18 éve halt meg Eörsi István, mégis ő írta az idei könyvhét egyik legerősebb könyvét, a Kőrössi P. Józseffel közösen jegyzett Végjáték/Naplóromokat, amelyről Mihancsik Zsófia így fogalmazott: „A halál torkában fogant irónia csak még elviselhetetlenebbé teszi a lesújtó véget.” A könyv társszerzőjével, Eörsi könyveinek korábbi kiadójával, Kőrössi P. Józseffel beszélgettünk Eörsi műveinek, publicisztikájának mai aktualitásáról, az egész életét végigkísérő sértettségéről és arról, miért nem fért be egyik kánonba sem akkor, és miért nem fér be ma sem. A Szabad Pécs interjúja.
Nemes Nagy Ágnes azt mondta Eörsiről, hogy ugyan marxista, de rendes ember. Eörsi halála óta mégis kevés szó esik róla, kevesebb, mint ahogy megérdemelné. Már életében is elégedetlen volt, még akkor is az maradt, ha sikert aratott. Pedig az Emlékezés a régi szép időkre című börtönkönyve, a Gombrowicz-kötet, A kihallgatás, a Sírkő és kakaó mind fontos művei a magyar irodalomnak.
Szerintem a börtönkönyve a legfontosabb, és emellett az Időm Gombrowiczcsal is az, amely tulajdonképpen napló, esszéregény; és válogatott publicisztikáinak kötetei is jelentősek. Az olvasók számára is ezek voltak a legfontosabbak, ezeket újra ki kellett adnunk. És hát az Utasok a senkiföldjén – Jóbok könyve.
Hány éven át volt a kiadója?
17 év alatt 17 könyvét adtam ki. Konrád Györgynek és neki is 17 könyvét adtam ki, de ez nem misztika, csak véletlen.
Dalos György, Konrád György és Eörsi István 1998-ban a lipcsei könyvvásáron
Az az alapélményem Eörsivel, hogy mindig vitatkozott, mindig megsértődött. Miért volt ennyire sértődött?
Valakire kicsit, valakire nagyon haragudott, főleg azokra, akik megúszták az 1956-os forradalom utáni megtorlást, kompromisszumot kötöttek. Van egy nagy története a börtönkönyvében. Szabadulása után nem sokkal találkozott Csoóri Sándorral, aki rohant valahova. Azelőtt nagyon jóban voltak. Kezdte Csoóri, hogy „jaj, Pista, kiszabadultál, hogy örülök neked”, és Eörsi már kezdte volna mondani, hogy mi van, de Csoóri, hogy „ne haragudj, öregem, rohannom kell, mert találkozóm van a srácokkal a Belvárosiban”. Börtönbe kerülése előtt Eörsi is tagja volt ennek a társaságnak. Ettől Pista teljesen kikészült, mert nem azt mondta neki Csoóri, hogy gyere velem, ott vannak a srácok, biztos örülnek neked, ha látnak, hanem azt mondta, hogy „megyek, mert várnak a srácok”, és otthagyta. Az ilyenek mély sebet hagytak benne. Mennyi lehetett ekkor? A huszonhatodik évében járt, amikor lecsukták, nyolc évet kapott, ebből négyet letöltött. A legjobb férfikor, majdnem a legjobb alkotókor…
Megúszhatta volna a börtönt, a bátyja jogászként a jogi egyetemen tanított, és mindent megtettek volna, hogy ne csukják le, ne ítéljék el. De ez megmaradt volnának, mert nem járult hozzá. Az első kihallgatásán az ügyvéd, akit a család szerzett, elmondta, mit várnak tőle, és ha azt teszi, nincs börtön. Nem is bocsánatkérést, csak azt, hogy tagadja meg, amit csinált. Eörsi azt mondta, nem, és a szemébe röhögött az ott ülő smasszernek. Persze hogy elítélték.
Sértődöttsége másik oka az volt, hogy nehezen fogadták el íróként. Nagyon fiatalon kapott József Attila-díjat. Természetesen egy Rákosit és a rendszert dicsőítő könyvéért, 21 évesen. Amikor rájött, hogy minek lett a híve, szembement a rendszerrel, a Déry-vitán az írószövetségben nagyon keményen nekiment a rendszernek… Utána már nem fogadták el. Megmaradt a vakhű marxista költőnek, nem tudták elfogadni többet. Ő az egyetlen olyan író-költő, aki egész életében vállalta kommunista időszakát. Megtagadta, de vállalta, hogy megtörtént, nem hallgatta el és nem mentette fel magát. Megírta a Versdokumentumok magyarázatokkal című könyvét, amelyben sorra vette a rendszert vagy Rákosit dicsőítő verseit, és mindegyiknek elmondta a történetét, és elemezte is. Rajta kívül ezt senki nem tette meg.
Mondjuk Szabó Lőrinc a Vers és valóság című kötetében tett kísérletet valami hasonlóra, bár egészen más módon.
De ő nem nézett szembe Hitlerért lelkesedő, rokonszenvező mivoltával. Visszatérve Eörsire: a sértettségének ez is egy oka volt, hogy költőként nem fogadták el.
Pedig írt azért jó verseket is, de tényleg nem költőként tartották számon. A gyerekeimnek olvastam a gyerekverseit, jókat röhögtek!
Igen, inkább publicistaként tartották számon. Úgy csúcsteljesítményre volt képes. Radnóti Sándor a Magyar Narancsba írt nekrológot róla, anélkül hogy akár egyetlenegy irodalmi teljesítményét megemlítette volna. Csak a publicisztikai, csak a rendszerrel szembemenő mivoltát emlegette, csak a demokrataságát és az ellenzékiségét. Az, hogy író is volt, szóba sem került.
Pedig ha csak a színházi teljesítményét nézzük, a darabjait, A kihallgatást vagy amit még a kaposvári Csiky Gergely Színházban tett dramaturgként, szerzőként, akkor a magyar színház elitjében kell számontartanunk. Ráadásul Németországban sem volt ismeretlen szerző.
Az, hogy nem ismerték el, nagy fájdalma volt. Ezt csak a barátainak vagy a családban mondta el. Van még egy magánjellegű sértettsége, az, hogy férfikora teljében került börtönbe, ahol nincsenek nők, nincsenek lányok. Pedig őrülten nagy nőfaló volt. Amikor kijött, ez még felfokozottabb lett… Vissza akarta szerezni, amit elvettek tőle. Ezzel együtt vagy ennek ellenére is szerették a nők.
Amíg élt, nem került az élre a magyar irodalom nem létező kánonjában. Halála után változott ez?
A halála tizedik évfordulóján, 2015-ben a Fugában, Nagy Bálint műhelyében volt egy konferencia az emlékére. Ott elhangzottak szép, fontos szövegek. De Pista sokszor annyira ironikus volt, hogy nem lehetett tudni, hogy komolyan mondja, amit mond, vagy viccel. Mindenkit szeretett froclizni. A könyvben szerepel egy beszélgetés, amit Konrád Györggyel folytatott, annak én voltam a moderátora. Akkor már nagyon beteg volt, talán két héttel a halála előtt jártunk. Minden fellépést elvállalt, semmit nem mondott le az utolsó pillanatig. Konrád azzal kezdte – majdnem leestem a székről, amikor meghallottam –, hogy „Pista, tudjuk, mi a helyzet, te is tudod, beszéljünk arról, akik már meghaltak”. Eörsi vette a lapot, és mindenféle sértettség nélkül elkezdett beszélni Lukácsról, Ginsbergről, Krassó Györgyről, Angyal Istvánról, Gáli Józsefről és másokról, azokról, akik fontosak voltak az életében, azokról, akiket szeretett. Konrád ezek után azt mondta, hogy „azt is lehet tudni rólad, hogy mindenkibe belemartál, belecsipkedtél, belém is”. Erre Pista azt mondta, hogy „de téged nem eléggé”. Ilyen humora volt még a halála előtt két héttel is.
Hasonlóan tragikus hónapokat élt meg, mint Esterházy Péter később. Csontsovány, önmaga árnyékaként létező emberként, félig-meddig búcsúzkodva mégis keményen beleállt a helyzetbe. Eörsi a halála előtt még egy külön, privát tragédiát élt meg.
A fia – Eörsi János – ugyanolyan betegségben szenvedett, mint ő, csak a leukémia egy másik fajtájában. Versenyt futottak, ki hal meg előbb. Pista azt szerette volna, hogy ő haljon meg. Ez is egyfajta önzés, de hát hogy lehet a fiadat eltemetni? Nem sikerült, a fia, János halt meg először. Mint egy görög dráma, olyan volt a bevonulása, amikor megjelent a fia temetésén. Sokat késett, minden rongy lógott rajta, borostásan… Nem tudott készülni! Hogy tudott volna készülni a fia temetésére? És a menet a sírig… az felejthetetlen volt. Olyan nyomokat hagyott az emberekben, ami ma is felkavaró.
Mi az, ami maradandó az életművében?
Három-négy megjelent könyvét feltétlenül érdemes lenne újra kiadni, mert előbb-utóbb eljön a reneszánsza. A Jóbok könyvét – ennek a végére szánta a Végjátékot –; az Időm Gombrowiczcsalt és a börtönkönyvét. Életében már megjelentek a publicisztikái, azok nagy részét is érdemes lenne megjelentetni. Állítom, hogy ezek a mai napig érvényesek, ijesztően aktuálisak. Nem akarok túlzó párhuzamot vonni, de ha elővesszük Ady publicisztikáit, a mai napig akár politikai, társadalmi napilapokban közölhetők lennének, még a nevét sem kellene odaírni, csak közreadni. Megdöbbentő némelyik aktualitása. Hasonló a helyzet Eörsivel.
Spiró Györgyöt hallottam beszélni Ady publicisztikájáról a Klubrádió egy műsorában tavasszal. Kőkeményen a máról szólt, közben több mint száz éve írta.
Eörsi ugyanez. Hihetetlenül aktuális!
Eörsi humora nem egyedülálló a magyar irodalomban, talán Örkény István tudott még ennyire felülemelkedni a magyar politikai közeg akolmelegén.
Alig néhány ember volt, akiről soha rossz szót nem mondott Az egyik Petri György volt. Egy kis kötetnyi verset dedikált neki. Nagyon tisztelte és sokra tartotta. Nemcsak az ellentétes oldali politikusokkal, hanem a saját – SZDSZ-es – volt pártjában is vagy civilekkel is vitába szállt, ha úgy gondolta, hogy tévúton járnak. Az igazság kimondása iránti vágya olyan erős volt, hogy semmi, de semmi megfontolás nem tudta elfojtani benne. Nehezen fogadta el, hogy az SZDSZ újra és újra lepaktál a szocikkal, alkukat kötnek, túlélésre játszanak. Ebben Kis Jánosnak volt feltétlen híve. Jól látta, hogy pártja feladta elveinek jó részét.
Eörsi István és Podmaniczky Szilárd író-költő, dramaturg
Eörsi híres volt a kérlelhetetlenségéről. Nem ismert megalkuvást?
Valóban nem ismert. Kezdetben tagja volt a Holmi szerkesztőbizottságának. Esterházyt nagyon tisztelte, értékelte, sokra tartotta, de amikor az egyik könyvéről készült egy elmarasztaló kritika, és Réz Pál megvétózta a közlését, Pista megkérdezte, hogy akkor is vétózott-e volna, ha történetesen nem Esterházy Péter-műről szól. Réz azt válaszolta, hogy nem, akkor nem. Mire Pista felállt, és azt mondta: akkor szevasztok! És kilépett a szerkesztőbizottságból.
Ezt a könyvet, a Végjáték/Naplóromokat miért most jelentette meg?
Nem sokkal a halála előtt rám bízta a Végjátékot, amely egy szenvedéstörténet, és azt kérte, hogy ha ismét megjelenik a Jóbok könyve – amiben bízott –, ez legyen az utolsó szöveg benne. Az Élet és Irodalomban nem sokkal halála előtt Betegségemről címmel megjelent egy változat, ami nem teljesen azonos a Végjátékkal. Nem voltak olyan kiadóim akkor, hogy megengedhettem volna az újrakiadását, aztán valahogy megfeledkeztem róla. Holott a halála napjának környékén, október elején a falumban minden évben meggyújtottam az „Eörsi-lángot”, és oda sokan eljöttek, utoljára, tizennegyedik alkalommal 47-en voltunk.
Nem Eörsiről folyt egy idő után a beszélgetés, de ott voltak azok az emberek, akik kötődtek hozzá, és szerették, vagy épp ellenkezőleg, rettegtek tőle. Ennek ellenére elfeledkeztem róla, hogy nálam van ez a szöveg. Abban az életkorban, amiben én vagyok, ha nem is a múltját rendezi el az ember, valamit befejez, ami ott hever előtte töredékesen, befejezetlenül, bizonytalanságban. Számomra ez a napló. Nem folyamatosan írtam egész életemben, hanem a kritikus időszakokban vezettem hónapokon keresztül. Előkerültek a naplóromok. (A verseim a versromok, a prózáim meg a prózaromok.) A naplóromok rendezése közben döbbentem rá, hogy mi van nálam, és hogy Eörsi szövege és a naplóm összekapcsolódik. Elküldtem Mihancsik Zsófiának, akinek nagyon hálás vagyok. Nagyon megszidott, hogy miként voltam képes ezt a szöveget eddig rejtegetni, ezt meg kell magyarázni. Persze nem rejtegettem, egyszerűen megfeledkeztem róla. Ő és a család nagyon sokat segített a könyv elkészítésében. A családtól nagyon sok információt kaptam. A napló szövegében lényegeset nem változtattam. Mihancsik Zsófia Eörsi közeli barátja volt, persze közöttük is sok komoly vita volt, Pista nem tudott nem vitatkozni.
Tudom, hogy ez csak feltételezés, de ha élne még Eörsi István, vajon Magyarországon maradt volna? Vagy már csak Németországból harcolna az írásaival?
Biztos kettős életet élne, ahogy élt is, mert a felesége, Veronika berlini orvos. Biztosan számított arra is, hogy ha kint van, a könyvei németül is könnyebben megjelenhetnek. Nem annyi jelent meg, amennyi megjelenhetett volna, de ha jelen vagy, akkor sokkal könnyebb. Berlinbe a feleségéhez ment ki, ott is dolgozott.
Berlin a magyar írók számára mindig is különleges helynek számított.
Akkoriban, a kilencvenes években pedig különösen. Ha élne, biztos vagyok benne, hogy itthon élne. És abban is biztos vagyok, hogy semmi nem maradna kő kövön a közéletben. Piszok keményen nekimenne ennek a rendszernek. Ma olyan erős hangú, ironikus, gyilkos hangú publicista a közéletben nincs, mint ő volt. Nem azért, mert félnek, hanem méltatlannak tartják, hogy lemenjenek erre a színvonalra. Esterházynak volt ez a mondata, ami már falvédőszöveg lett: Egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá. („Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá” – Termelési-regény.) Többféleképp is megfogalmazta ezt Esterházy. Na, Pista a maga színvonalát megtartva tudott nekimenni a gazemberségnek. Beleállna a vitákba. De nem azon a színvonalon, ahol ők vannak, hanem Eörsi-színvonalon. És ez rettenetesen nagy különbség. Mert művelt volt, több nyelven beszélt, nagyon olvasott ember volt. Kortársakat, fiatalokat is olvasott. Imádta a fiatalokat, és olvasta is őket. Háy Jánost, Podmaniczky Szilárdot, Péterfy Gergelyt, Peer Krisztiánt… Mondjon valaki nekem egy másik hetvenéves írót, aki húszéveseket olvas. Ő megtette. És a véleményét is elmondta.
Péterfy Gergely, Háy János és Eörsi István 1990 júniusában Nagyváradon
Fordítóként is jelentős teljesítményt ért el.
Ginsberget ketten fordították nagyon jól. Orbán Ottó és ő. Orbán Ottóval nem volt jóban. Amikor kiadtam Ginsberg válogatott verseit Eörsi fordításában, azt kérte tőlem, hogy keressem meg Orbánt, mert azt szeretné, hogy az ő fordításai is legyenek ott. Nem azért, merthogy az egyiket gyengébbnek gondolta, mint a másikat, hanem megadta a tiszteletet, mert az Üvöltés, hát az egy őrült nagy mű, akárki fordítja le. Kölcsönösen nem szerették egymást. Amikor itt volt Ginsberg, együtt mentek le Debrecenbe, Eörsi vezetett, Ginsberg ült mellette, Peter Orlovsky (Ginsberg párja) ült hátul, mindig simogatta Ginsberg fejét – Eörsi mesélte, hogy milyen szép jelenet volt. Előző nap Ginsberg Orbán Ottónál járt, és kérdezte Eörsitől a kocsiban, hogy olyan furcsa volt az az ember, olyanokat mondott Ginsbergnek, hogy Debrecenben majd ne kritizálja az oroszokat, mert még be fognak jönni. Mire a Pista röhögve azt felelte, „ahhoz, hogy az oroszok be tudjanak jönni, először ki kellene menniük”. A Belvárosi Társasággal a szabadulása után már nem tudott közösséget vállalni. Nem viselhette az óvatosságukat, Csoóriban azt, hogy nem volt képes szembenézni a múltjával. Orbán Ottó költői teljesítményét elismerte. Ő úgy akart élni – a börtön után így is élt –, hogy az írói rangja és életének személyes rangja ugyanazon a nívón kell hogy legyen. Az nem létezik, hogy megalkuvó vagyok, kiegyező vagyok a mindenkori hatalommal, de jó költő! Költő nem lehet politikai gazember! E szerint élt, és ezt másoktól is elvárta. Számára az értelmiségi, a művész csak kritikus lehet a mindenkori rendszerrel. Éppen ezt a megalkuvó, egyezkedő politizálást nem tudta pártjának, a liberálisoknak megbocsátani. Rettegtek tőle! És persze sohasem tudták elhallgattatni.