Igaz vagy hamis? Ezt az egyszerű kérdést kellene megválaszolnia annak, aki az élethű szobrok kiállítását tekinti meg Brüsszel legfelkapottabb kiállítóhelyén. A válasz természetesen korántsem egyszerű, a hiperrealisztikus szobrok éppen annyi kérdést tesznek fel, mint ahány egyenes választ adnak. A valóság pontos ábrázolása már akkor kisiklik, ha csak egy kicsit változtatunk az arányokon vagy a megszokott tartalmakon.
Spanyolország, Mexikó, Ausztrália, Hollandia után Belgiumba érkezett a hiperrealisztikus szobrászat vándorkiállítása, hogy összekeverje a képzeletet a valósággal vagy a lehetségest a lehetetlennel. A hiperrealizmus fogalma a szobrászatban a hatvanas években jelent meg. Ahogy a neve is sugallja, az emberi test formáit és textúráit igyekszik utánozni, hogy tökéletes illúziót kínáljon: a valóság pontos másolatával való szembenézés érzését kelti. Belgiumban először Liège-ben mutatták be a több mint negyven alkotásból álló gyűjteményt, utána Brüsszelbe érkezett a kiállítás. Az egyik legmenőbb kiállítóhelyre, úgyhogy először a helyszínt mutatjuk be.
Egy raktár átlényegülése
A Tour et Taxis végigkövette Brüsszel legújabb kori történelmét, és csak egy generációval idősebb, mint Belgium. Látta azt a hihetetlen gazdasági fejlődést, amelyet a kereskedelem hozott el, méreteivel, a gazdaságban betöltött központi szerepével pedig befolyást is gyakorolt a folyamatokra.
A Tour et Taxis építője és első tulajdonosa a Von Thurn und Taxis család volt. Nem kalandos vállalkozásnak számított ez, lévén ők alapították meg az európai postarendszert. Ezzel alapozták meg a hatalmas raktáraknak helyet adó elképzeléseiket, amelyeket ma már inkább logisztikai központnak hívnánk. Ide futottak be a hajók, a vasúti kocsik és valamennyi áruszállító, hogy aztán szerte a kontinensre továbbítsák a termékeket.
Mintegy száz évig, 1994-ig működött ebben a formában, a hatvanas években volt a csúcson, amikor háromezer embert foglalkoztattak. Az ezredforduló környékén a feladat adott volt: csinálni kell valamit a hatalmas, de már romlásnak indult épületekkel, amelyek – Brüsszel terjeszkedésével – már nem egy ingovány, hanem a város közepén találhatók.
Egy befektetőcég vette meg a komplexumot, ahol mostanra helyet kapott a flamand kormány mellett számos kisebb-nagyobb cég, konferenciatermek és egy rendezvényközpont. Egymást érő kiállítások – egyszerre több is –, művészeti fesztiválok, képzőművészeti vásárok és pazar partik színesítik a mindennapokat. Valahol mindig építkeznek, csarnokot bővítenek és újítanak fel, most például a környező utcákat burkolják újra. Amikor legutóbb ott jártunk, az egyik csarnokban éppen valamiféle streetballbajnokság volt, a másikban eléggé gagyinak tűnő, de élethű és mozgó dinók rémisztgették a nyolc éven aluli közönséget, mi pedig a hiperrealisztikus kiállításra neveztünk be, körülbelül abban a csarnokban, ahol pár éve a müncheni sörfesztiválon voltunk.
Korunk embere: az idióta
De ez most nem sörfesztivál, hanem művészet. Talán nem is az, hanem korrajz, esetleg a társadalom lenyomata, egyfajta olvasata. Szóval akkor mégis művészet. Igaz vagy hamis? Erre az egyetlen kérdésre vár választ a tárlat. A válasz nyilván tetszőleges, el sem kell mondani, elég, ha a nézőnek van rá megindokolható válasza.
Van egy nagyon érdekes tabló az egyik „teremben”. Azért indokolt az idézőjel, mert tulajdonképpen egyetlen hatalmas terem van néhány kisebbre felosztva, fehér vászonnal elválasztva, amelyeken kicsit át is lehet látni. A függönyök néha fel- és meglebbennek, de azért jól kivehető a következő állomáshoz vezető „ajtó”, vagyis egy hasadék az anyagban.
Visszatérve erre a bizonyos tablóra: azt mutatja be, hogy az elmúlt évezredekben hogyan ábrázolták az embert. Végigvezet a nagy történelmi korokon, az ókori megjelenítéstől Dávid szobrán át a szürreális, teljesen alaktalan emberig, majd eljut a hiperrealizmusig. De a végállomás, nem kevés iróniával, korunk embere, az idióta. Az idióta, aki egy széket akar kabátként magára venni, de azt is fordítva csinálja, így olyan, mintha egy négylábú kényszerzubbonyba bújt volna. Tényleg az idióta a legjobb szó erre.
Születéstől megváltásig
A szobrok között vannak olyanok, amelyek mellé igazi embert állítva nagyon nehéz megkülönböztetni őket. Napozók a strandon, melósok létrával, takarítónő szivarral és vödörrel – teljesen élethűek. Aztán van, ami mellbe vágja az embert, például Andy Warhol. Ha megfelelő szögből nézzük, a Warhol hatalmas fején lévő hatalmas szemek pont a tárlatlátogatóra néznek, arcvonásai pedig egyfajta felsőbbrendű kivagyiságot tükröznek.
Aztán van, amikor a méretekkel játszanak az alkotók. Egy szokásosnál kisebb idős nő egy még kisebb gyermeket tart a kezében, őt csak a mérete különbözteti meg a látogatóktól. Egy hatalmas csecsemő (vajon hogyan szállították?), akinek az arcvonásain még ott van a születés fájdalma, a köldökzsinórt éppen csak elvágták, itt-ott véres még a teste. Van egy föld alól előtörő hatalmas felsőtest, egy égbe pillantó férfi alakja, neki már nem a születés, hanem az élet fáj.
És vannak igazán szürreálisan hiperrealisztikus szobrok is. Egy szőrös arcú-kezű-lábú kislány, ölében valamivel, amelynek szája, két lába meg mintha a feje helyén néhány ujja lenne. De valahogy az egész teljesen életszerű – nem túl közelről nézve. Vagy a férfi, aki húsz centivel lebeg a föld felett, becsukott szemmel, talán élettelenül, a pólója kicsit felcsúszva láttatni engedi a hasát, a ruha pedig a földet súrolja. Van egy performance is: egy meztelen nő kilép saját testéből, és lefekszik saját maga mellé. Mindez vetített és végtelenített formában, tehát többször is el lehet tűnődni a jelentés rétegein.
Ezek után már olcsó poénnak számít, amikor vicces kedvű fiatalok a fal mellé állnak, kapucnijukat a homlokukba húzzák, majd néhány pillanat múlva – amikor már kezd közönségük is lenni – megmozdulnak és továbbmennek.
De talán ez is a cél: gondolkozzunk el azon, mi az igazi és mi a hamis, aztán együtt gondoljuk tovább.
