Negyven éve ért véget a 444 napig tartó iráni túszválság. A kerek évforduló egybeesik Joe Biden elnöki beiktatásával, amitől sokan az amerikai-iráni viszony változását remélik.
Az amerikai belpolitikára is drámai hatást kifejtő iráni túszdráma 1979. november 4-én kezdődött, amikor az iszlám forradalmat támogató iráni diákok megszállták a teheráni amerikai nagykövetséget és túszul ejtettek 52 diplomatát és polgári személyt.
A 444 napon át tartó válság első napja – november 4. – hagyományosan sajátos ünnepnap Iránban. Ilyenkor a konzervatív rezsim hívei „Halál Amerikára!” jelszavakkal felvonulva tüntetnek a „Nagy Sátán” ellen és amerikai zászlókat égetnek. Tavaly azonban az Irán számára különösen pusztító pandémia miatt – amely 35 ezer áldozatot követelt eddig - visszafogottabb volt a megemlékezés.
Míg a válság kezdete gyakran egybeesik az amerikai elnökválasztás dátumával, a vége az elnöki beiktatás napjára, január 20-ra esik.
Mivel indokolták az irániak a túszejtést?
Iránban az 1979-es iszlám forradalom idejére tetőfokára hágott az Amerika-ellenesség. A diákok sérelmeit az tüzelte, hogy Washington kiállt az 1979-ben megbuktatott Reza Pahlavi sah mellett és úgy érezték, alá akarja ásni a forradalmat.
A sah a brit és amerikai szervezésű 1953-as puccsban került hatalomra, melynek során megbuktatták az ország demokratikusan választott miniszterelnökét. Mohamad Moszadegh a külföldi olajcégekkel szembeszállva meg akarta erősíteni az iráni kormány ellenőrzését az iráni olajiparban és uralma alatt a parlament végül az olajágazat államosítása mellett döntött.
A hatalomátvétellel pozícióba került sah létrehozta brutális titkosrendőrségét, a SAVAK-ot, amelynek bevett gyakorlata volt a rezsim politikai ellenfeleinek megkínzása és kivégzése.
Jimmy Carter amerikai elnök 1977-ben azzal fokozta az irániak haragját, hogy újévi beszédében arról beszélt, mennyire szerette népe a perzsa uralkodót. (A túszdráma később megpecsételte az ő politikai sorsát is.)
Az iráni iszlamista forradalmárok számára az is dühítő volt, hogy bukása után Reza Pahlavi sah az Egyesült Államokba mehetett rákkezelésre és Amerika nem volt hajlandó kiadni Teheránnak, ahol rendszere jogsértései miatt bíróság elé akarták állítani és ki akarták végezni.
Hogyan történt a túszejtés?
1979 februárjában, a forradalom tetőfokán, az irániak egyszer már behatoltak az amerikai követségre, rövid időre túszul ejtve a diplomatákat. Washington erre válaszul evakuálta a közel ezer fős követségi állományt és csak 60 diplomata maradt a komplexumban.
Az ellenséges hangulat 1979. októberében újra tetőfokára hágott, amikor a sah számára engedélyezték, hogy befeküdjön egy New York-i kórházba. Iránban elterjedt a pletyka, hogy az amerikaiak újabb puccsot készítenek elő a gyűlölt uralkodó visszatérésére.
Csak olaj volt a tűzre a politikai emigrációból hazatért Khomeini ajatollah, aki arra utalt, hogy bizonyítékok voltak az amerikai szervezkedésről (miközben a Carter-kormányzat épp normalizálni akarta kapcsolatait Iránnal.)
1979. november 4-én délben a Khomeinihez hű és a sah hatóságai által egy évvel korábban megölt társaikra emlékező többszáz diák jelent meg az amerikai követség előtt. Amikor világossá vált, hogy az őrzők nem fogják használni fegyvereiket, betörték a kaput és átmásztak a falakon. Estére ellenőrzésük alá volták a komplexumot, a magukat elbarikádozó diplomaták és tengerészgyalogosok pedig megadták magukat.
A diákok először megkötözték az amerikaiakat és bekötötték a szemüket, de később ételt és italt adtak nekik.
Miért tartott ilyen sokáig a túszdráma?
A túszejtő diákok először csak egy tiltakozóakciót akartak tartani az amerikai követségen. A túszejtést azonban üdvözölte Khomeini ajatollah és az egyesítette a más-más okból Amerika-ellenes, de egymással vitázó iráni iszlamistákat, és a marxista beállítottságú baloldaliakat.
A követségfoglalók közben az iratmegsemmisítőkből előbányászott és összeragasztott dokumentumokra hivatkozva azt állították, hogy az Egyesült Államok destabilizálni akarta az új iráni államot és hogy a mérsékelt irániak az amerikaiak kiszolgálói voltak.
Bár néhány női, afroamerikai és egy beteg férfi fehér túszt elengedtek, a többieket hónapokon át lakat alatt tartották a követségen, ahol fokozatosan romlottak a körülmények.
A túszok sorsára hatással volt az iráni belpolitika: Jimmy Carter amerikai elnök és az iráni kormány képviselői 1979-ben tartott titkos tárgyalásaikon látszólag alkut kötöttek, de a terv kiszivárgott és Khomeini ajatollah – Irán vallási vezetője megvétózta. Khomeini 1980 februárjában azt mondta, a túszok sorsáról a még meg sem választott iráni parlament dönt majd.
Jimmy Carter áprilisban újra próbálkozott és bár több iráni követelést elfogadott, az irániak újabb feltételeket szabtak és Khomeini újra vétót emelt.
Az otthon nyomás alá került amerikai elnök ezek után más taktikát választott, ami drámai hatással volt a túszok helyzetére. Carter 1980. április 24-én jóváhagyta a Saskarom hadművelet nevű merész katonai mentőakciót, ami azonban katasztrófával végződött.
Az amerikai hadsereg a Delta Force elitalakulat tagjait szállító helikopterei közül néhány meghibásodott, az iráni sivatagban leszállt egyik helikopter pedig összeütközött egy szállítógéppel és a robbanásban nyolc katona meghalt.
Az irániak erre azzal válaszoltak, hogy 1980 tavaszán az ország különböző helyeire vitték a túszokat, hogy megakadályozzanak egy újabb mentőakciót. Nyár közepére – az őrizetet megszigorítva és az ellátási feltételeket javítva - egy teheráni börtönben gyűjtötték össze őket, majd – ironikus módon a SAVAK alapítója -, Tejmur Bahtiár tábornok villájába költöztették foglyaikat. Itt már forró zuhanyt is tudtak venni. A válság során külföldi diplomaták többször is meglátogathatták az irániak által „vendégként” emlegetett túszokat.
A foglyok ugyanakkor később elmondták, hogy gyakran kegyetlenül bántak velük: egyeseket hosszú időn át tartottak megkötözve vagy másoktól elzárva, volt, akit kivégzéssel fenyegettek és orosz rulettet kellett játszania.
Mi hozta meg az áttörést?
A túszok elengedéséhez vezető titkos diplomáciai tárgyalások végül 1980. szeptemberében indultak újra. Ebben segített, hogy a sah addigra meghalt rákban és vagyona jelentős részét visszaadták az amerikai bankok. Továbbá az időközben Irakkal kirobbant háború miatt az irániak számára fontossá váltak az amerikai katonai alkatrészek.
A tárgyalások során az irániak négy követelést fogalmaztak meg: Amerika kérjen bocsánatot Iránban játszott történelmi szerepéért, szabadítsa fel a bankjaiban lévő iráni vagyont, mondjon le a követsége elfoglalása miatti jogi elégtételről és ne avatkozzon be a jövőben Irán belügyeibe.
A túszok szabadon engedését végül jóváhagyta az iráni parlament, de még így is további hónapokig tartott, amíg látszólag rendezték a két ország közötti pénzügyi vitát és algériai közvetítéssel 1980. január 19-én egyezményt kötött a foglyok szabadon bocsájtásról és egy kölcsönös kártérítési törvényszék létrehozásáról.
Bár a túszokat szállító algériai gépek már a teheráni reptér betonján álltak, az utolsó pillanatban Irán kifogást emelt a banki átutalások technikai kérdéseivel kapcsolatban. A foglyok végül 1981. január 20-án, Carter utolsó hivatali napján szállhattak fel.
Hogyan hatott a túszdráma az amerikai belpolitikára?
Az újraválasztásáért kampányoló Jimmy Carter demokrata elnök hatalmas nyomás alá került hivatali időszaka utolsó évében. Az amerikai tévécsatornák napi rendszerességgel tudósítottak a túszdrámáról, a CBS-híradó végén minden nap bemondták, hogy hány napot töltöttek fogságban.
Egyes újságok amerikai zászlókat nyomtattak, hogy az emberek azokat kitegyék az ablakaikba. Sokan sárga szalagokat kötöttek a fákra, hogy ezzel fejezzék ki: gondolnak a túszokra.
Az amerikai társadalomban az irániak lépése felpörgette a hazafias érzéseket, miközben Carternek folyamatos megaláztatásokat kellett elszenvednie, amikor Khomeini többször nemet mondott az iráni kormánnyal elért alkukra.
Az amerikai elnök ezek után döntött a helikopteres mentőakció mellett, a kudarc azonban nyomán azonban az amerikai média elkezdte erősíteni azt a képet, mintha egyedül a Fehér ház lett volna a felelős a túszok sorsáért. Visszaemlékezések szerint Carter tanácsadói számára már akkor világossá vált, hogy elvesztették az elnökválasztást.
Amellett, hogy a gazdaság mélyrepülésben volt, nem tudta lemosni magáról a gyenge elnök képét. Bár nagy nehezen elnyerte pártja elnökjelöltségét, a Republikánus Ronald Reagan legyőzte az elnökválasztásokon.
Megválasztott elnökként még nehezebb helyzetbe hozta, amikor a folytatódó diplomáciai tárgyalások közepette azt mondta: „nem szabad váltságdíjat fizetni olyan emberekért, akiket barbárok raboltak el”.
A túszok hazahozataláért megszállottan küzdő Carternek – pedig az őt büntetni akaró túszejtők jóvoltából is – 1980. január 20-án, Reagan beiktatásának napján, szinte elnöksége utolsó órájáig kellett várnia a jó hírre.
Szvetnik Endre írása
Ingyenes mobilalkalmazásunkkal bárhol és bármikor elérheti a Szabad Európa weboldalának tartalmát. Töltse le díjnyertes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából.
