A legöregebb és az egyik legkeményebb ukrán alakulatnál jártunk. Profikról van szó, akik október közepén megmentették a donyecki front déli szakaszát, elreteszelve egy megállíthatatlannak tűnő orosz áttörést. Betekintés a 128-as munkácsi hegyi rohamdandár mindennapjaiba.
A közép-ukrajnai sztyeppén a hajnali órákban levél sem rezdül. Csupán a kráterek mutatják, hogy van élet a környéken, nem is akármilyen, szinte 2022 óta ebben a pár kilométeres sávban mozog fel és alá a frontvonal.
Egykori szántóföldek sorakoznak egymás mellett fasorral szegélyezve – az egyetlen védelmet jelentik a háborúzó feleknek.
Egy ilyen fasor mögül lép ki egy orosz Tigr típusú páncélozott csapatszállító jármű. Oldalánál villanás, amit robbanás kísér. A jármű füstfelhőbe borulva lelassul, megáll, hogy kiégett koporsóként csatlakozzon a zaporizzsjai tájat szétszórtan pöttyöző egykori járművek vázaihoz.
Vesztét a munkácsi székhelyű 128-as önálló hegyi rohamdandár egyik drónkezelője okozta, akik – nevükkel ellentétben – jelen pillanatban nem a hegyekben, hanem a dél-ukrajnai fronton, a Zaporizzsjai területen teljesítenek szolgálatot kisebb kitérőkkel a háború kitörése óta.
Ukrajna legrégebben alapított, 1922 óta létező dandárja harcedzett alakulat. Oroszország teljes körű inváziójának kezdete óta megjárták a háború összes katlanját: ott voltak Bahmut alatt, Herszon felszabadításánál és Pokrovszktól délre, Velika Novoszilkánál is. Nem volt tehát véletlen, hogy amikor az orosz hadsereg elit alakulatai október közepén váratlanul áttörtek a donbászi frontvonal egy kulcsfontosságú pontján, és néhány nap leforgása alatt kilométerek tucatjaival haladtak előre, megfutamítva a szakaszt tartani hivatott ukrán területvédelmi erőket, ebből a dandárból mozgattak át két egységet, hogy álljanak az orosz harckocsiékek útjába.
A dandárban több ukrajnai magyar is szolgál, köztük Traski Viktor Arany János-díjas kárpátaljai magyar matematikus. A tüzérrel készített interjúnkat itt olvashatja.
A rohamdandár egyik kezelője egy drónt programoz
Egy tanulékony dandár
„Profikról van szó” – mondja Takács Márk katonai szakértő, a honvédség korábbi századosa. Szerinte ez abban mutatkozik meg igazán, hogy amikor október 26–28. környékén az alakulataik megérkeztek, hogy megtámasszák a frontot, és kiderült, hogy azok az információk, amelyek az oroszok helyzetét mutatták, valójában elavultak és pontatlanok, „rájöttek, hogy az oroszok mit és hogy fognak csinálni, hogyan korlátozza őket a terep, és ennek megfelelően hátrébb építették ki a védelmet, ahol sikerült is megfogni az előretörést”. Szerinte ha az oroszok folytatni tudták volna az áttörést, veszélyes közelségbe kerültek volna Konsztantyinopilhez, amivel Kurahove tarthatatlanná vált volna. Ebben az esetben az ukrán védelmet jóval hátrébb kellett volna újraszervezni, ám erre alkalmas terület már csak a donyecki határnál lett volna.
„Ha ezt megharapták volna, akkor már csak kicsit kellett volna nyugatra menni, aztán északnak, és már meg is van Donyeck. Most ha minden így halad tovább, akkor Donyeck elfoglalása 2026 vége előtt nem valószínű” – mondja Takács Márk, hozzátéve, hogy egyáltalán nem valószínű, hogy minden így halad tovább. Véleménye szerint az orosz hadvezetés képes a szervezeti tanulásra, ez az ukránoknál a 128-as és néhány másik elit egység kivételével kevésbé figyelhető meg.
„Nem véletlenül mondta Zaluzsnij (korábbi ukrán főparancsnok), hogy a hadtudomány orosz. Vannak doktrínaíró iskoláik, ahol a harctérről jövő visszajelzéseket feldolgozzák, és a releváns információkat kis sorvezetők formájában a kiskatonától a parancsnokig terítik a hadseregben, lassan, de kiváltva a szovjet doktrínákat.”
Ebben az ukrán hadsereg nem ilyen tudatos, náluk a szervezeti tanulás – vagyis egy megsemmisült alakulat feltöltése során a tapasztalatok átörökítése a friss állománynak – eseti jelleggel fordul csak elő.
Gyakori, hogy a harcoló tisztek sebesült vagy eltávozáson lévő kollégáikkal beszélik meg a következő lépést a csatamezőn, miután hiába várnak arra, hogy értő fülekre találjanak a feletteseiknél. Ennél is rosszabb, amikor végső elkeseredésükben a közösségi médiában kritizálják a legfelsőbb hadvezetést. „Ez azon túl, hogy tilos, még erkölcstelen is. Hadseregben nem beszélünk ki – mondja Takács Márk. – Az, hogy a 128-as dandár egy átlagon felüli alakulat, abból is látszik, hogy náluk nem látni kibeszélést, nincsenek nyilvános kirohanások.”
A munkácsi rohamdandár drónjai egy frontközeli faluban a Zaporizzsjai területen
Akik nem hordanak mellényt
„Tök felesleges felhúzni, ha megtudják, hogy itt vagyunk, úgyis olyat dobnak ránk, hogy édes mindegy, rajtad van-e, vagy sem” – mutat a mellényre a 128-asok egyik drónkezelő egységének főhadnagya, katonai hívónevén Hansz.
Egy frontvonal mögötti kis falu Kádár-kockájának nappalijában pulcsis, harminc alatti fiatalok nézik újra az asztalon lévő monitoron az orosz Tigr hajnali kilövéséról a videót, majd miután kigyönyörködték magukat, autóba ülnek, és egy közeli mezőre hajtanak repülő üzemmódba tett telefonnal, hogy a levegőben köröző, Orlan típusú orosz kémdrónok ne vegyék észre őket. A kocsi ablaka mellett elsuhanó, beszakadt mennyezetű házak mutatják, hogy jár az az egység, amelyik nem veszi ezt komolyan. „A legértékesebb célpontok között vannak a drónalakulatok” – meséli Hansz. A harcállásuk a föld alatt van, rengeteg álcahálóval fedve, a rádióhullámokat és az antennákat azonban nehéz eltakarni. Ők idén nagyjából húsz gyalogsági bunkerbe tudtak berepülni, hogy bentről felrobbantsák – de csak két ellenséges drónalakulatot sikerült bemérniük és elpusztítaniuk. Egy drónkezelőt kiiktatni óriási skalpnak számít mindkét oldalon, a pilóták kiemelten vadásznak a kollégáikra, mint az egykori repülő ászok.
A drónok először az orosz–ukrán háborúban jelentek meg széles körben alkalmazva a harctéren, markánsan megváltoztatva a hadviselést. A technológia rohamos elterjedésével a védekezés is egyre szofisztikáltabb lett a sörétes vadászpuskától kezdve egészen az elektronikus irányítás jeladását blokkoló vagy zavaró antennáig.
Hansz aznapi feladata is az volt, hogy egy önkéntesek által összerakott drónzavaró (szakszóval: drone jammer) készüléket teszteljen: mivel ezek a termékek még nem kaphatók sorozatgyártásban, mindegyiket ki kell próbálni, nehogy akkor derüljön ki, működik-e, amikor már késő.
A mező egyik végén Hansz és drónkezelője, Mamut helyezkedik el a drónnal, a másik végén pedig a zavarókészülék. Hansz telefonon várja a kísérlet eredményét. Itt nyugodtan telefonálhat: a mező és az oroszok által megszállt terület közötti enyhe lanka leárnyékolja a jelet, így nem tud ellenséges területről föléjük repülni semmi, hogy kellemetlen pillanatokat okozzon.
A túloldalról visszatérő tesztdrón váratlan hangjára azonban az irányító Mamuton kívül mindenki összerezzen – a lassan három éve tartó háború során katonák és civilek egyaránt megtanulták összehúzni magukat a süvítő, jellegzetes hangra, és a legközelebbi, lehetőleg zárható helyre futni. Nem mintha ez sok mindenkinek sikerült volna; az úgynevezett FPV (first-person view) drónokat apró méretük miatt csak az utolsó pillanatokban lehet észrevenni, amint akár 60 km/órával átsüvítenek a levegőn – mire az ember érzékelné, már késő fedezéket keresni.
Hansz és Mamut telefonon hallgatja a drónzavaró teszt eredményét
Az FPV drónok előnye a hagyományos fegyvernemekkel vagy sima drónokkal szemben, hogy a kezelő valós időben tudja őket irányítani kamerájuk élő közvetítésének segítségével. A kereskedelmi forgalomban is kapható vagy önkéntesek által összerakható típusok másfél és négy kilogramm között tudnak robbanóanyagot szállítani, 15-20 kilométer a maximális hatótávjuk, mielőtt elveszítik a jelet, vagy lemerülnek. A dombok okozta jelárnyékolás kiküszöbölésére akár több drón is a levegőben lehet, hogy átjátszóállomásként segítsék a robbanóanyag célba érését.
Hansz nem elégedett az eredménnyel. A telefonban hallottak alapján az összeeszkábált blokkoló működik, de csak pár méterre a célponttól; harctéren ez túl közeli lenne. A jelblokkolót a reakciókkal együtt visszaküldik.
Nem mintha egy működő jelblokkoló védelmet nyújtana – az oroszok elkezdték 10-15 kilométer hosszú, hajszálvékony optikai kábellel irányítani a drónjaikat; nem blokkolható frekvenciákon, hanem analóg kábelen keresztül. Ennek a megoldásnak a hátulütője, hogy egy ilyen hosszúságú kábel ára többszöröse lehet a drónénak, amelyet irányít, illetve a kábel beleakadhat a tereptárgyakba, fákba, romokba – meséli Hansz. Élesben még nem, de már elkezdték tesztelni a megoldást.
A bázisukra visszatérve az asztalon lévő laptopon tucatnyi megnyitott ablakban lehet élőben követni a harctéri eseményeket a levegőben lévő ukrán – és orosz – drónok szemszögéből. „Mivel a drónok nem titkosított jelet küldenek, ezért olykor az oroszok bele tudnak nézni a mi drónjaink felvételébe, és mi is az övéikbe” – meséli Hansz. Azok a drónok, amelyek titkosított jellel kommunikálnak, az egyszerűbbek többszörösébe kerülnek, és mivel erősen fogyóeszközről van szó, nem éri meg beruházni.
Nemcsak a drónok, hanem az emberek is fogyóeszköznek számítanak a fronton, amit az ukrán hadsereg a harctéri orvoslás fejlesztésével próbál mérsékelni.
A rohamdandár egyik legféltettebb kincse, a hivatásos katonanővér Okszana a stabilizációs pont teakonyháján a Zaporizzsjai területen
Vaslady
Azt, hogy ebben mennyit fejlődtek, senki nem tudja jobban, mint Okszana, aki liszicsanszki (luhanszki) lakosként a 2014-ben kitört kelet-ukrajnai szeparatista háború elől egészen Kárpátaljáig menekült, ahol azonnal jelentkezett a toborzóközpontban. Azt hitte, volt szülésznőként könnyen felveszik, és mehet is a harctérre sebesülteket evakuálni. „Nem így volt. Bizalmatlanok voltak velem a származásom miatt (mivel szeparatista régióból érkezett). Amikor pedig felvettek, mindent, de mindent újra kellett tanulnom. A régi és az új munkámnak a vér mennyiségén kívül semmi köze egymáshoz” – foglalja össze a szülészet és a harctéri evakuálás közti különbségeket és hasonlóságokat a 128-asok egyik titkos stabilizációs pontján, a frontvonal mögött.
Az épületről kívülről nem látszik, hogy odabent két műtő és egy betegszoba van, mindennel felszerelve, ami megmentheti egy akut sebesüléssel érkező katona életét.
2014 óta Okszana nem nagyon töltött időt a frontvonaltól tizenöt kilométernél messzebb. Hiányoznak a felnőtt gyermekei és az unokái, de szó szerint nincs, aki helyettesítse, mert míg a férfiak sorozhatók, ezért orvosból van elég, a nővérek szinte kizárólag nők, akik csak önként léphetnek be a hadsereghez – és ilyenből rajta kívül nagyon-nagyon kevés van.
Amikor 2014-ben csatlakozott, a harctérről egyenesen a legközelebbi város kórházába szállították a sebesülteket, akik közül sokan nem élték túl az utat. Egy mentőautó, már ha egyáltalán rendelkezésre állt, nem tudott elegendő eszközt vinni, nem tudta elég gyorsan megtenni az akár hatvan–száz kilométeres utat. Legtöbbször mentőautó sem volt. „Egy furgon vagy nagyobb családi autó hátuljában görnyedve behajtottunk a harctérre, aminek a hátuljába gyorsan bedobták a sebesültet, az autó pedig padlógázt adva kilőtt, hogy lehetőleg mindenki túlélje a napot. Rengeteg katonát és orvost, nővért vesztettünk így.”
Bár a harctéri sebesültek evakuálása nem sokat változott, már nem egy távoli kórházba, hanem egy álcázott stabilizációs pontra viszik őket, öt-tíz kilométerrel az arcvonal mögött. „Itt maximum fél órát töltenek, esetleg egyet, ha amputálni is kell – meséli Okszana. – Elvégezzük az életmentő beavatkozásokat, hogy túléljék az utat a kórházba, ahol majd rendesen megoperálják őket.”
A nővérhiány miatt évi 335 napot tölt a stabilizációs ponton. Természetesen mindenből hiány van, de a legsürgetőbbek az egyszer használatos eszközök, mint például a gumikesztyű. Egyelőre külföldi adományokkal tudják pótolni – lengyel, cseh, osztrák önkéntesek által –, illetve Kárpátaljáról küldenek a gyerekei, így kerül az asztalra a teáskészlet mellé az Erős Pista; de a háború előrehaladtával egyre kevesebbet kapnak.
Ágyak a dandár műtőjének elbarikádozott ablakai előtt a Zaporizzsjai területen
Hogy lát el két műtőt egy nővér egyedül? Egyszerre
„Van gyakorlatom, tudom nagyjából, mikor mire van szükségük az orvosoknak, annyi ideje dolgozom már velük, hogy amikor azt mondják, hogy add ide azt az izét, akkor tudom, melyikre gondolnak” – meséli büszkén.
Az ideérkezők tíz százalékát azonban így is elveszítik. „Régen a mesterlövészek okozták a legtöbb komoly sebet, ma akna, tüzérség, tank, drónok.” Jobb minőségű golyóálló mellényekre, drónzavaró eszközökre, páncélozott autókra lenne a legnagyobb szükség, hogy kevesebb és könnyebb sérülést szenvedjenek a katonák.
Bár elmondása szerint 2014 óta csak a saját macskájának segített életet adni, metaforikusan most is eredeti hivatását gyakorolja, amikor a katonák a halál torkából fordulnak vissza a kezei között. „Egyszer egy Toyota furgonnal vittünk két súlyos fejsérülést szenvedő, bajtársaik halálába pszichésen belezavarodott katonát a legközelebbi kórházba. Nem volt fájdalomcsillapítóm, nyugtatóm, a két katona pedig folyton felpattant a hordágyról, és megpróbált kiszállni, hogy megkeressék a halott katonákat, miközben százzal repesztettünk az éjszakában. Egyedül kevés voltam hozzá, hogy lefogjak két megtermett férfit, ők pedig minduntalan felálltak, kiabáltak, ki akartak szállni. Nyugtató hiányában végül leültem kettejük hordágya mellé a földre, és elkezdtem nekik azokat az altatókat énekelni, amiket a gyerekeimnek énekeltem, amikor kicsik voltak. Megnyugodtak, békésen feküdtek, én pedig végigénekeltem nekik az utat. Miután leadtuk őket a kórházban, kimentem elszívni egy cigit. Odalépett hozzám egy nővér: Maga hozta be őket a kórházba? Nem tudja, hova tűnt a fiúk édesanyja? Váltig állítják, hogy ott volt velük az autóban, ő hozta be őket.”
Infúziók a dandár műtőjének elbarikádozott ablakai előtt a Zaporizzsjai területen