Irán riasztó, évi tízezer négyzetkilométernyi területet veszít a sivatagosodás miatt. Ez nagyjából Libanon méretének felel meg. Bár könnyű a globális felmelegedést hibáztatni, szakértők szerint a probléma sokkal inkább az évtizedek óta tartó rossz gazdálkodáshoz köthető. Ez válságot okoz, amely emberek tízmillióit késztetheti az ország elhagyására.
Iránban rekordokat dönt a hőmérséklet, folyók és tavak száradnak ki, és az elhúzódó aszályok normává válnak. Mindez rávilágít a válságos vízhiányra, amely az ország területének nagy részét porrá változtatja.
Irán elsivatagosodása elképesztő ütemben zajlik. Múlt hónapban tisztviselők arra figyelmeztettek, hogy az ország területének évente több mint egymillió hektárja – ami nagyjából Kom tartomány vagy Libanon méretének felel meg – lényegében lakhatatlanná válik.
A teheráni vezetés igyekszik úrrá lenni a helyzeten, mivel az országban a földterület majdnem kilencven százaléka száraz vagy félszáraz. De az óra ketyeg, és még a tisztviselők is elismerik, hogy egzisztenciális válsághoz és a civilek tömeges elvándorlásához vezethet, ha nem akadályozzák meg.
A figyelmeztető jelek júliusban teljes mértékben megmutatkoztak. Irán délnyugati részén a hőmérséklet elérte az emberi élet számára már elviselhetetlen, megdöbbentően magas 66,7 Celsius-fokot.
Iráni tudósok közölték, hogy az Urmia-tó vízszintje, amelyet komolyan fenyeget a kiszáradás, az elmúlt hatvan évben most a legalacsonyabb. Emellett már rutinszerű figyelmeztetéseket adnak ki a fullasztó porviharok veszélye miatt.
Ahogy a világ más olyan részein, ahol a hőmérséklet az egekbe szökik, a globális klímaváltozásra – így az üvegházhatású gázokat kibocsátó emberiségre – hárítják a felelősség nagy részét. A hőmérő állása azonban csak részben tükrözi azokat a gondokat és okokat, amelyekkel Irán már évek óta küzd.
„A több évtizedes nemzetközi elszigeteltség, a helyi erőforrásokkal való rossz gazdálkodás, a gyors népességnövekedés, a helytelen területi elosztás és az elhúzódó aszály következményei miatt Irán vízválsága kritikus szakaszba lépett” – írta Sirin Hakim környezetvédelmi szakértő a Szabad Európának.
A vízhiány és Teherán sikertelen erőfeszítései ennek orvoslására jól dokumentáltak. A probléma nagyszabású gátépítésekhez és vízigényes öntözési projektekhez vezetett. Ezek hozzájárultak a folyók és a föld alatti víztározók kiszáradásához. A szűkös vízkészletek miatt összecsapások vagy proxyháborúk robbantak ki a régió országaival, és kormányellenes tüntetések törtek ki Irán súlyosan érintett területein, a talaj pusztulása pedig hozzájárult a por- és homokviharok növekedéséhez, aminek az az eredménye, hogy Irán légszennyezettsége a világon az egyik legrosszabb.
A szántóföldek ezzel együtt járó csökkenése kárt okozott a mezőgazdasági termelésben is. Mindez veszélyezteti a megélhetést, és a vidékről a városokba irányuló belső migrációhoz vezet, ami viszont egy sor kapcsolódó problémát idézhet elő.
„Idővel az ilyen migrációs minták miatt a városi területekre nehezedő fokozott nyomás megterhelheti az infrastruktúrát, a természeti erőforrásokat, és társadalmi-gazdasági kihívásokat okozhat” – mondta Hakim, a berlini székhelyű Közel-Kelet és Globális Rend Központ (CMEG) vezető munkatársa és az Atlanti Tanács Geoökonómiai Központjának munkatársa.
Tömeges elvándorlás?
Irán lakossága az 1979-es iszlám forradalom óta több mint kétszeresére nőtt (mintegy 35 millióról közel 88 millióra), a lakosság mintegy hetven százaléka városban él. Hakim szerint csak Teheránba „az elmúlt két évtizedben évente átlagosan negyedmillió ember áramlott be”.
Mivel azonban a vízhiány és az elsivatagosodás egyre nagyobb területet tesz lakhatatlanná, félő, hogy a lakosság egy hatalmas részének végül nem marad más választása, mint elmenekülni az országból, ami vitathatatlanul a legégetőbb politikai kihívás Irán számára.
2015-ben Isza Kalantari volt mezőgazdasági miniszter, aki akkoriban az elnök vízügyi és környezetvédelmi tanácsadójaként tevékenykedett, emlékezetes módon azt jósolta, hogy ha Irán nem változtat a vízhasználattal kapcsolatos megközelítésén, „körülbelül ötvenmillió embernek, az irániak hetven százalékának nem lesz más választása, mint elhagyni az országot”.
2018 júliusában, amikor a délnyugati Horramsár városában a vízhiány miatt erőszakos tüntetések robbantak ki, az ország épp az elmúlt ötven év legszárazabb nyarával nézett szembe. Abdorrezá Rahmaní Fazlí akkori belügyminiszter „hatalmas társadalmi válságnak” nevezte a vízhelyzetet. Szerinte a vízhiány öt éven belül elvándorlást okozhat, és jelentősen megváltoztathatja Irán arculatát, végül pedig katasztrófához vezethet.
Iránt a Világ Forrásai Intézet (World Resources Institute) jelenleg a világ egyik leginkább vízhiányos országaként tartja számon az ország mezőgazdasági és ipari ágazatára gyakorolt hatás alapján, és rutinszerűen szerepel azok között, ahol a vízhiány konfliktushoz vezethet.
Ez a fenyegetés év elején valósággá vált, amikor halálos határvillongások lángoltak fel Irán és Afganisztán között. Az összecsapásokra azután került sor, hogy Teherán követelte: szomszédja engedjen több vizet a felső folyásból Irán veszélyeztetett délkeleti vizes élőhelyeinek ellátására.
Az édesvíz hiánya miatt kiújuló kormányellenes tüntetések veszélye – mint amilyenek 2021-ben a délnyugati Huzesztán tartományban folytak – rávilágít azokra a kihívásokra, amelyekkel az iráni klerikális vezetés folyamatos szembesül.
Az ENSZ sivatagosodás elleni küzdelemről szóló egyezménye kifejezetten foglalkozik a száraz, félszáraz és száraz szubhumid területek talajromlásával, de nem ezek az egyetlen veszélyeztetett területek Iránban.
Vahid Zsafarján, az iráni természeti erőforrások szervezetének sivatagi ügyekért felelős főigazgatója becslése szerint az ország évente egymillió hektárt veszít az elsivatagosodás miatt. Július 19-én arra figyelmeztetett, hogy még Irán vizes élőhelyei is „a finom por központjává válnak”, mivel a föld alatti víztározók kiszáradnak az ország vízigényes ipari fejlesztései miatt.
Kalantari, aki tavaly azt mondta, hogy az iráni klerikális rendszer sorsa függhet az Urmia-tó helyreállításától, májusban arról beszélt, hogy a Közel-Kelet egykor legnagyobb tavának kiszáradása akár négymillió ember kitelepítését is okozhatja.
A megoldás
Irán különböző kezdeményezéseket indított az elsivatagosodás elleni küzdelem érdekében, amelyek – a régió országaival való együttműködésben – Hakim szerint többek között a por- és homokviharok közös kezelésére, a leromlott talaj helyreállítására, az erdőtelepítésre, a vízkészletek túlzott kiaknázásának kezelésére, valamint a különböző környezetvédelmi szervek közötti koordináció javítására irányulnak.
Irán aláírta az elsivatagosodás elleni küzdelemről szóló ENSZ-egyezményt is, részt vesz az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének a homok- és porviharok hatásának minimalizálására irányuló erőfeszítéseiben, és ötéves fejlesztési tervében igyekezett foglalkozni a környezetvédelmi kérdésekkel.
Hakim szerint azonban az ilyen intézkedésekre „nagymértékben árnyékot vetnek a krónikus rossz környezeti gazdálkodás és a korrupció következményei”.
A szakértő megjegyezte, hogy folytatódik a gátépítés és más hidraulikus infrastrukturális projektek, amelyek súlyosbítják Irán vízválságát, és hozzátette, hogy „ezek a gyakorlatok valószínűleg hozzájárulnak az elsivatagosodás veszélyének fokozódásához”, anélkül hogy jelentősen javítanák az ország vízgazdálkodását.