Hogy éltek a Kádár-kor könnyűzenei sztárjai, a mai celebek elődei? Hogyan befolyásolták egyes zenekarok működését (akár létrejöttét vagy feloszlását is) a párthatározatok? Csatári Bence történész volt a vendégünk a Szelfiben. Most a beszélgetés szerkesztett, rövidített változatát olvashatja.
A magyar könnyűzene Kádár-kori története leginkább akkor kerül be a hírekbe, a nyilvánosságba, ha élő vagy ismert zenésszel kapcsolatban felmerül, hogy esetleg ügynök volt, vagy kiderül róla. Ezzel is foglalkoztak szakemberek. Szőnyei Tamás írt egy kitűnő könyvet Nyilvántartottak címen. Téged inkább a zenei élet működése, az akkori könnyűzenei intézményrendszer érdekelt. Honnan jött ez?
Ez egy nagyon mélyre, régmúltra visszanyúló érdeklődési kör. A bátyám tíz évvel idősebb nálam. Ő elcsípte a lázadó csöveskultusz utolsó éveit. Sokszor már azzal cukkolta a szüleimet, hogy elvisz a nyakában egy Beatrice-koncertre. Ez 1981-ben volt, amikor még csak nyolcéves voltam. Természetesen nem éreztem át ennek a súlyát. Egy alkalommal azonban igen: amikor 1980 karácsonyán hazalátogatott Amerikából, New Yorkból a nagybátyám, apám bátyja – 1956 után életében először –, elmentünk egy környékbeli autótúrára a két ünnep között. Egyszer csak azt látjuk, hogy egy óriási tömeg két falu között – Dunaföldvár és Előszállás között – elállja az utat. Apám megállt a Trabantjával, mondta, hogy rendet tesz. A bátyám ott ült az anyósülésen, és mondta, hogy ne tedd, mert ezek a Beatrice rajongói. A nagybátyámmal ketten ültünk hátul, és mondta, hogy gyerekek, ilyet még Amerikában sem láttam.
A Generálnak, a Mininek, az akkori együtteseknek olyan fanatikus rajongótáboruk volt, mint ma mondjuk egy focicsapatnak. Ezek a rajongótáborok időnként össze is verekedtek. Ez hogy alakult ki, és hogy tűnt el a rendszerváltás környékén?
Ezen én is nagyon sokat tűnődtem, hogy ez vajon mostanában miért nincs így. Felnőtt egy generáció a hatvanas évek elején, közepén, akik már nem tapasztalták meg az úgynevezett hiányélményt, már kimaradtak a II. világháborúból, a maguk módján, úgy érezték, minden megadatott nekik. Fenyő Miklóstól kezdve a Hobón át Suszter Lórántig, az Illésig mindenki elmondta, hogy ők nem akartak lázadni, ők egészen egyszerűen zenélni akartak.
Köztudott, hogy évtizedeken keresztül Aczél György volt a magyar kultúrpolitika meghatározó alakja. Nem nagyon történhetett olyasmi, amit ő valahogy nem hagyott jóvá. Milyen volt a hozzáállása a könnyűzenéhez? Mennyire volt nyitott?
Nagyon nem. Volt egy híres-hírhedt mondása, amit annak idején Harsányi László tett közzé, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője. Állítólag azt mondta, hogy az ember nem disznó, hogy mindent megegyen. Nyíltan utalt arra, hogy nem szereti az undergroundot, a képzőművészeti alkotásokat sem, de ideértette a könnyűzenét is. Nagyon lenézte. Volt benne egy arisztokratikus felsőbbrendűségi érzés, amikor könnyűzenéről kezdett beszélni. Van egy városi legenda, miszerint lábbal megtaposta az első Illés-lemezt, a talpa alatt tört össze a bakelit ott, a Jászai Mari téren, az MSZMP KB székházában. Akárhogy is nézzük, a többi kommunista hivatalhoz vagy pártvezetőhöz képest azért nyitottabb volt.
Ehhez kapcsolódóan: Hahner Péter: A történésznek újra és újra ki kell gyomlálnia a tévhiteket
Tavaly nyáron volt Balatongyörökön egy érdekes beszélgetés Koncz Zsuzsa és Bródy János részvételével. Az apropót az adta, hogy hatvan évvel korábban ott ismerkedtek meg. Ennek emlékére a kikötőben avattak egy emléktáblát. Mind a ketten úgy beszéltek arról, hogy a cenzúra mennyire beleszólt a dalszövegeikbe, mint az – akkori – élet legtermészetesebb velejárójáról. Hogy működött a cenzúra? Mit lehetett róla tudni? Mik voltak a szempontok? Mi alapján hagytak egyes szövegeket, vagy mi alapján húztak ki sorokat?
Erről külön könyvet írtam a Nekem írod a dalt címmel, a Jaffa Kiadónál jelent meg. Lila színével kirítt a könyvespolcokon. Bródy János nagyon őszintén és nagyon részletesen elmesélte akkor, hogy ha úgy tetszik, megvolt az a privilégiuma, hogy bemehetett az MVH igazgatójához, Bors Jenőhöz, és együtt átnyálazhatták az összes szövegét. De a másik oldalról – talán ez a hangsúlyosabb – be kellett mennie, és cenzúrázták a szövegeit. Ahogy annak idején találóan megfogalmazta: mindig megpróbált elmenni a falig. Ez igaz. Most az Illés-korszakról beszélünk. Miután már rengeteg retorzió érte, egy picit belefáradhatott. A Bródy-szövegekre mindig jellemző volt ez a duplafenekűség, duplafedelűség; mind a két kifejezés megállja a helyét, mert egy szerelmes dalt is rendszerkritikussá lehetett varázsolni. Bródy szájából majdnem minden mondat egyfajta rendszerkritika volt. Elég, ha a ’73. június 10-i diósgyőri popfesztiválra, az első magyar popfesztiválra, a magyar Woodstockra utalunk, ahol Bródy János a koncert végén megköszönte a rendőrségnek, hogy előző este szállást nyújtott a fiataloknak. Ezt többször megerősítette nekem, hogy kifejezetten komolyan gondolta.
Ehhez kapcsolódóan: Mitrovits Miklós történész a lengyel–magyar kapcsolatokról.
Tényleg így volt, hogy tornacsarnokokban, zsibongókban, tornatermekben elszállásolták a srácokat hálózsákokban, mielőtt másnap reggel 10-kor elkezdődött a fesztivál. Nyilván néhányukat bevitték a rendőrségre, ez nem kérdés, voltak rendőri túlkapások is. Bródy nem erre gondolt, hanem arra, hogy több száz, adott esetben egy-kétezer embernek sikerült a környék általános iskoláiban, középiskoláiban szállást nyújtaniuk. Ennek ellenére megindult ellene egyfajta rágalomhadjárat, ami, ha sarkítani akarom a dolgot, azt kell mondanom, hogy az Illés feloszlásához vezetett 1973. november 2-án.
Volt a híres tatai könnyűzenei találkozó, ahol az akkori könnyűzenei élet szinte majdnem minden meghatározó alakja, illetve az MSZMP képviselői, a hatalom képviselői – köztük fiatal politikusként Lendvai Ildikó – leültek megtárgyalni az aktuális ügyeket. Szóba került egy zenészszakszervezet létrehozása. Ennek is nagyon érdekes a megítélése. Például Bródy Jánossal vagy Presser Gáborral kapcsolatban utólag megjelentek olyan kritikák, hogy ott a – mondjuk úgy – már befutott vagy főáramú zenészek nem álltak ki eléggé az akkori underground vagy nem kedvelt vagy betiltott zenekarok mellett. Ezt utólag hogyan lehet megítélni? Te hogy látod?
Egy biztos, hogy amikor erről beszélgetünk, akkor Bródy János magától hozza fel a témát, kvázi mentegetőzve. Én nem akarok ennyire drasztikus ítéletet mondani. Valóban elhangzott az a mondat, hogy ők nem tartoznak közénk. Ez is egy duplafenekű mondat, ha úgy tetszik. Akár egy dalt is írhatott volna ennyi erővel a tatai rocktanácskozásról, mert – legyünk őszinték – az URH, a Bizottság, a Balaton valóban nem tartozott oda. Nem álltak azon a szinten zeneileg, hogy közéjük lehetett volna sorolni őket. Egy LGT-t (nem akarom az alternatív rockzenekarokat megsérteni) nem lehetett egy Albert Einstein Bizottsággal egy lapon említeni zenei értelemben. Ők nem voltak képzett zenészek. És egy nagyon fontos dolog: nem volt ORI-vizsgájuk. Előbb beszéltünk az ORI-ról. Valaki attól lett profi zenész. Így is értette ezt Bródy.
Szőnyei Tamás könyvében olvasható egy jelentés Nagy Feróval kapcsolatban, amikor szerepet vállalt az István, a királyban. Állítólag utólag azt mondta több zenésztársának, hogy ha tudja, hogy ezzel a fősodratú zenéléssel ennyi pénzt is lehet keresni, lehet, hogy meggondolta volna, hogy meddig lesz a nemzet csótánya, vagy meddig nem. Erről mit lehet tudni? Akár egy tűrt vagy támogatott magyar zenész, vagy akár az akkori sztárok mennyire élhettek tényleg úgymond sztárnak való életet a Kádár-rendszerben? Mennyire lehetett ezzel jól keresni, jól élni belőle?
Rockmenedzserek sokasága mondta nekem egymástól függetlenül, amikor interjúztam velük, vagy akár csak barátilag beszélgettünk, hogy a zenészek már akkor gondolatban elköltötték a következő koncertjük gázsiját. Legyünk őszinték, nem kerestek rosszul. Ugyanakkor valóban nem nagyon tudok olyan zenészt – tisztelet a kivételnek –, aki spórolt volna, és fel tudna mutatni egy családi házat vagy valamiféle konkrét vagyontárgyat abból, amit keresett. A hatvanas évek végén, ez nem titok, az ORI-gázsi 150 forint volt fejenként. Kétezer forint volt körülbelül az átlagkereset. Ha egy esete megkeresett valaki 150 forintot, akkor egy picit jobban keresett, mint egy átlag magyar állampolgár. De azért ne felejtsük el, hogy költségeik is voltak. Például ők vásárolták a fellépőruháikat – ez főleg a nőknél volt jelentős. Kovács Kati például sosem lépett fel kétszer egymás után ugyan abban a ruhában.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi: Aki a Titanic tragédiája után több száz ember életét mentette meg
Ezenkívül utazniuk kellett, ez benzinköltség; hangszereket kellett vásárolni. A hangszerek olyan drágák voltak, mint egy lakás. Ha elektromos gitárt akartál venni, általában OTP-részletre vetted meg. Ráadásul nem volt bejelentett munkahelyük. Gyakorlatilag közveszélyes munkakerülőnek kellett őket nyilvánítani. Gondoljunk bele, hogy tízezer ember csápol Vikidál Gyulának a P. Mobilban a Budai Ifjúsági Parkban, majd megy hazafelé, megállítja egy rendőr, és elviszik a rendőrőrsre, mert nincs bejegyezve a személyi igazolványába semmi, csak annyi, hogy nincs munkahelye. Ezt úgy oldották meg – kicsit a szürkezóna felé haladva –, hogy az ORI-vizsgájuk lapját berakták a személyibe, így legalább lehetett látni, hogy van egy ORI-vizsgájuk, profi zenészek. De ha egy rendőr nagyon rosszindulatú volt, elvihette őket a rendőrőrsre. Ilyen sajnos nem egyszer, nem kétszer előfordult. Ezért is van, hogy manapság nagyon alacsony a nyugdíjuk. Vonták ugyan a gázsijuk után a nyugdíjjárulékot, de ez akkor sem jutott el a Nyugdíjfolyósító Igazgatósághoz. Závodi János a Piramisból azt mondta, hogy igen, úgy éltünk, mint az urak, és még sincs semmink. Egy legenda szerint amikor Som Lajos egy országos turnéról jött haza, és kiforgatta a zsebeit, állítólag volt benne tíz forint. Pedig azért egy turnén sok ezer forintot kerestek akkoriban, nem volt rossz pénz.
Rengeteg személyes interjút készítettél zenészekkel, illetve a hatalmi struktúrák akkori vezetőivel is. Utóbbiak hogy emlékeznek vissza a saját szerepükre? Mennyire próbálják magyarázni, mentegetni? Vagy mennyire ismerik el, hogy adott esetben az volt a dolguk, hogy cenzúrázzanak?
Egy picit megy az egymásra mutogatás. Amikor a KISZ KB felelősségét firtattam, a pártközpontról kezdtek el beszélni. Amikor a pártközpontét, akkor meg a KISZ-ről vagy a könnyűzenei intézményekről. Nehéz igazságot tenni. Amikor a Lendvai Ildikó-interjút készítettem, nagyon sok esetben leírtam, hogy cenzúra, cenzor stb., de ő a kapuőr kifejezést szerette nagyon. Mi voltunk a kapuőrök – mondta a KISZ KB kulturális osztályáról. Nekünk kellett vagy tágra nyitni vagy összébb húzni. Egyébként nagyon tanulságos az is, hogy például Lendvai Ildikó aláírásával találtam egy iratot a levéltárban, amit Nagy Ferencnek címzett – Nagy Ferónak. Ebben ő maga személyesen a KISZ KB Kulturális Osztály részéről kérte fel, hogy vegyenek részt a KISZ KB dalpályázatán. Pedig Lendvai Ildikó is mondta, hogy nem voltak hülyék, tudták, hogy miről szólnak a dalszövegek. Mondjuk Nagy Feró szövegét nem is nagyon kellett boncolgatni, mert teljesen egyértelmű volt. A lényeg az, hogy azért odafigyeltek, és kőkeményen próbálták meghúzni a határt a tűrt és a tiltott között, ami egyébként nem volt könnyű, nagyon képlékeny volt, és időről időre is változott. Ez okozhatott némi fejtörést a pártvezetésben.
A Szabad Európa mekkora szerepet játszott a Kádár-rendszer zenei életében úgy, hogy legálisan nem lehetett hallgatni?
Nagyon fontos szerepet játszott, főleg az elején, a hatvanas évek legelején. Cseke László tinédzserpartijai legendássá váltak, hiszen a zeneszámok nem álltak meg a vasfüggönynél. Így lett az Iron Curtainből Nájlon Curtain, ahogy szokták mondani. Átszivárogtak a dalok. Az Illés, a Metró és az Omega között volt egyfajta versengés, hogy ki játssza a legjobb húsz slágert, amit minden héten újra és újra közzétett a Szabad Európa.
A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg:
