Egy sérült parlagi sast operált, mielőtt az interjúra érkezett szerkesztőségünkbe. Azt mondta, optimista, mert fiatal állatról van szó, pár hónap múlva talán visszakerülhet a természetbe. Nincs két egyforma napja, mindegyik tartogat valami új kihívást, és ezt varázslatosnak tartja. Dr. Sós Endre, a fővárosi állatkert természetvédelmi és állategészségügyi igazgatója, vezető állatorvosa több mint 25 éve óvja az állatkert lakóinak egészségét. Hivatása mellett arról is beszélt, elvállalná-e az állatkert vezetését, és ha korlátlan anyagi lehetőségei lennének, milyen fejlesztéseket hajtana végre a főváros szívében elterülő, idén 157 éves állatkertben. Interjú.
Azt hallottam, hogy az állatkerti állatok utálják az állatorvost, pedig azt gondolná a laikus, hogy ösztönösen megérzik, ha segíteni akarnak rajtuk.
Az állatok nem érzik meg, vagy nagyon ritkán. Ezt fel kell dolgoznia az állatkerti állatorvosnak, hogy ő egy nagyon utált személyiség az állatkerti állatok között. A legtöbb esetben az állat számára az állatorvos kellemetlen élmény, mert megszúrja, amikor vért vesz belőle, esetleg altatópuskával elaltatja, szóval nem jó dolgok kötődnek hozzá. Persze vannak nagyon intelligens állatok, melyek meg tudják különböztetni, amikor veszélyesek vagyunk, mert altatópuskával, fúvócsővel érkezünk, vagy egyszerűen csak arra járunk.
Az állatkerti állatorvoslásban egyre inkább elterjedt az, hogy tréningezzük az állatokat. Ilyenkor nagyon sok pozitív élmény éri őket. Éppen ezért van az, hogy az elefántokhoz mindennap megyünk tréningezni, de csak heti egyszer veszünk vért tőlük. Ott van a másik hat alkalom, amikor az állatorvos megsimogatja az állatot, kedvesen beszél hozzá, megeteti. Tehát pozitív élmények is kötődnek hozzánk.
Hogyan lett állatorvos, mikor határozta el, hogy vadállatokkal foglalkozik, méghozzá nem az országban vagy a kontinensen őshonos állatokkal?
Az, hogy állatbolond vagyok, nagyon korán kiderült, a legelső könyveim is állatos könyvek voltak. Kilencévesen elkezdtem madarászni. Először a humán orvosira felvételiztem, de – ma már azt mondom, hogy hála istennek – hajszál híján lemaradtam. Elkezdtem dolgozni, részben ezen a területen, és akkor rájöttem, hogy nem biztos, hogy ezt akarom csinálni. Viszont a gyógyítás érdekelt. Felvettek az állatorvosira, az első pillanattól fogva a vadállatok érdekeltek. Az egyetem első szemeszterének elején, szeptemberben az utcáról besétáltam az állatkertbe, és az akkori állatorvosok nem hajtottak el. Onnantól datálódik az állatkerti szerelem.
Most már több mint 25 éve főállásban felel az állatkerti állatok biztonságáért, egészségéért. Egy csapat segíti a munkáját. Kikből áll a stáb?
Van egy tágabb és egy szűkebb stáb. A tágabba igazából mindenki beletartozik, aki az állatokkal dolgozik, hiszen az állatkert egy nagyon komplex üzem. Ahhoz, hogy egy állatot jól tartsunk, egy csomó műszaki, pénzügyi dolognak meg kell felelni. De ha most picit szűkítem, akkor az ápolók nagyon fontosak, hiszen ők egész nap az állatokat figyelik, a legkisebb rezdülésüket észreveszik, amit mi nem feltétlenül látunk egy reggeli vizit során. Leggyakrabban ők szólnak nekünk, hogy valami gond van, nem úgy viselkedik az állat, ahogy szokott, nézzük meg. Emellett van egy szűkebb stáb, amiben két technikus és három másik állatorvos vesz részt.
Azért van szükség ennyi kollégára, mert nagyon sokrétű a munkánk, nagyon sokrétű anatómiai, élettani kihívással találkozunk egy ilyen gazdag állatgyűjteményben.
A háziállatos állatorvoslásra az a jellemző, hogy a specialisták nagyon sokat látnak egyféle állatfajból – kutyából, macskából, lóból. Mi relatíve keveset látunk a szöcskétől az elefántig, a rájáktól a futómadarakig sokféle állatfajból. Ráadásul az állatkertben nemcsak az állatkert állatait látjuk el, hanem egy csomó mentett állatot is. Országos szinten hozzánk kerül be a legtöbb mentebb állat, 2500-2600 egy évben. Vannak terepi programjaink, konzultálunk más állatkertekkel, részt veszünk külföldi kutatásokban, szóval van elég tevékenységünk.
Mi történik azokkal az állatokkal, amelyek mentettként bekerülnek?
Minden mentőtevékenységnek az a célja, hogy ezek az állatok jussanak vissza a természetbe. Az állatok egy része sajnos elpusztul, mert nagyon sokszor olyan körülmények között találják vagy olyan horror sérüléseik vannak, amellyel nem sokat lehet kezdeni, és az eutanázia az egyetlen megoldás. Erről is beszélni kell. Csak olyan szenvedések árán lehetne őket életben tartani, ami állatkínzásnak minősülne. Ezeket az állatokat elaltatjuk. De nem ez a fő cél, hanem az, hogy visszajuttassuk őket a természetbe.
Tegnap délután például bekerült hozzánk egy tízhetes parlagi sas a Jászságból, alkartörése van. Gyors állapotfelmérés után rögzítettük a szárnyat, az állatot utána stabilizáltuk, folyadékot, energiát kapott. Ma már úgy ítéltük meg, hogy műthető, meg is műtöttük. Jól sikerült, benne van egy fémimplantátum. Fiatal madárról van szó, a törés is olyan, hogy nem kizárt, hogy röpképes lesz, esélyes egyed lehet arra, hogy visszaengedjük a természetbe.
A természetben az állatok megpróbálják eltitkolni a betegségüket, hiszen ha kiderül, hogy gyengék, könnyen prédává válnak.
Igen, a vadállatok jellemzően tünetrejtő állatok. Nem lenne nagyon kifizetődő számukra, ha megmutatnák, hogy betegek. Ha csapatban él, kiközösítik, hiszen gyengíti a csapatot, vagy felborul a csapaton belüli hierarchia. Tehát valóban, ezek az állatok a végletekig próbálják a tüneteket titkolni. Olyannyira, hogy nagyon sokszor, ha már tüneteket látunk, akár nem is tudunk segíteni, vagy sokkal nagyobb a baj, mint a tünetek alapján gondolnánk. Ezek a tünetek is nagyon gyakran igazából semmitmondók. Kicsit étvágytalan az állat, picit inaktívabb, nem úgy mozog, ahogy szokott. Viszont az ápolóink nagyon ismerik ezeket az állatokat, sok időt töltenek velük, apró dolgokat is észrevesznek.
A másik része, amiről beszélni kell, hogy nagyon sok állatunk sokkal hosszabb ideig él az állatkertben, mint a természetben. Emiatt olyan betegségekkel is meg kell küzdenünk, amelyek a természetben nem fordulnának elő. Nagyon szomorú, de jó példa erre Niváé, a szibériai tigrisünké. Ebben a 130 kilós állatban egy 12 kilós lépdaganat volt. Igazából csak az utolsó egy hónapban lehetett látni, hogy az állat állapota romlik, és nagyjából az utolsó két-három nap volt az, amikor tényleg lehetett látni, hogy nagy a baj. Mivel idős volt, és az altatás kockázata magas lett volna, éber állapotban tudtunk vért venni tőle. A fantasztikus ápolói csapat munkájának eredményeként az állat gyakorlatilag kinyújtotta a farkát, hogy tudjunk belőle vért venni. Ezek a véreredmények sem mutattak nagy eltérést. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy nem egyszerű megmondani például egy ilyen állat esetében, hogy mi a baja.
Nagyon sok nemzetközi kapcsolata van a fővárosi állatkertnek, nyilván van összehasonlítási alapja. Ha rangsort kellene felállítania, mondjuk egy európai rangsort, hova tenné a fővárosi állatkertet?
Ilyen hivatalos rangsor nincs, de remélem, hogy az élbolyban vagyunk. Van nem hivatalos lista, amely nagyon előkelő helyre tesz bennünket. Vannak olyan területek, ahol mindenképpen fejlesztenünk kell, és vannak olyanok, ahol talán minket követhetnek, és olyan állatkertté teszik a budapestit, amit jegyeznek Európában.
Két évig volt az Európai Állatkerti és Vadállatorvosok Szövetségének elnöke.
Az európai szövetségről azt kell tudni, hogy olyan, mint egy nagy család. Mindenféle féltékenység nélkül megosztjuk egymással az eredményeinket. Nagyon jó a szakmai eszmecsere. Biztosan tudom, hogy ha most egy oroszlánaltatással kapcsolatban lenne valamilyen kérdésem, vagy egy gorilla fogászati kezelése kapcsán merülne fel igény konzultációra, tudnám, hogy kit kell felhívnom és kivel tudok beszélni. Az az illető biztos, hogy elmondaná a tapasztalatait.
Sok fura figura van köztünk, akik járják a világot, és mindenféle projektjeik vannak. Egyáltalán nem meglepő, hogy valaki az egyik héten Alaszkában grizzly medvékkel csinál valamit, és a következő héten már Kambodzsában valamilyen hüllős projektben van benne. Nekem is sok ilyen barátom, kollégám van, akikkel nagyon jó beszélgetni.
Miért fontos, hogy legyenek állatkertek?
Az állatkertnek sok missziója van. Az egyik legfontosabb a figyelemfelkeltés, az érzékenyítés, oktatás. Rengeteg ember bejön hozzánk a budapesti állatkertbe, évente egymillió. Ezeknek az embereknek a nagy része nagyon ritkán jut ki a természetbe, mégis tehet valamit a természetért, az állatokért. Az állatok szeretete nagyon fontos, amit próbálunk átadni, és érzékenyek is rá az emberek. Ezenkívül nagyon lényeges, hogy az állatkertek a természetvédelem állomásai. Együtt kell működniük a különböző más természetvédelmi szervekkel, szervezetekkel.
Mindenkinek megvan az a feladata, amivel hozzájárulhat a fajok és a természet védelméhez. Például a ritka fajok genetikai megőrzése. Vannak olyan szakembereink – lehetnek biológusok, állatorvosok, állatápolók –, akiknek nagyon nagy erősségük az állatokkal való közvetlen munka. Érdemes a kutatásról is beszélni, hiszen olyan dolgok is lehetővé válnak egy állatkertben, amik a természetvédelmet szolgálhatják. Egy állatkertben könnyebben lehet szaporodásbiológiai kutatásokat végezni, könnyebb bizonyos táplálkozás-élettani dolgokat megnézni.
Csak egy gyakorlati példa. Terepi kutatásokban, biológiában eléggé gyakori, hogy rádiótelemetriát használnak. Ez segíti a kutatókat abban, hogy megtudjanak az állatról egy csomó információt: mekkora területet használ, merre vonul. A hüllőknél például a telelési szokásairól gyűjthetnek tudást így. Egy állatkert remek hely lehet arra, hogy megnézzük, hogy ha bele akarunk ültetni egy ilyen telemetriás eszközt egy állatba, vagy rá akarunk tenni a természetben, milyen gondja lehet vele. Megnézhetjük, hogy ezek az állatok hosszú távon mit csinálnak egy ilyen eszközzel, tudnak-e például rendesen emészteni, lesz-e probléma a vedlésükkel, zavarja-e a tollazat ápolását. Ha állatkerti körülmények között jók a eredmények, akkor ki lehet a terepen is próbálni a berendezést.
Ha több pénz állna a rendelkezésére, miben fejlesztene?
Azt szokták mondani, hogy a legjobb és legtökéletesebb állatkertekben is van egy olyan pont, egy olyan gyengébb kifutó, amin lehet valamit javítani. Ez nálunk is így van.
A nagymacskás területeinket húsz évvel ezelőtt fejlesztettük utoljára. Most is megfelelnek minden jogszabályi előírásnak, de mi ennél magasabbra tesszük a lécet. Konkrét elképzeléseink vannak arról, hogy ezt hogyan szeretnénk fejleszteni. Nagyon szép projekt zajlik jelenleg a veszprémi állatkertben, hasonlón gondolkozunk mi is.
Egy csomó olyan terület van az állatkertben, ahol bizonyára nagyon nagy fejlesztésekre van szükség. Nem kerülhetem meg, a Biodóm az egyik ilyen, ahol – ezt mindenki ismerheti a sajtóból – komoly összegekre van szükség, hogy befejezzük. Ez olyan létesítmény lehet majd, amellyel hozzájárulhatunk az állatkertek fajmegőrző szerepéhez is.
Emellett egy csomó olyan dolgot végzünk, ami igazából nem alapfeladatunk. Tehát az, hogy ennyi mentett állatot ellássunk, állami feladat. Azért veszünk részt ennyiféle természetvédelmi programban, mert hiszünk benne, és elvárás egy állatkerttel szemben, hogy programokat támogasson, és ezekben részt vegyen.
Tehát a határ a csillagos ég. Ami egy picit talán más a budapesti állatkert esetében egy nagy nyugat-európai állatkerthez képest, hogy sokkal kevésbé vagyunk jelen egzotikus tájakon. Azt gondoljuk, van elég teendőnk itt, a Kárpát-medencében is a hazai fajokkal.
Mennyire korlátozza a lehetőségeiket, hogy a belvárosban, egy korlátozottan bővíthető területen vannak, amit nagyon szeretnek a látogatók, de amit gyakorlatilag kinőttek?
A terület a legnagyobb érték, de hosszabb távon abban is érdemes gondolkodni – és ez nem új gondolat, már évtizedekkel ezelőtt felmerült –, hogy sok más városi állatkerthez hasonlóan legyen egy ikerintézmény az igazán nagy testű fajoknak Budapest közeli vonzáskörzetében. Erre van példa Londonban, Antwerpenben is.
A covidos időszak, illetve az, hogy megdrágult az energia, mennyire hozta nehéz helyzetbe az állatkertet? Elmaradt sok látogató, nyilván a bevételek is megcsappantak.
Igen, a járvány nagyon nehéz helyzetbe hozta az állatkertet és általában az állatkerti szakmát Magyarországon. Úgy látom, hogy kezdünk ebből kilábalni. Előre próbálunk menekülni, igyekszünk olyan szolgáltatást és olyan élményt nyújtani a látogatóinknak, ami miatt azt gondolják, hogy érdemes eljönni az állatkertbe. Megújítottuk a bérletstruktúránkat, jók a látogatottsági adataink. Az állatkert egy közösségi tér is. Rengeteg olyan esemény, rendezvény van nálunk, amiért az emberek tényleg szeretnek eljönni. Budapest egyik büszkesége kell hogy legyen a budapesti állatkert. Nemcsak 1866-os alapítása és a gyönyörű épületei miatt, hanem amiatt is, mert ilyen gazdag gyűjteménnyel, ilyen diverz programokkal kevés intézmény büszkélkedhet.
Egy magánadományozó több mint 120 millió forintot hagyott nemrég az állatkert alapítványára. Az örökhagyó a papagájok nagy barátja volt, az állatkerti alapítvány ezért úgy döntött, hogy a pénzből az arapapagájok röpdéjét újítják fel. Meglepte az adomány? Mennyire jellemző egy ilyen bőkezű adakozás?
Magyarországon ez nem jellemző, de más állatkertekben, főleg Nyugat-Európában nem szokatlan. Nagyon hálásak vagyunk érte. Ezek olyan fejlesztések, amelyek egy magánember számára nagyon komoly dolgok. Az állatkert viszonylatában nyilván nem hasonlítható egy nagymacskakomplexum leépítéséhez, viszont ezek a pici fejlesztések lényegesek az állataink életkörülményeinek, életminőségének szempontjából.
Ha legeket kellene említenie, mi volt a legnagyobb kihívás állatorvosként az elmúlt 25 évben?
Sok ilyen van. Mindig az a legnehezebb, amiben éppen benne vagyunk. Ma nehéz volt a parlagi sasnál a két törött véget összehozni, hogy utána az implantátumot beletegyük. Akkor éppen úgy éreztem, hogy ez a legnehezebb, de sikerült.
Vannak persze különleges helyzetek, például amikor nagyon rizikós altatás van, vagy olyan beavatkozás, amit korábban nem csináltunk. Két évvel ezelőtt az egyik zsiráfunk eltörte az állkapcsát. A betett implantátum, amit egy csontsebész segítségével raktunk be, elfertőződött, hiszen a zsiráfnak nem lehetett naponta öblögetni az állcsontját. Ki is kellett szedni. Amikor a hét-nyolcszáz kilós zsiráf megkapja az altatószert, és az utolsó pillanatig menekülni szeretne, majd pedig karikás ostorként csattan a feje a kipárnázott belsőben, azért az mindig nagy kihívás. Maga a zsiráfaltatás is az.
Azt szoktam mondani a kollégáknak és a hallgatóknak is, amikor arról beszélek, mit nevezünk állatkerti állatorvoslásnak, hogy az ember próbálja egyrészt a józan paraszti eszét használni, másrészt próbáljon – amennyire lehet – felkészülni ezekre a helyzetekre.
Vannak sajnos kudarcok is, erről is beszélni kell, amikor az ember mindent megpróbál, és mindent a lehető legjobb tudása szerint csinál, de nem sikerül az állat életét megmenteni. Szerencsére nem sok ilyen van, de ilyenek is előfordulnak. Szóval azt gondolom, hogy megfelelő alázattal kell ezekhez a dologhoz hozzáállni, mindenkitől lehet tanulni.
Persányi Miklós 2020. márciusi távozása óta megbízott igazgatók irányítják az állatkertet. Nem gondolt arra, hogy hosszú távon elvállalja, megpályázza a posztot?
Az elmúlt négy hónapban a főigazgatói feladatokat én látom el az szmsz alapján. Korábban többször megkerestek azzal, hogy pályázzak. Igazából a szakmai tevékenységet mindig fontosabbnak tartottam. Most annyival árnyaltabb a véleményem, hogy látom, mennyi feladat és milyen fontos stratégiai döntések előtt állunk. Most ezt a munkát teljes erőbedobással csinálom, azzal a feltétellel – amit egyébként elmondtam azoknak is, akik döntést hoznak ebben –, hogy a szakmai munkámat nem tudom és nem is akarom feladni. Igazából a kettőt próbálom megcsinálni. Azt, hogy mit hoz a jövő, nem tudom megmondani.
Nyilván nagyon sok vezetői döntést nekem kell meghoznom, de nem tudnám ezt a feladatot ellátni, ha nem állna mögöttem egy olyan erős csapat, akik olyan területeken segítik a munkámat, aminek én nem vagyok a szakembere.
Milyen igazgatóra lenne szüksége egyébként az állatkertnek? Az állatokhoz értsen inkább, vagy egy menedzserszemléletű közgazdász kellene?
Mind a kettőre van pozitív példa. A magyarországi igazgatók többsége állatos háttérrel rendelkező szakember. De ha az európai példát nézem, mind a kettőre tökéletes példákat tudok mondani. Egy állatos szakember – én is az vagyok – kiépít maga köré egy olyan csapatot, amelyik gazdasági, marketing- és egyéb döntésekben tudja támogatni a munkáját, egy menedzser típusú igazgató pedig állatos emberekkel veszi magát körbe. Mind a kettő jól működhet.
Azt gondolom, meg kell hallani egyrészt, hogy a látogatók mit szeretnének, mi az, ami számukra érdekes, ami népszerűvé teszi az intézményt. De soha nem szabad feladni azokat a szakmai elveket, amelyekben hiszünk, amelyek miatt azt gondoljuk, hogy egy állatkertben jó és érdemes dolgozni.
A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg:
