2022-ben jelentek meg először szervezetten egy oktatási tüntetésen, majd 2023 novemberében, a második Tanárballagáson mutatkozott be az újjáalakult Küldetés – Keresztény Pedagógusok Szövetsége. Interjú a Küldetés alelnökével, Mikesy Andrással, aki egy rendi gimnázium igazgatóhelyettese.
Melyik pedagógusnak van nagyobb bátorságra szüksége ahhoz, hogy a nyilvánosság elé álljon, és kritikát fogalmazzon meg a közoktatásról: egy egyházi vagy egy állami iskolában tanítónak?
Először nem a bátorság felől fognám meg, hanem onnan, hogy pedagógusként gyakran benne vagyunk egy mókuskerékben. A saját dolgainkat látjuk, azzal foglalkozunk, és amíg nem ér olyan impulzus, hogy nem tudom a munkámat tisztességesen végezni, addig csinálom, és nem nézek ki a magam kis osztályterméből. Amikor pedig ez megtörténik, még akkor issok fát lehet a hátunkon hasogatni. Nagyon sok impulzus kell ahhoz, hogy egy pedagógus megnyilvánuljon. Ehhez bátorság kell? Inkább azt mondom, hogy a kulcs a megszokásból való és a mi mindent elviselünk érzésből való kizökkenés.
Függetlenül attól, hogy állami vagy egyházi iskolában tanít az ember?
Szerintem igen. De az egyházi iskoláknak azért speciális szerepük van. Először is nincs olyan, hogy egyház. Különböző felekezethez köthető fenntartók vannak. Az evangélikusoknál sem csak az evangélikus egyház a fenntartó, azon belül is lehet egy egyházközség. A reformátusoknál különböző egyházközségek vannak. A katolikusoknál is a püspökségek vagy egyházmegyék a fenntartók, de vannak rendi fenntartók is: a klasszikus tanítórendek, piaristák, ciszterciek, de akár a premontreiek, bencések, ferencesek, angolkisasszonyok. Ezek mind autonóm fenntartók. Más a finanszírozásuk, más egy picit a működésük, mint az állami fenntartású iskoláknak. Minden egyes fenntartónál más klíma van az iskolán belül.
Ezt egy állami iskolában tanító pedagógus már nem mondhatja el magáról.
Ebben nagyon jártas nem vagyok, de feltételezem, hogy a különböző tankerületekben sem teljesen ugyanolyan. Szerintem sok függ attól, hogy ki van a fenntartónál munkáltatói pozícióban.
Abban a rendi iskolában, ahol én oktatok, nagyon nagy bátorságra nincs szükség ahhoz, hogy véleményt fogalmazzak meg a közoktatás helyzetéről. De el tudom képzelni, hogy van olyan, valamilyen felekezethez tartozó fenntartó, ahol ennél szigorúbban fogják a gyeplőt.
Egyébként hogy áll most az egyházi iskolák munkaerőhelyzete? Ott is előfordul, amit az állami iskolákról olvasunk, hogy az angolt a matektanár tanítja, és a magyartanár a fizikát? Vagy az egyházi iskolákat nem sújtja annyira a munkaerőhiány?
Megcsapott a szele minket is. Nagyon sok iskoláról beszélünk, és nincs mindegyikre rálátásom, de intézményvezető-helyettesként tapasztalom a problémát, hogy ha valaki elmegy, akkor hogyan fogjuk pótolni. Nekünk szerencsére eddig sikerült megoldani.
Most lesznek a középiskolai felvételik az egyházi iskolákba is, és ismerősök, barátok gyermekei próbálnak jelentkezni. Az igazgatói tájékoztatók, illetve a nyílt órák egyik első mondata, hogy nálunk a szakórákat szaktanárok tanítják. Nem gondoltuk, hogy ezt a zászlójára kell tűznie egy iskolának. A szülők egyik első kérdése nem az, hogy milyen tagozat van, persze az is szóba kerül, hanem hogy: Önöknél van tanár?
Mindig hangsúlyozzák, hogy ugyanolyan bérskála alapján fizetik önöket is, mint az állami iskolákban tanítókat. Akkor miért nincs önöknél tanárhiány?
Nem azt mondtam, hogy nincs…
Vagy év végén azért kapnak borítékot milliós jutalmakkal?
Nem. Nagyon nagy különbség a fizetésekben nincs. El tudom képzelni, hogy bizonyos helyeken vannak pluszcafetériák, -juttatások, esetleg jutalmak, de nem nagy összegek, inkább szimbolikusak.
Mi az, ami mégis különbség? Nálunk azért nincs jelenleg munkaerőhiány, mert gyakran egy keresztény pedagógus, aki évekig, akár évtizedekig állami iskolában tanított, most azt mondja, elegem van abból, ami ott van, de nem szeretném a pályát otthagyni, úgyhogy adok még egy esélyt, és eljövök egy egyházi iskolába. Az elmúlt években hozzánk több ilyen kolléga is érkezett, akik egyébként tapasztaltak, szuperek voltak. Nem biztos, hogy otthagyták volna azt az iskolát, ahol éveket tanítottak, ha nincs az a végül is mérgezőnek nevezhető munkahelyi környezet, ami sok helyen kialakult. Ezt tapasztaljuk, és ilyen hírek is futnak be hozzánk.
Nekünk talán abban nagyobb a mozgásterünk, hogy jobb környezetet tudunk kialakítani. Nagyobb az autonómiánk, a mozgásterünk, rugalmasabbak vagyunk, jobban tudunk a munkavállalói igényekre reagálni. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nálunk a munkáltató az igazgató, míg az állami iskolákban a munkáltató kikerült az intézményből egy tankerületi központba. Az ottani igazgató így kevésbé tud reagálni a munkavállalói igényekre, még ha jó igazgatóról van is szó.
Az egyházi iskolák tantestületének van véleményezési, netán egyetértési joga az igazgatói kinevezésnél? Vagy ez teljes mértékben a fenntartótól függ, ahogy az államiaknál?
Fenntartói kinevezés van. Megint csak a saját gyakorlatról tudok beszélni. Amikor igazgatóhelyettesnek pályáztam, elképzelhetetlennek tartottam, hogy elvállaljak egy ilyen pozíciót úgy, hogy a tantestület túlnyomó többsége nem lát alkalmasnak a feladatra. Az bizarr lenne. Az igazgatónk ugyanígy járt el. Az általam ismert egyházi fenntartású intézményekben ez a fajta szakmaiság – mert végül is ez egy szakmai hozzáállás – jobban jelen van. De nem köti a fenntartó kezét.
Karrierambíciói az egyházi iskolákban tanítóknak is vannak. Szeretnének előbbre lépni, több pénzt keresni, netán vannak gondolataik egy ideális iskoláról, és azt hatalmi pozícióból lehet megvalósítani.
El tudom képzelni, hogy vannak olyanok, akinek hatalmas karrierambíciói vannak, de inkább azt látom, hogy casting van. Több helyről mondták, hogy nem akarsz hozzánk jönni?
Belegondolok, hogy ez mekkora felelősség milyen anyagi megbecsültséggel. De egy igazgatónak szerintem nem is áll rendelkezésére az a menedzsment, amivel egy komoly, dinamikus intézményt létre tudna hozni vagy befolyásolni tudna. Ezért ha meg akarja valósítani az álmait, akkor annyi időt kell ebbe beleraknia, ami a család vagy a mentális egészség rovására megy.
Úgy látom, hogy inkább pro bono feladat (a közjóért önként vállalt, fizetés nélküli vagy a szokásosnál kedvezőbb árú szakmai munka – K. Gy.), ha egy ilyen feladatba belevágom a fejszémet. A kiégéshez vezető egyenes út. De ha valaki megfelelően kiegyensúlyozott, és jól tudja ezt kezelni, akkor szuper dolog.
Amikor önök pár éve új életre galvanizálták az 1994-ben alakult keresztény tanári szakszervezetet Keresztény Pedagógusok Szövetsége néven, akkor a Válasz Online-nak megfogalmazták a céljaikat. Három irányba akarnak üzenteket küldeni, hatni: a pedagógusok, a társadalom és az oktatásirányítás felé.
Első céljuk – mondták tavaly ősszel – egy olyan közösség felépítése (ez a pedagógusok célcsoportja), amely támaszt nyújthat a még pályán maradó pedagógusoknak. „Tavaly ilyenkor volt egy buzgalom sok mindenkiben. Úgy éreztük, a helyzet már annyira rossz, hogy itt változásnak kell bekövetkeznie, ezért demonstráció demonstrációt ért, volt egyfajta vibrálás a tantestületekben. Ehhez képest most fásultság, belefáradás, lemondás van” – utaltak vissza novemberben 2022-re, az első fellépésük idejére. Miért nem sikerült? Miért volt fásultság, lemondás, belefáradás mégis tavaly ősszel?
Szerintem ez természetes folyamat. Ezeket a tiltakozási hullámokat – nevezhetjük jelzéseknek is – nem lehet a végtelenségig csinálni. Visszautalok az interjú elejére: mi csináljuk a dolgunkat, ha valami nem stimmel, kidugjuk a fejünket, hogy baj van. Mi – nem nagyon radikálisokon, de – több helyi sztrájkban, megmozduláson, tüntetésen vettünk részt. Az a tapasztalat, hogy akihez ezt a jelzést el akartuk juttatni, ahhoz eljuttattuk, tudnak róla a szülők, a fenntartók, az oktatásirányítás. Ez egy éven keresztül zajlott. Ha nem történik változás, mi mást tehetnénk?
Most is interjút ad, tehát még nem mondott le róla, hogy sikerül egy kicsit életre kelteni a társait.
Becsületbeli ügy. Ezt a két évet nevezhetjük a közoktatás krízisének, de szerintem sokkal régebben kezdődött. Ami miatt most különleges, hogy elérte az elitet nevelő iskolákat is, ezért már az értelmiséget, a sajtót is elkezdte érdekelni. De a folyamat sokkal régebben kezdődött, csak a kutya nem foglalkozott vele. Példát mondva: van egy tízemeletes házunk, és a szmötyi már régóta ott van az alsóbb szinteken, majd elkezdett emelkedni. Aki a nyolcadik, kilencedik emeleten van, most kezdte észrevenni, hogy a szmötyi jön felfelé. Gyakorlatilag már eljutott mindenkihez, hogy probléma van. Senki nem dicsérte az oktatási rendszert.
Tanárballagás a Deák tértől a Bazilikáig 2022. november 8-án. Egyházi iskolák tanárai így tiltakoznak az oktatásban uralkodó állapotok miatt
Szerintem ez lehetőséget is ad a benne dolgozóknak arra, hogy most gondoljuk át, hogy egy ilyen helyzet kialakulásában nekem mint pedagógusnak milyen szerepem van. Nyilván megvan az oktatásirányítás szerepe, felelőssége is, még azt is mondhatjuk, hogy a társadalomnak, a szülőknek is megvan a felelősségük.
Nem is kicsit.
Nyilván a pedagógusoknak is van valamifajta szerepük. Én egy jobboldali keresztény háttérből jöttem, úgy nőttem fel. Fel sem merült, hogy a szakmám megkezdésével szakszervezethez csatlakozzak.
Mert az olyan balos dolog.
Igen. Nem is gondolkodtam rajta. Végül ez a krízis elhozta bennem azt, hogy elgondolkoztam a saját felelősségemen. Az egyik konklúzió, amire jutottam, az, hogy igenis szükség van olyan szervezetekre – ezek lehetnek szakszervezetek, pedagógusok érdekképviseleti, akár szakmai szervezetei –, amelyek megszervezik, hálózatosítják a pedagógustársadalmat. Ha ez a hálózat megvan, akkor érzékenyebben tudunk reagálni a problémákra, akár jelezni is, és ha jól meg van szervezve ez a társadalom, esetleg tárgyalni. Ebből jött az, hogy akkor ebben szerepet szeretnék vállalni. Mert ha ezt felismertem, akkor felelőtlenség lenne nem ennek megfelelően cselekedni.
Tavaly ősszel mégis fásultságot láttak, mintha nem sikerült volna megmozdítani a tanártársadalmat. Hány településen, hány iskolában vannak jelen? Vagy ezt ne firtassam? Szakszervezetek, pártok nem szeretik, ha megkérdezik tőlük, hány tagjuk van.
Néhány hónapja lett bejegyezve a névváltoztatás, az alapszabály-módosítás. Van egy honlapunk, www.kuldetes.com. Százhúsz környéki tagunk van közel húsz intézményben.
Érzi a belefáradást a tanárok részéről?
Abszolút. Minek csináljátok ezt? – kérdezik. De ebben benne van az is, hogy azonnali megoldásokat akarunk: ha most belépek, akkor holnapután minden jó lesz. Én úgy gondolkodom, hogy létre kell hozni egy szervezetet. Nem csak ezt, az összes szakszervezetért, pedagógusszervezetért is beszélek. Ha ezt pedagógusok hallgatják, olvassák, és fontos számukra a közoktatás ügye, akkor keressenek egy olyan szervezetet, közösséget, amivel egyet tudnak érteni – nem is kell százszázalékosan –, lépjenek be, és legyenek aktív tagjai. Ettől még nem lesz holnapután változás, de ha a mozgolódások elkezdődnek, akkor lehet, hogy kisebb valószínűséggel jön egy következő krízishelyzet.
A másik céljuk a társadalom oktatással kapcsolatos szemléletének alakítása volt. A Küldetés elnöke, Lakatos Máté annyira fontosnak tartotta, tartja, hogy a szülőkből a politika által is érzékelt nyomásgyakorló csoport váljék, hogy írt egy nyílt levelet is erről a Válasz Online-ban. Mi a baj a magyar szülőkkel?
Szerintem nincs baj a szülőkkel.
Féltem, hogy ezt mondja.
Szerintem ilyenek vagyunk mi, emberek. Ha vannak gyermekeim, akkor elküldöm őket egy jó oktatási intézménybe. És ha magasabb státuszú szülő vagyok, akkor erre magánórákkal is rá tudok segíteni. Még arra sincsen igény egyébként, hogy nagyon profi oktatásban részesüljön a gyerek, ha a komparatív előnyöm megvan.
Most mondta el, hogy mi a baj a magyar szülővel.
Bizonyos értelemben baj, de nagyon idealisztikus lenne azt gondolni, hogy egy olyan szolidáris szülői közösség országos szinten ki tudna alakulni, amely a magyar közoktatás teljes ügyét, problématérképének horizontját magáénak érezné.
Mert amíg lehet, kimentem a gyerekemet belőle.
Vagy rá tudok segíteni. Szerintem fontos, hogy alakuljon a szülői társadalom, de az emberi természetet ismerve azért elsődlegesen a saját fájdalmunkra, a saját hiányunkra tudunk reagálni.
De az elmúlt két évben igenis történt változás ebben. Szerintem egyre több szülő is beszélget arról, hogy az oktatás ügyét hogyan lehetne előmozdítani, ami mintha összeért volna más területekkel is. Már mértékadó közgazdászok is mondják, hogy ez már nem csak a gyerekeink jövőjéről szól, hanem az országról.
Hogy bezárul-e Magyarország a közepes fejlettségű országok csapdájába.
Pontosan. Teljes foglalkoztatottság mellett csökkenő népességgel, alacsony hatékonyságú gazdasággal logikusan az oktatásba való befektetés jelenthet kiutat. A közbeszéd egyre több területén jelenik meg, hogy nem csak arról van szó, hogy az én gyerekem eljut-e valahova, hanem hogy milyen országban szeretnénk élni. Ez talán ennek a két évnek a gyümölcse.
Szerintem a magyar szülő alapvetően gyerekmegőrzést vár az iskolától, és azokat a frontális pedagógiai módszereket, ahogyan őt tanították. A kooperatív tanulás, epochális módszer stb., ezek zavaros dolgok neki.
Alapvetően igen, de érzékelek elmozdulást. A mi iskolánk persze nem az átlagot neveli, de abban a szülői közegben, amivel kapcsolatban vagyok, azt látom, hogy egyre inkább van érdeklődés az iránt, hogy milyen módszerek vannak stb., mert ez mégiscsak egy szakma.
Visszautalok Lakatos Mátéra. Ki az, akit mi meg tudunk szólítani? Mi, egyházi iskolás tanárok a helyi elit egyik részét, szeletét. Ha már ebben az elitben tudunk egyfajta impulzussal a közoktatásról való diskurzushoz hozzájárulni, ha jelezzük, hogy milyen lehetőségek vannak, az már egy hatás.
Az egyházak, illetve a különböző vallási közösségek – az egyházüldözés vagy az egyház megtűrése idején különösen igaz volt ez – egy sajátos szubkultúra. Erős közösségtudattal, hasonló szocializációs intézményekkel, szabadidős és munkahelyi hálózattal. Nagyon erős közösségkovácsoló eszköz. Lakatos Máté ezt úgy fejezte ki, hogy „ebben a közegben érzem otthon magam”. Ez önre is biztosan igaz.
Inkább azt mondanám, hogy ebben a közegben otthon érzem magam, de máshol is.
Az önök fellépése mennyire zilálja ezt szét önök körül?
Azt gondolom, hogy nem a mi fellépésünk zilálja szét. Ha itt egy közösségről beszélünk…
Azokról a szülőkről, akik oda adják iskolába a gyereküket. Azokról, akikkel együtt cserkészkedtek, akikkel hétvégén elmennek a gyülekezet kirándulására.
Ha valami szétzilálja, az a polarizált társadalom. A törzsi gondolkodás, ami a pártpolitika leszivárgása ebbe a közegbe. Amennyire én tapasztalom, ennek a keresztény közösségnek egy jelentős része sokkal inkább az egyik politikai oldalhoz húz.
És azt kritikátlanul elfogadja, így az oktatási intézkedéseit is?
Távolról így is lehet mondani, közelebbről azért jóval árnyaltabb a helyzet. Nem feltétlenül kritikátlanul, talán beárazva. Hogy összességében még mindig jobb így…
…mint a Gyurcsány.
Igen. A kritikátlan elfogadás ebben a közegben – legalábbis az értelmiségi részében, és azért ennek a közegnek a jelentős része értelmiségi – egy kicsit kikezdődött. Sokan lettek, akik pont ezt a kritikátlanságot veszítették el ez alatt a két év alatt. Szerintem ez is egy pozitív hozadéka a történetnek.
Mikesy András a Tanárballagáson Budapesten 2022. november 8-án
Megszólalnak a reformkommunisták, ahogy a nyolcvanas években, és majd elkezdődnek a pártból kizárások is?
Én nem szeretnék ilyen párhuzamokat, mert szerintem az már nagyon jó iránya a közbeszédnek, hogy én összességében ezt vagy azt a pártot támogatom a választásokon, de – és talán a velem, egy pedagógussal egy belső megélésről történő beszámoló után – úgy látom, hogy ezen a területen lehet, hogy az általam nagyon kedvelt párt mégsem teljesít olyan jól.
Ez más hivatásrendeknél is megfigyelhető: orvosoknál, bírák körében is.
Így van. Nagyon fontos, mert a mi közegünkben nagyon sokan igenis az egyik párt…
…mondjuk ki: fideszesek.
Igen. Én magam is szavaztam a Fideszre.
Én is, én is!
Én nem azt kérem senkitől, hogy a pártszimpátiáját tegye félre, hanem azt, hogy a szakpolitikai kérdésekben, így az oktatásban, legyen nyitott az érvekre.
A harmadik céljuk az volt, hogy – önt idézem – „szakmai alapon építő jellegű kritikát fogalmazzanak meg a kormányzat felé, ezzel segítve a munkájukat.” Ezzel elértek-e valamit, lett-e bármilyen kapcsolatuk az oktatásirányítással az elmúlt két évben?
Mi egy mikroszervezet vagyunk, de a kapcsolati hálónk és a bekötésünk nyilván teljesen más. Minket mint szervezetet még nem fognak sehova sem hívni. De ha a kapcsolati hálóban megnézzük, azért egy-két kattintás…
Ott van Lannert Judit, egy ismert oktatási szakértő.
Bárki. Igen, ismerem Lannert Judit nagyon szimpatikus gondolatait. De nem csak ő, hanem a kormányból vagy az oktatásirányításból valaki. Nálunk sokkal könnyebben ki tud alakulni, hogy menjünk el egy kávéra informálisan, és beszéljük át ezeket. Nekünk a kapcsolati hálónknál fogva lehetőségünk van erre, és ezzel igyekszünk élni. Nyilván ezek nem hivatalos tárgyalások.
Azt nyilatkozta, hogy arra lenne a legnagyobb szükség, hogy elkezdődjön a párbeszéd az oktatáskutatókkal, tanárképzőkkel, szakpolitikusokkal. Hozzátette: már ha vannak ilyenek. „Az érdekképviseleti szervezetek és egy lassú, bonyolult munka eredményeként megszületne az oktatási stratégia. Ezt hívják kormányzásnak egyébként.” Ezt ön mondta, nem én.
Valóban ezt hívják más helyeken kormányzásnak, de nem egy olyan típusú rendszerben, amelyben élünk. Emlékszünk arra, hogy a miniszterelnök mit mondott egykori oktatási miniszterének, Pokorni Zoltánnak az előző évtized elején, amikor az oktatási reformot megcsinálták: jöhetsz nekem a számokkal, Zoli, én máshogy látom a világot. A szakpolitika, a szakpolitizálás – ez általános elemzői vélemény – kevéssé befolyásolja a kormányzást Magyarországon. Tud mondani egy-két olyan szakértőt, akiről tudja, hogy befolyása van a mostani oktatáspolitikára? Takaró Mihályon kívül, mert őt én is tudom. Mert régen tudtunk. Például hogy Porogi András, a Toldy igazgatója benne van Pokorni oktatási csapatában. Most ilyeneket nem tudunk. De lehet, hogy ön tud.
Ebben a világban nem vagyok annyira benne, én azért tanár vagyok teljes állásban. De valakinek a neve eszembe ötlött, nem feltétlenül a kormányhoz, hanem az MCC-hez (Mathias Corvinus Collegium - K.Gy.) köthetően: Setényi János. Hogy neki milyen hatása van? Személyesen nem ismerem, de vele készült interjúkból látom, hogy ő is fontolva halad. Mintha próbálna finoman hatni a racionális működésre.
Ön szerint miért nyújt ilyen alacsony teljesítményt az oktatáspolitika Magyarországon?
Akkor most ez már egy állítás. Szerintem ma Magyarországon a közoktatás nem prioritás a kormányzásban. Ez kijelenhető.
Igen, Setényi János is ezt mondta nekünk egy interjúban másfél éve.
Ha megkérdezünk egy politikust, nyilván azt fogja mondani, hogy fontos. De ő az összes közügyre ezt mondja. A prioritás azt jelentené, hogy amikor szelektálni kell közöttük, akkor a költségvetés első tíz sorában benne van a közoktatás. Úgy látom, hogy inkább maradékelven működtetik. Jó szándékkal azt feltételezem a kormányról, hogy ha van pénz, akkor szívesen ad a közoktatásra, de ha kevés a pénz, a sor végére rakja. Most éppen nem jutott. Szerintem ez történt az elmúlt években, ilyen egyszerű.
Miközben már gazdasági szakemberek is egyre inkább kongatják a vészharangot. Ez nem csak arról szól, hogy a gyermekeink tudnak-e Toldit szavalni, hanem arról, hogy a gazdasági fejlődésünk meg fog rekedni egy bizonyos szinten. Nem azonnal, de tízéves távlatban. A közoktatásra fordított költség befektetés is.
Azt mondta, hogy segíteni akarnak a kritikájukkal a kormánynak. Nem álnaivitás ez?
Nem tudom. Úgy gondolom, van egy fa – nem a kormányt értem ezen –, amit ki kell dönteni: nem foglalkozik a kormányzat megfelelően a közoktatással. Ezt a problémát ki kéne dönteni, és minden csapás számíthat. Csapás alatt a megszólalást értem, informális beszélgetést, kávézást egy olyan emberrel, akinek hatása lehet rá.
A Küldetés vezetői mindig hangsúlyozzák, hogy szakmai alapon jelzik az észrevételeiket. Nagyon kerülni akarják annak látszatát, hogy pártpolitikai céllal teszik, jelentsen bármit is a pártpolitika, mert ha azt mondja egy oktatási szakértő, netán a Pedagógusok Szakszervezete, hogy hiba volt 16 évre levinni a tankötelezettség korhatárát, és ezt mondja egy párt is, attól az még nem lesz pártpolitika. És a szakpolitika is politika.
Mindenképpen. Én azt tartom veszélyesnek, amikor azt mondják, hogy oké, de mondjon le. Vagy hogy ezzel a társasággal nem képzelhető el változás. Ezeket a hangokat lehet hallani. Van, aki nyíltan ki is mondja, hogy amíg a jelenlegi kormány van hatalmon, addig nem várható előrelépés.
Szóval akkor ön azért nem gondolja azt, hogy aki kritizálja a magyarországi oktatáspolitikát, az pártpolitikai céllal teszi?
Nem kevesen azzal is teszik. Ezek összefonódnak. Vannak olyanok, akik nem pártpolitikai céllal teszik, de ők meg nagyon meggondolják, hogy hogyan szólaljanak meg. Mert ez jelenleg a tojásokon való táncolás esete. Most én itt nyilatkozom, és lehet, hogy tőlem is megkérdezik, hogy András, mi volt ez a Szabad Európában? Ez simán előfordulhat. Azért, mert ilyen társadalomban élünk.
Az egyházak és az egyházi iskolák a Nemzeti Együttműködés Rendszerében a társadalmi újraelosztás egyik kedvezményezett csoportja. Ezt ők sem tagadják. Még akkor is, ha számtalan dilemmát is okoz egyházak vezetői, hívei, egyházi munkatársak körében ez a sajátos viszony. Hogyan viszonyulnak önök ehhez? Vagy ezzel nem kell foglalkozniuk? Szokták-e a diákjaik ezzel szembesíteni önöket? Tanár úr, mi most egy privilegizált csoport vagyunk?
Azért itt van egy elég erős állítás: a privilegizált, kedvezményezett helyzet.
Az újraelosztásban mindenképp.
Távolról nézve megint csak mondhatjuk, hogy az egyház kedvezményezett. De mondtam, hogy nem egyház van, hanem fenntartók vannak. A megfogalmazott állítás sematikus, leegyszerűsítő, ha valaki nem lép közelebb, akkor elfogadom, hogy távolról így tűnik. De én egy picit közelebb vagyok, látom, hogy rengeteg autonóm fenntartó van, amelyek nagyon különbözőképpen reagálnak. Valamelyiknek nagy az intézményéhsége, valamelyiknek kevésbé. Valamelyik nagyon komoly szakmai előkészítés után vesz át intézményt, más kifejezetten nem vesz át, mert úgy érzi…
Például az evangélikusok.
…mert úgy érzi, hogy szakmailag vagy humán erőforrásban nincs rá felkészülve.
Mondjuk azon a településen nincsenek jelen evangélikus egyházként.
Igen. Valaki talán kicsit túlterjeszkedik. Ahol mondjuk a hívőszám alapján nem lenne indokolt, ott is átvesz. Vagy ott, ahol nem tud lelki szolgáltatásokat nyújtani, például nem tud egy iskolalelkészt foglalkoztatni teljes állásban. Lehetnek olyan helyzetek, fenntartók, ahol talán indokolatlan volt az intézményi átvétel. Ezt egyesével kell megnézni, de nem tartom kizártnak, hogy van ilyen. Finoman fogalmazva.
Tudjuk, hogy egyházak Szküllák és Kharübdiszek között lavíroznak. Érthetően vannak saját intézményi érdekeik, ami például magyarázhatja, hogy miért vesznek át intézményeket. Aztán van egy feladatuk a társadalom megszólításával, amit a vallástalanodás különösen indokolttá tesz. És harmadikként ott van a politikai kereszténység veszélye. Ezek között próbálnak lavírozni, dönteni helyzetről helyzetre. Önöknek mint egyházi iskolai tanároknak ezek megítélésében is nagy a függetlenségük? Magukra tudják csukni az osztálytermük ajtaját?
Mivel kapcsolatban?
Mondjuk azzal, hogy a magyar kormány deklaráltan a kereszténység egyik utolsó védőbástyájaként jeleníti meg magát. Önök egy olyan korosztályt tanítanak, amelyik mindenféle igazságtalanságra különösen ki van hegyezve. Vannak-e, lehetnek-e ilyen diskurzusok a diákokkal?
Azért a diákok érdeklődésének homlokterében nem ezek a kérdések vannak. Tinédzserekről beszélünk. Alsóban vagy óvodában nyilván nem ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak a pedagógusok, ez inkább a gimnáziumi korosztálynál lehet releváns. De a gimnáziumban is a saját életükkel, a kihívásokkal vannak leginkább lefoglalva a diákok. Előfordulhatnak egyéb kérdéseik, és egy jó pedagógus válaszol.
Nem kell kanonizált választ adni?
Sőt! Szerintem az hiteltelenné teszi a diák szemében.
Persze a kanonizált válasz sem annyira kanonizált: Ferenc pápa és a magyar katolikus egyház vezetői között is van egy kis diszkrepancia.
Ennek nem feltétlen a tanórán van a helye. De mi nagyon sok nevelési helyzetbe kerülünk a diákokkal, kirándulások stb. Ott elhangzik, hogy a tanár úr hogy látja? Jó beszélgetések tudnak kialakulni. Alapvető pedagógiai elv, hogy egy tanár inspiráljon, elgondolkoztasson, véleményeket villantson fel, semmiképpen sem kijelentsen. Egy gimnáziumi korosztálynál felnőtteket nevelünk, hozzájárulunk ahhoz, hogy megtalálják a saját véleményüket.
Ön szerint meg lehet hívni egyházi iskolába deklaráltan ellenzéki művészt?
Kihallom a konkrét esetet a kérdésből. (Molnár Áron noÁr politikai aktivistát a Budai Szent Imre Ciszterci Gimnázium színházi kerekasztal-beszélgetésre hívta meg, ami botrányt okozott a kormánysajtóban – K. Gy.) Ahogy lehet látni, ez érzékeny dolog volt. Nem a mi intézményünkben történt, utánakérdeztem: jó hangulatú beszélgetés volt. Nem pártpolitikai dolgokról esett szó, hanem művészetiekről.
Nem a konkrét eset értékelésére kérem, persze ez indukálta a kérdést. De ad absurdum ön elképzelhetőnek tartja a meghívást?
Ad absurdum elképzelhetőnek tartom. De magyar viszonyok között azért ezt nagyon óvatosan, transzparensen kell csinálni. Lehet, hogy ezzel, a transzparenciával kapcsolatban voltak talán kritikák.
Akkor azt már meg sem kérdezem, hogy ön szerint felvehet-e egy egyházi iskola egy világiból tüntetések, tiltakozások miatt kirúgott tanárt.
Persze. Intézményvezető-helyettesként a humánerőforrás-menedzsmentnek én is a részese vagyok. Mennek el tanárok, újakat kell felvenni. Szerintem ez sem előnyt, sem hátrányt nem jelentene egy állásinterjún. Miért ne, ha kiváló szaktanárról van szó?
Ahogy mondtam, nagyon sok autonóm fenntartó van, sok igazgatói mentalitás. Én nem tartanám kritériumnak, hogy őt elbocsátották a tiltakozások miatt. Sokkal inkább azt, hogy belefér-e a tantestületbe, tud-e együtt dolgozni, nyitott-e egyébként a hit dolgaira, ami nálunk azért minimumelvárás a tanárok felé.
Ha már ide eljutottunk: mi az egyházi iskolának és a tanárainak a célja? Segíteni az országot, a társadalmat abban, hogy Isten országa felé haladjon? Vagy a gyerekeket abban, hogy a képességeiket minél jobban kibontakoztathassák? Hogy minden oldalúan fejlett személyiségű felnőttek legyenek, ahogy ezek általában szerepelnek a pedagógiai célok között? Ütközhet-e ez a két cél, a vallásos társadalmi és a klasszikus pedagógiai?
Hadd kezdjek egy anekdotával. Jelenits István tanár úrtól, a híres piarista szerzetestanártól megkérdezték, hogy milyen a katolikus tanár. Azt mondta: jó.
Én szakórai szempontból nem látok ellentétet abban, hogy valaki keresztényként vagy nem keresztényként tanár. De most nyilván egy nevelési szempont a fő kérdés. Elmondom a saját misztikus megélésemet.
Szerintem egy tanár valamilyen módon hozzájárul a teremtés kibontakoztatásához. Hívők vagyunk: Isten teremtette az embert. De mindenki látja, hogy nem úgy teremti, hogy lepottyannak kifejlett egyedek érzelmi és mindenfajta intelligenciával megáldva. Már abban, hogy létrejöjjön egy ember, emberek segédkeznek, egy szülőpár. Aztán fejlettebb társadalmakban iskolarendszert hoztunk létre arra, hogy kicsi kortól kezdve ezeket az emberpalántákat valahogy felneveljük. Ebben benne van az, hogy az isteni teremtés kibontakoztatása az, hogy a gyerek értelmileg, érzelmileg, lelkileg fejlődjön.
Ha mi ezt megtesszük, akkor Isten teremtményének kibontakoztatásához hozzájárulunk, és ezzel egyébként a társadalom javát és az ő egyéni javát is szolgáljuk. És természetesen Isten országáét is. Én ebben egy csodálatos egységet látok, nem pedig ellentétet. Talán bután és misztikusan is, különösen a nem hívőknek furán hangozhat, de amikor én belépek egy osztályterembe, ezek a gondolatok nekem ott vannak valahol hátul. Hogy én itt egy fantasztikus munkában veszek részt, a Jóisten munkatársa lehetek. Na, el is érzékenyültem rajta.
Akkor egy szikárabb téma a végére. Megjött a pénz: 32 százalékos fizetésemelés lesz januártól. Tavaly is volt tíz százalék. Mit szeretnének még?
Egy kicsit azért szomorú vagyok, mert a feleségemmel volt egy belső viccünk. Mindig mondta, hogy mikor veszünk új mosógépet? Mikor viszem el színházba? A válasz mindig az volt, majd ha megjönnek a brüsszeli pénzek.
Aki azt mondja, hogy ennek nem örülünk, az kamuzik. Emlékszem, tanítási nap volt, már nagyon az utolsó napok egyike decemberben, amikor megjött a Mikulás. Volt egy sajtótájékoztatón egy bejelentés, ami már hihetőnek tűnt, mert sok bejelentés volt már. Ott voltunk együtt, végigfutott a tantestületen: hallottad? Volt egyfajta felszabadultság, mert nem számítottunk rá. Arra számítottam, hogy valamikor majd március környékén lesz esetleg valami, mert akkor szokott kijönni a KSH-nak a diplomásátlagbér-adata, és a kormánynak volt egy vállalása a brüsszeli támogatásért cserébe, hogy 72 százalék, majd nyolcvan százalék lesz.
A pedagógusbér a diplomásátlagbérnek.
2025-re eléri a diplomásátlagbér nyolcvan százalékát. Ahhoz, hogy jöjjön még több pénz, ennek az ütemezésnek is meg kell valósulnia. Szóval jó hangulat volt ezzel kapcsolatban.
De nézzük a számokat. Azért januárban a teljes állásban kötelező óraszám nyolc százalékkal nőtt, 22-ről 24-re. Tudom, hogy sokaknak ez a tényleges óraszámuk csökkenését jelentette, de a mi iskolánkban ez nyolcszázalékos munkateher-növekedés. És egy átlagpedagógus fogyasztói kosarának ára az elmúlt évben húsz százalékkal megnövekedett.
A 32 százalékot az elmúlt kétévi infláció elviszi. De attól a pénz még most jön meg.
Mondhatjuk azt, hogy pozitív nullában vagyunk. De ennek a semminek is úgy tudunk örülni, mintha valami lenne. Mert azért az elmúlt években sok foglalkozási csoportban reálbércsökkenés történt. Mi most ezzel legalább szinten vagyunk.
Nézzük a nagy képet, szerintem ez a legfontosabb. Nyilvánvalóan jó, hogy a pedagógusok nem áramolnak el. A mi tantestületünkben is többen vannak, akik azt mondták, hogy megvárják, hogy jön-e a béremelés. Nem mondok fel a státusztörvénynél, megvárom, mi jön tavasszal. Most lehet, hogy ők azt mondják, hogy oké, maradunk. Voltak billegők, és közülük többen maradni fognak. Még az is lehet, hogy lesznek olyanok, akik visszatérnek a pályára. Az még szuperebb lenne.
De a nagy kép mégis az, hogy egy közoktatási rendszer akkor lesz jó – nem a tanároknak, hanem a diákoknak, a gyermekeinknek, az unokáinknak –, ha ez a pálya vonzó lesz, és olyan tanárok érkeznek a pályára, akik ügyesek, jók, és ez a hivatásuk. És a pénz miatt nem azt mondják, hogy nagyon szívesen tanítanék, de nem vállalhatom be, mert családot szeretnék fenntartani. A fő kérdés az, hogy elégséges lesz-e az a nyolcvan százalék ahhoz, hogy kiváló tanáraink legyenek. Tudjuk, hogy a pénz az egyik rész, de vannak egyéb kérdések is. Milyen a munkahelyi környezet? Mennyire megbecsült a szakma? A pénz fontos része, és ebből a szempontból lehet, hogy a béremelés magában elég lesz, de lehet, hogy nem.
Ehhez kapcsolódóan: „Egy mérhetetlenül szelektív törzsi társadalom öngyilkos reflexiója saját magára” – Lannert Judit oktatáskutató a státusztörvényről