„A politika leural mindent, folyamatos belső háborúban él az ország” – többek között így összegezte a magyarországi helyzetet Visky András erdélyi magyar író, a 2023-ban megjelent, nagy sikerű Kitelepítés szerzője, akit idén március 14-én Kossuth-díjjal ismertek el. A Szabad Pécs interjúja.
Visky András drámaíró, egyetemi tanár, színházi teoretikus és költő a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti aligazgatója. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem színházi tanszékén kezdett tanítani, de a Yale és a michigani Calvin College vendégtanára is volt. Visky első, 2022-ben megjelent regénye, a Kitelepítés jelentős szakmai és közönségsikert ért el. A könyvért a szerző megkapta az Artisjus díját, majd a Margó Irodalmi Fesztivál és a Nők Lapja Irodalmi Díjat is, 2024. március 14-én pedig a Kossuth-díjat is átvehette. Interjúnk készítése idején egy hónapon át Pécs rezidens írója volt.
Visky András évtizedeken át kereste a megfelelő nyelvet és formát gyermekkora történetének elmeséléséhez. Még egyéves sem volt, amikor református lelkész édesapját, Visky Ferencet a román kommunista rezsim egy koncepciós perben 22 év börtönre ítélte, így került az egész család (az anya és a hét gyermek) a Duna-deltával határos Bărăgan-sztyeppe egy lágerébe. Az apa hét év után, a kényszermunkatáborba hurcolt család négy és fél év után szabadult ki. A Kitelepítés megrendítő erejű könyv, az elmondott borzalmakat mégis derűvel és humorral ábrázolja.
1957. április 17-én született Marosvásárhelyen. A családja ekkoriban ott élt?
Marosvásárhelyre csak megszületni mentünk édesanyámmal. Hetedik gyerekként vártak, egy élő és bátor református ébredési közösségben éltünk. Felajánlották a segítséget, hogy velünk lesznek az első héten, amíg anyám valamennyire megerősödik. Apámat akkor már napi rendszerességgel bevitték a Securitatéra. Ezért születtem Marosvásárhelyen, a Köteles Sámuel utcában, ami színházcsináló embereknek azért fontos, mert ott található a Művészeti Egyetem, régebben Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola. Ez el is döntött dolgokat az életemben. Egyébként vagy Margittán vagy Nagyváradon születtem volna, mert mi Magyarkécen laktunk akkor a parókián, ahol Apát letartóztatták.
Akár a Duna-deltában is megszülethetett volna?
Így alakultak a dolgok. Apám perében többen voltak olyanok, akiknek a felesége terhes volt, amikor az apák börtönbe kerültek. Volt olyan asszony, aki a negyedik hónapban volt, és volt, aki a másodikban. Olyan férfiről is tudok, aki az emlékiratában azt állítja: a gyermekének a nemét az utolsó hónapban az apa kifejezett kérésére az Örökkévaló megváltoztatta, így lány helyett fia született. Tudta, hogy hosszú évekre börtönbe fog menni, 18 évet kapott, s azt szerette volna, hogy erősebb támasza legyen a feleségének. Zárójelben megjegyzem, hogy tapasztalataim szerint a lányok erősebb támaszok voltak, legalábbis én erre emlékszem. Ez a „nemváltó ima” mégis elmondja a dolgok őrületét, azt a veszélyérzetet, amiben apám és követői éltek.
A közösség és a családja is úgy élte meg ezt a történetet, ennyire derűvel, ahogy ön ábrázolja? Vagy néha azért „bokán rúgják” önt a könyvéért, hogy ez túl szép?
Volt közöttük olyan, aki azért szorongott, hogy nem fogják letartóztatni. Mert ezt az utat látták egyedül hitelesnek akkor. Fel is készültek a letartóztatásra, mert nagyon okosan és eltökélten ráláttak arra, hogy ha nem alkusznak meg, önmaguk maradhatnak, bármibe kerül is. Mire az ’58-as perek elkezdődtek, már látszott, mi a hatalom szándéka, hiszen 1956 végétől kezdődően már sok per lezajlott. Látszott, hogy a potenciálisan veszélyes emberek is sorra kerülnek. Mindenki, aki ebbe az ideológiai kategóriába tartozik.
Apám csoportjához tartoztak olyanok is, akik ugyan nem a júdási, de az enyhébb, péteri tagadást választva vélték megúszni a börtönbüntetést. Bizonyára voltak júdási árulások is, többen lelkészek eltávolodtak tőle, sőt a besúgást is vállalták. Apámra persze nem mint megváltóra tekintettek a követői, a fővádlott mindenesetre ő volt, és a legmagasabb büntetési tétel is neki jutott. Azok, akik szembefordultak vele, az 1964-es nagy amnesztia után rettenetesen nehezen tudtak szembenézni önmagukkal. Emlékszem rá – nyomasztóan szép feladat számomra, hogy valahogy feltárjam és feldolgozzam ezt is –, hogy apám a börtön után felvette velük a kapcsolatot. Hitt abban, hogy megszabadulhatnak a lelkiismereti terhektől, ha egymás szemébe néznek. Helyzetbe akarta őket hozni. Hogy megnyíljanak és ellenálljanak.
Mit jelentett az ő árulásuk?
Hátat fordítottak az ébredési mozgalomnak, leszektázták a tagjait, a kommunista diktatúrát éltető nyilatkozatokat írtak alá. Tény, hogy a Bethánia mozgalom erősen kritikai, kifejezetten plebejus és enyhén antiklerikális volt. Még a lelkészek is az egyetemes papság elvét hirdették, összhangban egyébiránt a református hitvallásokkal. Apám például azt javasolta, hogy ne fogadjanak el az államtól semmilyen anyagi támogatást, hanem vonuljanak föld alá. Diktatúrában az egyház csak ellenálló lehet. És attól tartok, a jóléti diktatúrákban is.
Mint az őskeresztények? Engem ez erre emlékeztet a maga naivitásával és tisztaságával. Nem degradáló jelzőnek szánom egyiket sem.
Nem is az. Mennyire mai és mennyire mindenkori apám üzenete az ötvenes évekből! Egy nagy, kerületi papi gyűlésen javasolta ezt, amin kötelező volt minden lelkésznek részt vennie. Ideológiai fejtágítók folytak itt, kijelölt pártemberek és az egyházi karrieristák új nemzedéke tartotta.
Ezt úgy képzeljük el, mint a magyarországi békepapságot?
Békepapokat toboroztak zsíros városi állások fejében. Szeretem a fejtágítás szót. Persze nem a horizont tágítása, hanem éppenhogy a beszűkítés volt a cél. A békepapi mozgalomban voltak olyanok, akik azt hirdették a templomi szószékről, hogy a kommunizmus az evangéliumok szociális célkitűzését teljesíti be.
A könyve hatása az irodalomkritika területén túl milyen volt? Hogy fogadták Erdélyben? Váltott ki vitát?
Amikor írtam, azt hittem, semmi esélye nem lesz a regénynek, hiszen az elmondatlan, sokszor az ellenállás hősies mítoszába vont múlt elfedi a regény javaslatát a saját életünk bevallására és a megbékélésre, elsősorban önmagunkkal. ’89 után mindenki hős volt Erdélyben és az egész országban, álvalóságokba mentették át magukat a legtöbben a szembesülés helyett. Nincs az a diktatúra, ami ne rajtunk nyugodna és ne a mi segítségünkkel épülne ki. Nem ez történt. A regény országegyesítő eseménynek bizonyult.
Mi az oka ennek?
Ezt a kérdést nem nekem kellene megválaszolni, én csak a szöveg szándékairól tudok beszélni. A hatást nem tudom távolról nézni. Mindenesetre a regény a valóság töredékességét megpróbálja értelemmel felruházni. Ha azt állítjuk, hogy az emberi történelem igenis abszurd, az is egyfajta értelemtulajdonítás. De a regény, úgy tűnik, nem csak ezt állítja. Létezik szeretet, létezik szolidaritás, sőt az sem kizárt, hogy a történelmet a vesztesek írják. És létezik benne egy erős mi, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni az önérvényesítés lendületes rabszolgaságában. Amikor a legkisebb gyerek tekintetével néz az elbeszélés a családtörténetre, olyan vakfoltokra esik fény, amik a családi elbeszélésekben, sőt még a legendáriumokban is magyarázat nélkül maradtak.
Amikor megjelent a regény, nehéz testvéri beszélgetések, telefonhívások is zajlottak, nem csak ünneplés. 2022 szeptemberében jött ki a nyomdából, és még abban az évben, a két ünnep között szerveztünk egy családi találkozót, hogy beszéljük meg, ki hogyan vált olvasóvá, ha már saját nevén szereplővé lett előzetes egyeztetések nélkül. Senkinek, még a feleségemnek sem adtam oda a kéziratot. Egy kivétel mégis adódott, az anonim külső szem. Úgy éreztem, hogy kockázatot kell vállalni, a könyvet nemcsak az író írja, hanem a nyelv is, és a mindig közös emlékezet. Különösképpen a hetedik gyermek esetében, aki nemcsak a saját emlékeit emlékezi, hanem a testvéreiét is. Ami azt jelenti, hogy a legkisebb nem tudja, én pedig nem is akarom elválasztani a fikciót a valóságtól. A fikció, azaz a rekonstruktív képzelet nem alacsonyabb rendű megismerése a valóságnak, mint az úgynevezett egzakt tudományok. Az első diplomám szabályos mérnöki oklevél lett, már csak ezért sem állítom szembe a reáliákat a humaniórákkal.
Az erdélyi magyarok körében okozott vitákat a könyve? Vagy ezek már lezajlottak, nem úgy, mint Magyarországon, ahol félig kibeszélt, félig elhallgatott traumák tömegében létezik egy megosztott ország?
Ezek a viták nem zajlottak le Erdélyben. Román nyelvterületen valamivel talán jobb a helyzet, ami Herta Müllernek és a Nobel-díjának is köszönhető. Ő Romániában született, a Bánátban, német író, a román kultúra viszont élénken reagált a majdnem román irodalmi Nobelre. Két román író, Daniel Vighi és Viorel Marineasa írt egy fontos könyvet a bánáti svábok kitelepítéséről, a híres 1951 pünkösdjéről Rusalii ’51 címmel. Személyesen ismerem őket, Vighivel egy közös könyvet is írtunk Erdélyről, egy szociológus felkérésére született. De mások is foglalkoztak a román Gulaggal, egyetemi jegyzeteket írtak a korszakról. Smaranda Vultur, Adriana Babeți Temesváron, Ruxandra Cesereanu – aki nem mellesleg kiváló költő is – Kolozsváron. Bennünket azokban a barakkokban helyeztek el, amelyeket a bánáti svábok húztak fel. Ha az ember elmegy valamelyik egykori Gulag-láger temetőjébe, látni lehet a nevekből, kik voltak az első generációs kitelepítettek. Meglepően sok gyermek esett áldozatul a szörnyű körülményeknek, amikor a szabad ég alatt vagy földbe vájt lyukakban kellett lakniuk a családoknak. Engem Rublára vitt el a Román Televízió stábja, hogy az egyetlen megmaradt barakkban a családom kitelepítéséről beszéljek. Szép dokumentumfilm lett belőle, Jon Gostin rendezte.
Úgy tudom, hogy románul még nem jelent meg a Kitelepítés.
Valóban nem, pedig ma is kaptam egy levelet egy ismeretlen férfitől, aki azt írja, hogy elolvasta a könyvet, és nagyon szeretné, ha a veje is elolvashatná, ő ugyanis román. Ez is azt mutatja, hogy nyelvileg megosztott társadalmakban is léteznek közös történetek. A fogság, a kitelepítések, a börtönök ilyen közös történetek. A közösen megélt tapasztalatok elmondására kellene törekedni. Romániában talán első voltam, aki a színházban a Tanítványok című darabommal ezt a kérdést vetettem fel. Akkor írta azt a kritika, hogy én közös történetként mondom el a kommunizmust, és nem állítom szembe a magyar szenvedést a románnal.
Nem sérti önt, ha erdélyinek nevezik?
Egyáltalán nem, én magamat valóban transzilvánnak tartom. Erdély autonómiahagyománya és különös sokfélesége nagy érték számomra.
Magyarországot milyennek látja? Mi hiányzik innen, amivel önök rendelkeznek a román kultúrával együtt élésben? Mi van meg itt, ami ott nincs?
Nem Magyarországon élek, értelemszerűen másként érzékelem az itteni hétköznapokat. Amerikában is éltem a családommal, meglehetősen erős tapasztalatokat szereztem a politikai megosztottság pusztításairól. Magyarországon az a meghökkentő számomra, hogy még egy kávéházról és szállodáról is tudja mindenki, mi a tulajdonosi háttere, azazhogy melyik oldalhoz tartozik.
Korábban hosszú éveken át csak átrepültem Magyarország felett, amikor Nyugat-Európába vagy a hideg és meleg óceánokon túlra utaztam tanítani vagy színházat csinálni. Amikor viszont felkértek, hogy tanítsak a Károlin, igent mondtam, mert erősödött bennem az a hiányérzet, hogy nem ismerem Magyarországot. Sokat kaptam és kapok a diákjaimtól, érzékenyek, nyitottak, sőt választott szakmájukhoz fűződő viszonyuk tekintetében tudatosabbak is, mint a kolozsváriak.
Órán viszont – számomra teljesen váratlanul olykor – összeszikráznak a mondatok és fölsejlenek a politikai választóvonalak. Nem is értem mindig, mi is a szembenállás tárgya, vagy mi okozta a pillanatok alatt lezajló háborút. Amióta pedig a kitelepítésregényemmel csaknem bejártam az egész országot, nagyon közel kerültem Kis-Magyarországhoz. Az a benyomásom, hogy a közélet irritáltsága a közös történetek hiányára vezethető vissza. A holokauszt az egyik oldalnak, a kitelepítés a másiknak van kiszervezve, pedig ezek mind közös megrázkódtatások, azaz a mi történetei.
Mostanában gyakran hallom különböző közéleti vitákban, hogy a leszármazottak nem felelősek a szüleik-nagyszüleik tetteiért. Igaznak tűnik, mindenki egyetért ebben, de ez csak a felszín. Én azzal a meggyőződéssel élek, hogy igenis felelősek vagyunk és maradunk az előttünk járók tetteiért mindaddig, amíg el nem mondjuk a történetüket. A gyermekeinknek, az iskolákban, abban a szűkebb és tágabb közösségben, amelyben élünk, a családunknak. A fel nem tárt és el nem mondott történetek utánunk nyúlnak, megmérgezik a lelkünket, mítoszgyártásra szorítanak. A hazug mítoszok szedik most is az áldozataikat.
Tudnunk kell, kiknek a bútorai között élünk, kinek az ágyában alszunk, milyen hangokat visszhangoztatnak a falak, kinek az elkobzott vagyona alapozta meg a jólétünket. Túlsúlyos szellemek vesznek körül, sőt hátunkon cipeljük őket, és nem hagynak el bennünket mindaddig, amíg a történelem közös történetté nem válik számunkra. Itt, Pécsen is találkoztam olyanokkal, akik a lakosságcsere áldozatainak a leszármazottai, felmenőik szenvedései tovább élnek bennük.
A könyvbemutatókon derült ki számomra, hogy a családtörténetemet sokan saját családjuk történeteként olvassák, és ez kivételesen nagy ajándék nekem. Trianont sem mondtuk el, sem színházban, sem filmben, és az irodalomban is csak elkezdődött a munka. Vida Gábor és Tompa Andrea Kolozsvár-regényei ráirányították a figyelmet, és nagyvonalúan megnyitották az elbeszélhetőség lehetőségét.
Miért fojtjuk el közös történeteinket?
Volt szerencsém itt lenni Pécsen Gyöngyösi Levente Trianon-kantátájának ősbemutatóján, a nagyszerű Kodály Központban. A mű szövegét én írtam, részt vettem tehát az alkotófolyamatban, zenekari próbát is láttam Bogányi Tibor karmesterrel, nagy élmény volt. Ősbemutatóhoz méltó figyelem övezte az eseményt a Pannon Filharmonikusok, a Cantemus csodakórus részéről. Az ősbemutató viszont nagy meglepetésemre teljességgel visszhangtalan maradt.
Talán mert sem a Trianon-nosztalgiát, sem pedig az önostorozó és bűntudatkeltő „megérdemelt büntetés” diskurzust nem szolgálta ki. Senki nem tudta a vállára emelni és a zászlójára tűzni – valaki más ellenében persze. Univerzális-emberi helyzetként fogtuk fel Leventével az otthon elvesztését, a Kolozsvárt elárasztó szerencsétlen menekült családok nyomorúságát, akik a román hadsereg elől mentették magukat Nyugat felé. Az otthon imperatívuszáról szól a mű, az egyén és a közösségek történelemmel szembeni szabadságlehetőségeiről. Valami fontosat megértettem akkor, hogy tudniillik Magyarországon kötelező tartozni valamelyik oldalhoz, és erről illik mintegy fennen tanúságot is tenni. A politika leural mindent, folyamatos belső háborúban él az ország.
Trianon a lelkekbe költözött, családokat kényszerít mély és gyűlölködő hallgatásba a vasárnapi ebédnél. A Kitelepítés országegyesítő könyvnek bizonyult. És erre nem voltam felkészülve. Egy országot nem a konkurens ideológiák, hanem a közös történetek tartanak össze. Elszektásodott az ország, ideológiai értelemben biztosan. Trianon az én történetem, a holokauszt az én történetem, az ötvenes évek az én történetem, egyházam árulásai a harmincas-negyvenes, majd a kommunizmus éveiben az én történeteim, a Kádár- és Ceaușescu-korszak a mienk. Belőlük vagyunk, ez pedig felelősséget ró ránk, mindenkire. Az önmagával meghasonlott ország bármikor válhat obskúrus politikai kísérletek tárgyává.
Március 15. előtt beszélgetünk. Az ünnep idejére a mozikba kerül egy kurzusfilm, a magyarországi megemlékezések idén is választási nagygyűlések lesznek, amelyeknek már sem Petőfihez, sem a márciusi ifjakhoz, de az akkori eseményekhez sincs semmi közük. Erdélyben mi a helyzet? Van még miért emlékezniük Petőfire?
Egy március 15-i beszéd megírására készülök éppen. Újraolvastam a Petőfi–Arany-levelezést amolyan márciusi lelkigyakorlatként, és megszületett bennem a döntés, hogy a barátság poétikájáról fogok beszélni. Lenyűgöz a levelezés szépsége. Arra jutottam, hogy ennek a két nagyon különböző alkatú embernek a barátsága hozzátartozik 1848 örökségéhez.
Bocsánat, de nem fogják megkérdezni, hogy kedves András, ön hol él?
Lehet, hogy megkérdezik, szeretem az éles kérdéseket. Itt élek egy bizalmatlan, gyanakvó, a másik patriotizmusát visszautasító és kigúnyoló kultúrában, ahol a sajtószabadságot az ellenfél megalázásának és rituális meggyilkolásának értelmezzük. Ahol fő publicisták az emberi méltóság megtiprásában jeleskednek, amit fennen éljenez a hívő tömeg. Dúl a nyelvi lelemények versenye, hogyan tudjuk a legoriginálisabban a sárba tiporni ellenfeleink emberségét. És azt hisszük, győztünk meg hogy elégtételt vettünk. Társadalmi bizalom nélkül nincs szabadság. De még anyagi prosperitás sem. Ha performance-művész lennék, akkor csak a levelek megszólításait és a záradékokat olvasnám fel. Megszólalhatna valami igazán emberi, azt hiszem.
Ehhez kapcsolódóan: Szakértő: A kultúrpolitika ma azt jelenti, hogy ki jut be Orbánhoz
Ezért veszi át március 14-én a Kossuth-díjat? Hogyan érinti önt ez a kitüntetés?
Nehezen. Viszont nyugodtan tudok aludni tőle. Nehezen azért, mert lettek volna jobb ötleteim, hogy ki érdemelte volna meg inkább, mint én. Életműve Tóth Krisztinának van, vagy Zalán Tibornak és Háy Jánosnak. És Láng Zsoltnak vagy Tompa Andreának, Balla Zsófiának vagy Vida Gábornak. Egy magas állami díj mindig teher, és jellegénél fogva soha nem tesz igazságot. Jó lenne persze, ha nem szülne békétlenséget.
Mit visz haza Pécsről? Tárgyat, érzést, emléket?
A városhoz nagyon közel kerültem. Most is néztem, ahogy beszélgetés közben szépen ránk sötétedik. A természetes fények után a mesterséges megvilágításban is elképesztő szépségű ez a város. Vasárnap délelőtt az ókeresztény sírkamrákban töltöttem el a magamba szállás idejét. Augustinus még meg sem született, amikor ezek a sírkamrák már álltak. Lenyűgöztek a másfél ezer éves érintések, a lélekkel átitatott terek szépsége, megrendítő közelsége. Pécset nekem az érintések szépsége és megfontoltsága jelenti. Az egymásba nyíló terek tágas intimitása.
A Zsolnay negyedben laktam egy hónapon át rezidens íróként, naponta kétszer hosszú sétákat tettem. Mekkora kísérlet zajlott le itt! Nagyon szeretem. Azt különösen, hogy szellemi műhelyeknek adott teret. A diákok élettel töltik meg a muzeális környezetet. Valami ilyesmiről álmodozunk mindannyian, azt hiszem, hogy a tudás ne csak szellemi, hanem anyagi kultúrát is teremtsen. És ne a profitisten bálványa előtt hajlongjunk. Nagy segítségemre volt ez a környezet az írás szerzetesi ritmusának a megtalálásában. Pannonhalmán egészen más impulzusok érintettek meg, amikor rezidens íróként beköltöztem az 501-es cellába, viszont a Zsolnay negyed is felfokozottan spirituálisnak mutatta magát nekem. Az egykori indusztriális térkialakítás ma már a meditáció és az alkotás tereit kínálja. Rendkívül inspiratív. Pécsen közel érzem magam Kolozsvárhoz. A város architektúráját is hasonlónak látom. Terek nyílnak itt terekbe, egymásból egymásba. Ahogyan a lelkek is, egymásból egymásba. Mintha a szerelem terei volnának.
