„A modern autokraták igyekeznek demokratának és jogtisztelőnek látszani” – mondja a frissen megjelent, Nemdemokrácia – Az alkotmányjogi patológia és terápia alapjai című könyve kapcsán készült interjúnkban Tóth Gábor Attila. Az illiberális rezsim szerinte nem demokrácia, csak színleli, miközben hagyományos önkényuralmi jellemzői vannak. Szó esik még a progresszió és a konzervativizmus, valamint a liberalizmus és a demokrácia arányairól, a gonosz jogról és a demokrácia haldoklásának stációiról.
Alexis de Tocqueville a XIX. században a demokrácia globális felemelkedését jósolta, szerinte az egyenlőség elvének nincs életképes alternatívája. Mi történik most, amikor harminc évvel a kommunista világ összeomlása után mégis többségben vannak a világon az autokratikus és totalitárius berendezkedésű államok?
Tocqueville azt is megsejtette, hogy a demokratikus tömegtársadalmak talajából zsarnokság sarjadhat. Azt mondja, az emberek nemcsak szabadságra vágynak, hanem békére és biztonságra is, és hatalomra emelhetnek erőskezűnek remélt vezetőt, aki végül még emberi mivoltuktól is megfosztja őket.
Szerintem azonban kérdéses, hogy az emberek tényleg önként és tudatosan vetik-e alá magukat a zsarnokságnak. Hiszen egyik autokrata sem enged szabad és tisztességes választásokat, hanem kiiktatja vagy elnyomja az ellenfeleit, tiltással, csalással, megtévesztéssel marad hatalmon.
A közvélemény-kutatások tanulsága szerint két választás között is népszerűek.
Mit értünk népszerűségen? Úgy néz ki, Észak-Koreában rajonganak a Kim-dinasztiáért, és nincs látható ellenkezés. De nyilvánvaló, hogy nem szabad és informált emberek tömegei támogatják a zsarnokot.
Magyarország persze ezerszer plurálisabb. A felmérések mindig nagy politikai megosztottságot mutatnak, ami aztán nem tükröződik a parlamenti helyek elosztásánál a választási visszaélések és az aránytalan rendszer miatt.
A könyve alkotmányszempontú megközelítése mit ad ahhoz a könyvtárnyi irodalomhoz, ami az illiberális rezsimeket próbálja értelmezni?
Azt az irányzatot erősíti, miszerint nincs illiberális demokrácia. Még azok is, akik a demokráciát a többség uralmával azonosítják – én nem tartozom közéjük –, kénytelenek elfogadni liberális elveket. Ugyanis nincs többségi demokrácia szabad és tisztességes választások nélkül, nincsenek szabad választások médiaszabadság nélkül, független és pártatlan választási szervek nélkül. A mai demokrácia olyan liberális alapokra épül, mint a szabadságjogok, a képviselet, a fékek és ellensúlyok.
Tóth Gábor Attila alkotmányjogot és orvosi etikát tanít Debrecenben és Budapesten. Visszatérően kutat és tanít a Humboldt, a Freie és a New School Egyetemen. Volt a magyar és a moldovai alkotmánybíróság tanácsadója, a TASZ alapító tagja, később elnöke.
A könyv bemutatja a modern nemdemokrácia újszerűségét, azt, hogy a demokrácia látszatát igyekszik kelteni. Mivel a demokrácia vált az egyetlen elfogadott, legitim rendszerré, ezért szinte minden vezér demokratának mutatja magát. Ez a rendszer az elődeivel ellentétben megőrzi a többpárti választásokat és az olyan intézményeket, mint az alkotmánybíróság. De a választások nem tisztességesek, az Alkotmánybíróság nem korlátozza, hanem szolgálja a kormányzatokat, és visszaél a jogelvekkel. Ezeket a mechanizmusokat vizsgálom.
Például a magyar Alkotmánybíróság szerint a kormányzatnak az emberi méltóság nevében fel kell lépnie az idegen népességgel, a „hagyományostól eltérő identitású” emberekkel szemben. Vagyis az Alkotmánybíróság látszólag az emberi jogok nevében ítélkezik, de torz értelmet ad az emberi méltóságnak.
Miért, a többségnek nem lehet emberi méltósága?
Lehet, de az emberi méltóság jogelve nem elválasztja, hanem összekapcsolja az embereket, mindenkit egyenlően illet meg, és biztosítja az egyéni boldogulást. Amit az előbb idéztem, az még csak nem is a többség emberi méltóságát védi, hanem egy xenofób kormányzati politikát támogat. Egy képzeletbeli, származásilag homogén embertömegre hivatkozik, és védi az idegen népességtől mint afféle vírustól.
A könyvben elég sokszor előkerül az orvostudományi képzetkör, a patológia, a betegség, egészség, már a címe is ilyen metafora. Miért választotta ezt? Milyen pontokon ragadható meg a demokrácia haldoklása?
Van ennek egy személyes szála: néhány éve orvosi etikát is tanítok orvosi egyetemen. Sok orvos kollégával kerülök szakmai kapcsolatba, német és magyar hallgatóknak tartok órákat.
És megfertőzték.
Ez hat rám, és érdekel. Persze korábban is találkoztam orvosi metaforákkal a jogelméletben, de most beleástam magam, hogy megértsem ezt a gazdag hagyományt. Szellemi gigászok sora használja a patológiát metaforikus értelemben és elemzési fogalomként is.
De hangsúlyozni kell ennek a korlátait is. Téves irányba terelheted az olvasó gondolatait, ha csak hasonlatokat használsz, és nem fogalmazol világosan. Másik veszély, hogy amikor azt mondod, hogy valami kóros, akkor azt úgy is lehet érteni, hogy meg kell semmisíteni a betegség okozóját. Autokraták szokták az ellenfeleket kórokozónak nevezni. Ezért megfontoltan kell használni az orvosi kifejezéseket.
Emellett azt feltételezi, hogy van egy ideálképe arról, hogy mi az egészséges, mi az ép, és mindent ahhoz viszonyít. Nem nagyon teleologikus így a gondolkodása: az ideálisnak tartott liberális demokráciához képest minden más valamilyen patologikus eset?
A demokrácia normatív, értékelő fogalom is, nem csak leíró. Vitázunk arról, hogy miért értékes a demokrácia, melyik ország demokratikus, és melyik nem, mi elfogadható, és mi nem. Ez értékválasztást feltételez. A demokráciával szemben az autokrácia, a diktatúra, a zsarnokság különböző elnevezései értékelő kifejezések is. Persze nincs tökéletes alkotmányos demokrácia, de különbséget lehet tenni óhatatlanul előforduló zavarok és rendszerré összeálló, nem demokratikus működés között.
A demokráciák elkezdtek haldokolni? Ez milyen pontokon ragadható meg?
A legismertebb példa a weimari demokrácia bukása, mondhatni haldoklása. Látunk ismétlődő mintázatokat. Egy demokrácia bukását rendszerint hosszabb válság előzi meg. Ennek vannak jogi tünetei, hiszen súlyos zavarokat mutat a törvényhozás, a bíráskodás, a közigazgatás. De rendszerint ez csak a jogi felszín, ami mögött mély társadalmi, politikai, gazdasági problémák vannak.
Azt is látjuk, hogy azok a fiatal demokráciák a sérülékenyebbek, amelyekben nincsenek meggyökeresedett demokratikus hagyományok, beleértve a közoktatást, a vitakultúrát, a parlamenti szokásokat. Döntő, hogy az intézmények és a civil társadalom képes-e ellenállni az antidemokratikus nyomásnak, a nemdemokraták céltudatos, pusztító manővereinek.
A magyar példa is azt mutatja, hogy akkor következik be a bukás, amikor súlyos válságtünetek után 2010-ben radikális nemdemokraták veszik át a hatalmat, és a demokrácia intézményei nem képesek megvédeni a demokráciát.
A bejáratott demokráciák jobban meg tudják védeni magukat, de a trumpi példa mutatja, hogy a demokrácia egyik mintaországának tekintett Amerika is sebezhetővé vált. Ott is sokan a demokrácia halálát vizionálják. A könyvében azt írja, hogy „a többségi elvű demokrácia természetes előfeltétele az is, hogy legyen közös nyelv a kölcsönös megértéshez. Legyen legalább minimális elkötelezettség a társadalomban az iránt, hogy a politikának csökkentenie és nem kiéleznie kell az antagonisztikus ellentéteket.” Bár a demokrácia alapja a pártok közti verseny, de a politika törzsiesedése, ami Amerikát is jellemzi, még az alkotmányos intézmények kiüresítése nélkül is a demokrácia halálához vezet, nem?
A törzsi ellentétek azt jelzik, hogy megszűnik a közös nevező, a politikai riválisok ellenségnek tekintik egymást. A demokrácia egy nagyon kényes egyensúlyt feltételez: politikai versenyt a kormányzati hatalomért, de együttműködést is az alkotmány keretei között. A politikai riválisok, akik harcot vívnak a választási győzelemért, egyúttal partnernek is tekintik egymást. Demokráciában a választások után a vesztes gratulál a győztesnek. A kormánypárt, ha veszít, átadja a kormányzati hatalmat. A győztes nem a vérpadra vagy száműzetésbe küldi a vesztest, hanem elismeri a jogait az ellenőrzésre és arra, hogy a következő választáson leváltsa a kormányt.
És ad neki felügyelőbizottsági állásokat.
Akár azt is. Ez nem szükségképpen mutyi vagy korrupció. Ad fontos pozíciókat a parlamenti bizottságokban, és beleszólást a kormányzati ügyeken túli, alkotmányos rangú kérdésekben.
Az Egyesült Államok történései arra figyelmeztetnek, hogy a régi demokráciák sem immunisak a hanyatlással szemben. Az alkotmányos szokások erodálódnak, ami kihat az intézmények működésére, például a legfelsőbb bíróságra is.
Említette a mintha-demokráciaként való működést. Fenntartják a díszleteket, emiatt is nehéz megragadni azt a pontot, amikor haldokolni kezd egy demokrácia, mert az intézmények formálisan működnek.
Igen, a mai nemdemokrata vezér nem erőszakkal jut hatalomra, hanem többé-kevésbé demokratikus választásokon, és később is működésben tartja az alkotmányos intézményeket, hogy a rendszer demokráciának tűnjön. De az intézmények és a tisztségviselők egypárti és egyszemélyi uralmat szolgálnak.
A modern autokráciák jogszerűen működnek. A Fidesz minden kérdésre azt feleli, hogy minden a jogszabályoknak megfelelően történt. Ha valami megfelel a jogalkotási szabályoknak, attól még lehet jogsértő?
Azért én vitatnám azt a szakirodalomban is létező tézist, hogy ez egy legális autokrácia, amelyik a jogot betartva képződik és működik. Például a magyarországi esetben az Európai Unió Bírósága, az Emberi Jogok Európai Bírósága, de kezdetben pár ügyben még az Alkotmánybíróság is kimondta, hogy súlyos jogsértések történtek a rendszer kiépítésekor és utána. Például jogsértően távolították el a Legfelsőbb Bíróság elnökét, az adatvédelmi biztost és sok köztisztviselőt.
Ha annyira jogszerű volna a rendszer, akkor nem lett volna életbevágóan fontos leváltani a bírósági vezetőket, új tagokat bevinni az Alkotmánybíróságra, és eltörölni garanciális eljárásokat. Akkor nem arra kellenének a bíróságok, hogy jogszerűnek mondják a jogszerűtlent, és fordítva.
Van egy másik szintje a kérdésnek. Ha egy rendszer jogszerűen működik abban az értelemben, hogy betartja a maga alkotta törvényeket, akkor biztos, hogy rendben van? Ez elvezet a gonosz jog problémájáig. Ezt a fogalmat a náci jogra alkalmazták utólag, a háború után. Jogfilozófusok és később bíróságok is kimondták, hogy a tömegpusztító rendszer gonosz jogot hozott létre. Egy olyan rendszerben, mint a náci, ahol gonosz jog érvényesül, nem az követ el jogtalanságot, aki megsérti a törvényt és megtagadja az engedelmességet, hanem az, aki végrehajtja a gonosz törvényt. Ilyen rendszerben nincs kötelességünk az engedelmességre.
Igen, de az egy totalitárius rezsim, ezek meg nem azok.
Így van. A náci jog gonosz jog volt, a sztálini is, és Ceaușescu rendszerét is ide lehet sorolni. Aztán van egy széles szürkezóna, ami nem ilyen tiszta eset, amit nehéz besorolni. A modern autokraták egy része nem követ el tömeges erőszakot a saját népe vagy más népek ellen. Igyekeznek demokratának és jogtisztelőnek látszani. De autokraták ők is. Itt sokkal nehezebb megválaszolni azt a kérdést, hogy be kell-e tartani az autokrata jogrendszer szabályait.
Erre nem ad választ?
Szerintem erre nincs általános, teoretikus válasz. Egyedileg kell megnézni, hogy milyen rendszerről, milyen helyzetről és milyen törvényről van szó.
Hogy kötve vagyunk-e a kétharmados törvényekhez.
Nálunk erre szokták kihegyezni a kérdést. Kötve vagyunk-e a rendszert védő szabályokhoz, vagy van olyan eset, amikor megsérthetjük?
A modern autokráciák nem csak figyelnek a jogszerűségre, hanem – ezt szintén sokszor hangsúlyozzák, főleg a nemzetközi kritikákra válaszul – innen-onnan kiszemezgetnek különböző intézményi, jogtechnikai megoldásokat, és azt tudják mondani, hogy hogyan lennénk mi jogsértők, amikor lám, ez máshol is így van. Hogyan ragadható meg annak a hamissága, amikor demokratikus gyakorlatokból szemezgetve illesztenek össze egy más minőséget?
A szakirodalom egy része ezt Frankensteinre utalva úgy nevezi, hogy Frankenstate. A modern autokrata a liberális demokráciák legrosszabb szabályait és gyakorlatait választja ki és illeszti össze, hogy illiberális és szörnyűséges dolgot hozzon létre.
Ez a metafora szellemes, de hozzá kell tenni, hogy ami az egyik országban esetleg elfogadható az ottani kulturális hagyományok és létező gyakorlatok miatt, az egy másik országban nem feltétlenül működik ugyanúgy. Másrészt az autokraták nem is ugyanazt veszik át. Gyakran becsapás, hogy ez vagy az máshol is elfogadott. Lényeges garanciákat kihagynak vagy eltorzítanak, ez is része a megtévesztésnek.
Erre példa a közelmúltból a Gazdasági Versenyhivatal jogköreinek tervezett bővítése. Végül kihátráltak belőle, de felhatalmazták volna arra, hogy bizonyos vállalatok esetében az állam akár a tulajdon eladására is rákényszeríthesse a tulajdonost. Az ötvenes években született német versenyjogi törvényre hivatkoztak forrásként, aztán kiderült, hogy nem pont úgy van, az más helyzetre reagált.
Vagy amikor a német igazságügy-miniszternek a bíróságokkal kapcsolatos jogosítványaira hivatkoznak, mondván, ott sincs elválasztva a kormányzattól az igazságszolgáltatás. De ha megnézzük a szabályok részleteit és a gyakorlatot, akkor egészen mást találunk, mint itthon.
Jogintézményekről beszélünk, de a jogállami átalakításnak az indulásnál adtak egy forradalmi hevületet, és később is megőrizték a forradalmiságukat retorikai szinten. Nem ok nélkül írták azt később magyar konzervatív tudósok, hogy Orbánék radikalizmusa nagyon messze van a valódi konzervativizmustól. Ennek a forradalmiságnak szimbolikus, de akár parodisztikusan is értelmezhető megnyilvánulása volt, hogy fülkeforradalmat hirdettek, és kötelezően kirakatták az úgynevezett NENYI-t, a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatot az állami intézmények falára. Ezek a díszletek mennyiben kapcsolódnak egy autoriter rezsimhez?
Ez a példa is mutatja a modern nemdemokrácia kétarcúságát. Egyfelől demokráciát színlel, másfelől hagyományos önkényuralmi jellemzői vannak. A NENYI szövege azt mondja egy demokratikus választásra, hogy új társadalmi szerződés jött létre, ugyanakkor azt is állítja, hogy a szavazófülkékben forradalom zajlott. Forradalmi legitimációról beszél, miközben egy sima parlamenti választás volt. Ez visszaélés a felvilágosodás fogalmaival.
Ezen túlmenően a NENYI és az Alaptörvény is átveszi a munka, család, haza triászát, ami fontos, árulkodó jel. Ez először 1940-ben, egy francia alkotmánytörvényben jelenik meg, amely gyakorlatilag felfüggeszti a köztársasági alkotmányt, teljhatalmat ad a nácikkal együttműködő Pétain marsallnak, és előirányozza egy olyan új alkotmány elfogadását, amely nem a szabadság–egyenlőség–testvériség elveire épül, hanem a munka–család–haza triászra. Elég szörnyű előkép.
A demokrácia lebomlásának folyamatában nehéz megragadni a mérföldköveket. De még most is zajlik, mert a rendeleti kormányzás az elmúlt három-négy év szüleménye a járványtól kezdve és a háború ürügyén prolongálva. Előtte is volt tömeges bevándorlás miatti veszélyhelyzet, de akkor még nem volt rendeleti kormányzás, nem függesztették fel a parlament jogait. A jakobinusok is felfüggesztették az alkotmányt az elfogadása után pár hónappal, és elkezdtek rendeletileg kormányozni. Meddig tart ez a folyamat?
Politikai tényezőktől függ. Ez a rendszer egyre jobban távolodik a demokratikus normáktól, diktatórikus üzemmódban van, amit a rendeleti kormányzás példája is mutat. Mégis azt mondanám, hogy Magyarországon az alkotmányos rendszert már 2010–11-ben viszonylag gyorsan és céltudatosan átalakították nemdemokráciává. Akkor a kétharmados többség alapjaiban átformálta az államot és a jogrendszert.
Elküldték a vezető beosztású bírák tíz százalékát…
Megváltoztatták a bíróságok és az Alkotmánybíróság hatásköreit és személyi összetételét, átalakították a parlamentet, a helyi önkormányzatokat, a médiát. Ezek közismert változtatások.
A könyvön dolgozva lesújtó felismerés volt, hogy a bírósági átalakítás sokban emlékeztet az 1933 utáni németországi modellre. Ott is ellehetetlenítették a bírói önkormányzatokat, felfüggesztettek, kényszernyugdíjaztak bírókat, különleges bíróságokat és fegyelmi testületeket hoztak létre. Közben arra hivatkoztak, hogy egyszerűsítik az eljárásokat és tehermentesítik a bíróságokat. Az eredmény az lett, hogy megszűnt a bírói kontroll a kormányzat felett, és az állampolgárok jogorvoslati joga, miközben megnőtt a nyilvános tárgyalás nélküli rapid bírói döntések száma.
Ez a séma ismétlődött Magyarországon, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt nem volt erőszak, nem voltak tömeges letartóztatások, és nem is sikerült totálisan átállítani a bíróságokat.
A mintha-demokrácia esetében nem egyszerűen csak jó káderpolitikáról van szó? A demokráciából autokráciába átcsúszó rezsimekben megfelelő kádereket kell ültetni az elvileg a kormányzati hatalmat ellenőrizni képes intézmények élére, és akkor ők működtetik a rendszert. Fontos itt, hogy van alkotmányos megalapozottsága is?
A személyi döntések és az intézményi átalakítások együtt fejtik ki hatásukat. A legjobb példa erre az Alkotmánybíróság, ahol a személycserék mellett beszűkült az állampolgárok indítványozási joga. Megtévesztés volt, hogy úgymond a német modell átvételével majd kibővül az alkotmányjogi panasz lehetősége. Ma az Alkotmánybíróság nem az egyént védi az állam túlhatalmával szemben, hanem fordítva.
Az ügyészség valamelyest kivétel, mert a legfőbb ügyészt már 2000-ben is beiktatták, nem kellett gyökeresen átalakítani az intézményt. Az egyetlen alkotmányos intézmény volt a rendszerváltás után, amelyik megtartotta a szovjet modellt. Szigorú utasítási rend érvényesül külső kontroll nélkül, ezért kevesebbet kellett a hatáskörökkel bajlódni.
A jogállami alkotmányosság és az alapjául szolgáló univerzális jogelvek nem természetjogi, örök érvényességűek, hanem a nyugati civilizáció termékei. A nem demokratikus uralomnak is sokféle kulturális civilizációs magyarázata, háttere van. Miért ne lehetnének ezek is elfogadhatók? Hiszen abban az alkotmányosságban egy másik kultúra tükröződik. Más, gyakrabban használt megközelítéssel: miért kell a liberális demokráciát exportálni olyan országokba, ahol nincsenek hagyományai, és elvárni tőlük, hogy viselkedjenek ők is így?
Ha a kérdés a demokrácia exportjánál olyasmire utal, mint amikor az Egyesült Államok katonai erővel próbált demokráciát exportálni például Irakba…
Vagy akár nemzetközi szervezetek demokráciakritikái a nem a nyugati világban történő jogsértések kapcsán.
Én különbséget tennék. Az iraki esetet indokolt kritizálni hibás demokráciaexportként. Hasonlóképp, a hiányzó társadalmi előfeltételek miatt volt sikertelen a demokratikus forradalom több iszlám államban, ezért nem tudott stabilizálódni a demokratikus rendszer.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy az embereknek minden országban joguk van kormányzatot választani, mindenhol joguk van a kollektív önrendelkezésre. Senki nem született arra egyik országban sem, hogy mások felett uralkodjon önkényesen, és egyik nép sincs arra rendeltetve, hogy egy zsarnok uralmának engedelmeskedjen. Tehát számon lehet és számon is kell kérni egy zsarnokon, amikor a saját népe vagy más népek ellen fordul.
Azt sem látom megalapozottnak, hogy lennének földrészek vagy régiók, amelyekre azt mondhatnánk, hogy kulturálisan nem alkalmasak a demokráciára. Például Ázsiában Dél-Korea, Tajvan vagy Japán jól működő alkotmányos demokrácia. Magyarországról nézve Hongkongban irigylésre méltó tömegszerveződés, civil társadalmi és jogi aktivitás volt a demokrácia védelmében.
Akkor nem az adott kultúrához kell viszonyítani az etikai igazságokat és az azokra épülő alkotmányjogi konstrukciókat, hanem egy létező univerzális sztenderdhez?
Az, hogy vannak univerzális, minden országra vonatkozó normák, nem zárja ki azt, hogy figyelembe vegyünk történeti, kulturális sajátosságokat. Itt, az európai kultúrkörön belül az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata is azt mutatja, hogy nincs egységes szabvány. Az EJEB nagyon is tág mozgásteret enged a tagállamoknak, különösen az erkölcsileg megosztó kérdésekben, mint az abortusz, az eutanázia vagy a vallásszabadság.
Van egy minimumszint, ami alá egy állam sem mehet. Belarusz soha nem teljesítette ezeket az elvárásokat, Oroszországnak pedig el kellett hagynia az Európa Tanácsot az ukrajnai invázió után. Szerintem helyes az egyetemes emberi jogi elveket számonkérni minden rendszeren.
Sólyom László, Kis János filozófus és Tóth Gábor Attila
Milyen alapon jelenti ki Carl Schmitt és utána sokan, például Orbán Viktor, hogy a liberális társadalomszervezési modell, amin az újkori nyugati civilizáció alapszik, elavult? Egyszerűen csak a saját, unortodoxnak számító hatalomgyakorlásukat vagy az általuk tisztelt hatalmat legitimálva?
Amikor a mai nemdemokraták azt mondják, hogy a liberális képviseleti demokrácia elavult, akkor azt ismétlik, amit száz éve Hitler is mondott és Mussolini is prédikált. Ebben nincs nagy újdonság. Az az újdonság, hogy a mai nemdemokraták nem egyenruhát viselnek, hanem öltönyt és nyakkendőt. Nép által választott és ismétlődő választásokon győztes politikusnak mutatják magukat. Épp most volt Putyin elnök ötödik beiktatási ceremóniája egy plurálisnak hirdetett elnökválasztás után. Korábban nem kellett ilyen látszatra adni. Ma kevés ország, például Kína és Észak-Korea megy nyíltan szembe a demokratikus választás és képviselet elvével.
A liberalizmus eleinte a demokráciára tekintett gyanakodva, mert a többségi hatalomban a zsarnokság veszélyét látta, ami néhol igazolódni is látszik, a demokrácia pedig a többség választáson kifejezett akaratának korlátjaként tekintett a liberális jogelvekre. Hogyan egyeztethető össze a kettő, hogyan korlátozzák egymást?
Ma is mértékadó felfogás, hogy a kettő nem egyeztethető össze. Ezt nem csak olyan antiliberálisok mondják, mint Marx, aki szerint a szabadságot biztosító alkotmány igazságtalan osztályuralmat tart fenn. A klasszikus liberális felfogás szerint a túlzott egyenlősítés veszélyezteti a szabadságot.
A modern alkotmányos demokráciát is szokás úgy leírni, hogy egymást kizáró értékeket próbál összeegyeztetni. Az egyenlő választójogra épülő többségi uralom korlátozza a szabadságot. A szabadságvédő fékek és ellensúlyok korlátozzák a többségi uralmat.
Szerintem meggyőzőbb összhangban értelmezni a két elvet, a szabadságot és az egyenlőséget, a liberális korlátokat és demokratikus intézményeket. Mondok példát. Ha a törvény tiltja, hogy a munkáltató vagy a vendéglős diszkrimináljon, akkor az a törvény nem a munkáltató vagy a vendéglős szabadságát korlátozza, mert a szabadságnak nem része a kirekesztés vagy mások jogainak semmibevétele.
Még a saját tulajdonomban sem?
Még ott sem. Senki nem tarthat otthon rabszolgát, még akkor sem, ha a másik látszólag beleegyezett. Amikor pedig valaki nyilvánosan hirdet szolgáltatást, akkor már nincs a saját magánszféráján belül. Vendégségbe persze mindenki azt hív meg, akit akar, de ha nyilvános szolgáltatást kínál, akkor az már nem a magánszabadság része.
Hasonlót gondolok a demokráciáról is. Az nem a szabadságelv korlátozása, hanem a kiterjesztése a közösségi döntéshozatalra. Ahogy mindenki dönthet a saját életét és javait illető kérdésekben, úgy egy politikai közösség tagjai jogosultak együtt dönteni a saját közös dolgaikban, választással, szavazással, intézmények közreműködésével. A demokrácia a politikai közösség önkormányzata.
Ha egy politikai közösségnek joga van a közös döntéshez, akkor bizonyos politikai közösségeknek – a nemzeti kisebbségeknek – miért nincs meg az autonómiához való joguk? Miért nem tudnak vagy akarnak valamit kezdeni fejlett alkotmányos demokráciák sem a nemzeti kisebbségek kollektív jogával, sőt még az akár az egyéni jogok részeként felfogható anyanyelvhasználati joggal sem? Talán a kanadai Québec tartomány kivétel, amely megpróbálta beilleszteni Kanada liberális alkotmányába saját francia közössége fennmaradásának védelmét. Közben a nemzeti kisebbségeket sújtó diszkrimináció elismert jogsértés. A nemzeti kisebbségek kollektív jogainak létezik valamilyen összeférhetetlensége a liberalizmussal?
Az eltérő nemzeti, nyelvi és vallási közösségek együttélése gyakran keservesen nehéz ügy. Bár vannak irányadó elvek, de nincsenek egyszerű receptek. Ráadásul sok fejlett demokrácia múltját beárnyékolja a rabszolgatartás, a gyarmatosítás, az etnikai elnyomás. De a kisebbségekkel való bánásmód terén is különbség van a demokráciák és a nemdemokráciák között. A demokráciákban különféle modellek léteznek az említett Kanadától kezdve Svájcon át mondjuk Romániáig. Tagadhatatlanul léteznek jogsértések. A könyvben Lettországot és Észtországot említem, ahol az orosz nemzetiségűektől kollektív módon, nyelvi alapon tagadták meg az állampolgárságot. Ennél súlyosabb, rendszerszintű probléma, ami Indiában történik a muszlim kisebbség rovására. Még szörnyűbb a helyzet Kínában, ahol az ujgurokat brutális elnyomás sújtja, de van keresztényüldözés is.
Akár az ideákhoz viszonyítva, akár egymással összehasonlítva, elég jól látszik a különbség a liberális demokráciák javára.
A modern alkotmányosságnak van egy folyamatos jogkiterjesztő tulajdonsága, haladása, ami akár már a védett csoportok között is feszültséget kelt, lásd a transzaktivisták és a feministák közti vitát. A folyamatos alkotmányjogi progresszió érték? Vagy érdemes bizonyos pontoknál megállni, és megőrizni a meglévő, működő intézményeket, jogelveket?
Ezen én is sokat gondolkodtam. Azt írom a könyvben, hogy örök filozófiai és természettudományos kérdés, hogy az élőlényeknek mennyire meghatározó jellemzőjük egyfelől a stabilitás, a megőrzés képessége, másfelől a változásra való képesség. Az evolúció és a progresszió rendszerint előrehaladásra, fejlődésre utal.
Alkotmányjogi progresszió például a rabszolgaság felszámolása, a nők választójogának elismerése, a rendszeres demokratikus választások tartása, az alkotmánybíráskodás elterjedése. Ezek értékek, mert végső soron az emberi méltóság, szabadság és egyenlőség ügyét vihetik előre.
De elfogadom a kérdésben a kritikát. Azért a könyvben szó van arról is, hogy a hagyománytisztelet is lehet értékes. Például egy fejezet van arról, hogy milyen fontosak az alkotmányos szokások. A bírói precedensek tisztelete is afféle hagyománytisztelet.
Ugyanakkor a hagyományok közül időnként választani kell, mert némelyik felett eljár az idő, tarthatatlanná válik. A magyar alkotmányjogi hagyománynak is van progresszív és regresszív része, például Deák és Eötvös munkái egyfelől és a nem túl régi keletű Szent Korona-tan másfelől.
Egy megbetegedett vagy akár autokráciába átfordult demokrácia helyreállíthatósága, resztorativitása kapcsán a militáns demokrácia fogalmat használja a könyvben. Ezen mit értett, és milyen módon lehetséges helyreállítani egy alkotmányosan pozitívabb állapotot?
A militáns demokrácia régi szakkifejezés, a náci rendszer kibontakozásakor írta le Karl Loewenstein. Arról beszélt, hogy javítani kell a demokrácia ellenálló képességét az antidemokratikus támadásokkal szemben. Ez kivételes eszközöket is igényelhet, például a szólásszabadság korlátozását, szélsőséges pártok betiltását.
Ami azóta is létezik a németeknél.
Igen, sőt ki is bővült a nácizmus tapasztalatai miatt. Az alkotmánybíróság kizárhatja a költségvetési támogatásokból és meg is szüntetheti az alkotmánysértő pártokat. Aki szélsőségesen antidemokratikus nézetű, az nem viselhet közhivatalt, nem lehet közalkalmazott.
Ezzel az a probléma, hogy ha az önvédő korlátozások nem kellő mértékben vannak adagolva, akkor maguk is veszélyeztetik a szabadságot és a demokráciát. A jog hatásfoka behatárolt, sok múlik jogon túli eszközökön: a közoktatáson, a médián, a civil társadalmon, a politikai kultúrán.
De ez még arról szól, hogy miként lehet megvédeni a demokráciát. Magyarország ezen már túl van, már bekövetkezett a baj. Itt a helyreállítás kérdése merül fel. Ez szintén újszerű, mert most nem az a helyzet, mint a világháború után, amikor összeomlott az állam és a jogrendszer, és szinte a semmiből kellett az új német és japán alkotmányt létrehozni. Itt vannak többpárti választások, emiatt új módon történhet a helyreállítás.
Mert van demokratikus legitimitása ennek a rezsimnek?
Mert ugyan az állampárt használ régi autokratikus módszereket, és csak szimulálja a demokratikus működést, de nem gyakorolhat totális elnyomást, és kénytelen fenntartani az időszakos választásokat. Bár az utolsó pillanatig tudja variálni a szabályokat, nem képes teljesen kizárni, hogy az ellenzék nyerje a választást, és demokratikus kormánytöbbség jöjjön létre.
Ez elég járatlan terület, kevés minta van. Sok függ nem jogi tényezőktől. Befeszül-e az állampárt? Vagy felerősödnek az erodáló folyamatok, amelyek fékezik a keményvonalas politikát? Hogyan viselkednek a vezető közjogi pozíciókba beültetett káderek? Képessé válnak-e a damaszkuszi úton haladva vagy csak opportunistaként demokratikus szellemben tevékenykedni? Ha lesznek együttműködő felek, akiknek fontos a demokrácia és a jogállamiság, akkor békésen és jogszerűen lehet helyreállítani az alkotmányosságot. Ha viszont az állampárt ellehetetleníti a demokratikus hatalomváltást, vagy – ahogy Kornai János nevezte – elmozdíthatatlan hatalmi struktúrák gátolják a demokratikus működést, akkor súlyos konfliktusokra kell számítani. Akkor a gyógyulás csak nagy fájdalmak és veszteségek árán lesz lehetséges.