. A Murdoch- és Maxwell-birodalom irányítása alatt álló nagy sajtorgánumok évtizedekkel ezelőtt rájöttek arra, hogy az információt le kell vinni kutyába. Így képesek az államok és a gazdasági irányítók megragadni és befolyásolni a legszélesebb tömegeket. Ez most csúcsra van járatva, senki nem akarja, hogy gondolkodjunk. Mindenki jó fogyasztót és megfelelően szavazó embert akar kinevelni belőlünk. Ez a magyar politikában is érzékelhető. Ha pedig a művészeket is becsatornázzák ebbe, és az irodalom sem arra törekszik, hogy jót írjon, hanem hogy jól adjon el, az tényleg a végső kudarc lesz.
Kell az, hogy színházi darabokat aktualizáljanak, és közéleti ügyeket vigyenek bele?
A művészet élhet ilyen eszközökkel is. De a mély, egzisztenciális kérdéseket közben mindenképp életben kell tartania. Dante művei is tele vannak kortárs utalásokkal, és ezeket ma már nem tudjuk felfejteni, legfeljebb ha elolvassuk a lábjegyzeteket. Erre kínál lehetőséget például Nádasdy Ádám új fordítása. De az aktuális utalások mellett tele van olyan gondolattal, amelyek képesek hozzászólni az aktuális sorsunkhoz. Ha nem így lenne, a műalkotások korszakváltáskor érvényüket vesztenék.
Van olyan színház – például az Átrium –, amelyik a telt házak ellenére sem tud megmaradni, mert nem kap támogatást, míg máshol nem tudják eladni a jegyeket, de a jelentős állami pénzek miatt könnyedén működnek.
Az Orlai Produkció is működik, megélnek a piacról, pedig ugyanolyan közönségbarát színház, mint az Átrium. Nekem sokkal inkább az alternatív színházakért fáj a szívem, mert ezek a társulatok művészileg rendkívül innovatívak. Pedig kutya kevés pénzre lenne szükség a működésükhöz, hogy nem kapnak, az tényleg minimum szégyenletes. Nem hiszem, hogy politikai szempontból olyan fontosak lennének, amiért a kormányzatnak így kéne büntetnie őket.
A Nemzeti Színház viszont nagyon nem alternatív. Az ott történt színészbaleset után Vidnyánszky Attila bejelentette a lemondását, majd visszavonta.
Ebből igazán nem kellene ügyet csinálni, se innen, se onnan. Az SZFE átalakításának módja viszont vállalhatatlan. Ugyanakkor egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy Vidnyánszky Attila fontos és tehetséges rendező, és a Nemzetiben vannak kiváló előadások.
A cégvezető című művében a korrupció ügyével is foglalkozik. Azt írja: „Hogy mi a becsületes, meg ilyesmi, ezt tényleg vasárnap a templomban, mert a lényeg, hogy az ellenfél ne juthasson se hatalomhoz, se pedig olyan pénzekhez, amelyekkel politikai hatalom híján is fenntarthatja magát. Ki kell véreztetni a konkurenciát.”
Most látványosabb a korrupció, mint korábban, a szocik kicsit szégyellték a lopást, de azért gyakorolták. A Tisza-tónál egy táblára kiírták, hogy egymilliárd forintból építették a strandot, de még én is látom, hogy legfeljebb kétszázmillió van benne. Ma bármennyit zsebre lehet tenni, csak az adminisztratív hátteret kell megteremteni hozzá. Nem lehet lebukni. Ha valaki lebukik, mint például Völnerék, az tulajdonképpen megsértődik, hisz ők alig loptak azokhoz képest, akik… A lopás harminc éve legitimizálva van Magyarországon, és lassan minden párt bejelentkezett az angyaloké helyett a tolvajok seregébe. Ezért senki nem képviselheti azt a korszerű üzenetet a tízparancsolatból, hogy ne lopj. Persze mindenki a másikra mutogat, hogy azok ellopták ezt, akkor mi meg ellophatjuk azt. Ez mindenkinek indokot és jogosultságot ad a lopáshoz. Csak reménykedni tudok, hogy ez nem épül be a néplélekbe, hogy egyszer valaki tényleg rácsap egy rohadt nagyot arra a kézre, amelyik jogtalan pénzek vagy jogtalanul elvett pénzek után nyúlkál.
