Szvetlana Lihanova fényképész az elmúlt években az oroszországi Kuznyecki-medence falvait kutatta, ami csendes megszállottsággá vált.
Szvetlana Lihanova Jurgában, a Transzszibériai Vasútvonal egyik kisvárosában született, vidéken nőtt fel, ahol két testvérével „egész nap a természetben játszott”.
2014-ben elbocsátották marógépkezelői állásából. Miután a rokonok egy kis Samsung fényképezőgépet vettek neki, hogy felvidítsák, elkezdte tanulmányozni a készülék működését és felfedezni vidéki szülőhelye szeretett, de egyre inkább elszegényedő területeit.
Az alábbiakban a Szabad Európa Siberia.Realities című műsorához eljuttatott szavai és fotói következnek.
Nem titok, hogy Oroszországban haldokolnak a falvak. Lassan, de elkerülhetetlenül. A kimért életmód, a kemény paraszti munka és a fából készült népi építészet egyedülálló történelme a feledés homályába vész. Ritkán lehet ilyen fotogén hátországot találni. Képe örökre a szívünkbe vésődött. Orosz írók, művészek, költők műveiből és személyes tapasztalatból is ismerjük.
Régen sokan éltek vidéken. A városlakóknak mindig voltak rokonaik, akiket hétvégenként és ünnepnapokon meglátogattak, és a gyerekeiket is oda küldték nyaranta.
Ma a falusiak munka, oktatás és jobb körülmények után kutatva a városokba mennek. A születésszám csökken, a népesség öregszik, a falvak fiatalok és új nemzedék nélkül maradnak.
A legtöbb faluban félig üresek az utcák, elhagyatottak a házak és a fészerek. Akik még maradtak, gyakran kis házakban zsúfolódnak össze alapvető kényelmi berendezések nélkül, minimális életszínvonalat tartva. Néha lekanyarodunk a főútról, és első pillantásra úgy tűnik, hogy a falu üres. De nézd meg közelebbről – van benne élet!
1959 és 2010 között több mint felére csökkent a Kuznyecki-medence falvainak száma. Néhány szerencsés volt, a közeli településhez csatolták.
Petropavlovka külterülete
Sok olyan falut láttam, amely már halott. Tavaly tavasszal egy Marinszk felé vezető úton megláttam egy táblát: Petropavlovka 2 km – vétek lett volna nem letérni az országútról, hogy megnézzem. A falu szélén egy Olga nevű asszony állt egy összeomlott, fából épült bódé mellett, amely valaha buszmegálló volt.
Amikor meglátott minket, odajött, és zavartan cigarettát kért. Elmondta, hogy a faluban még hét ember lakik, rajta kívül mindannyian nyugdíjasok.
A városi élet nem jött be Olgának. Tizenhét évvel ezelőtt költözött a faluba, egy elhagyatott házban telepedett le. Bármilyen munkát elvállal: fest, segít a kertben. Még öt év van hátra a nyugdíjig. Nem akar a jövőre gondolni – fél. Egyik napról a másikra él, nem tervez. Bevallja, hogy gyakran sír.
Még mindig rendszeresen meglepődöm, hogy mennyi jó, őszinte ember van a falvakban. Az élet nem könnyű vidéken. Tele van nehézségekkel és problémákkal. Ennek ellenére a falusiak továbbra is egyszerűen és becsületesen élnek. Lelkükben erősek, türelmesek, minden élethelyzetben képesek segíteni egymást.
Mennyire különböznek a falusi gyerekek a városi gyerekektől! Mindig köszönnek, még akkor is, ha először találkoznak veled, és nem félnek a munkától.
Szudzsenokban találkoztunk fiúkkal, akik ügyesen hajtottak lovas szánt. Kiderült, hogy trágyát hordtak ki, amit két barátjuk szedett össze egy pajtában. Hol lehet ilyet látni városban?
A falvak kihalása komoly probléma Oroszország számára, nemcsak az embereknek, hanem a hatóságoknak is. A vidéki életforma pusztulása mind kulturális, mind gazdasági szempontból rossz az országnak.
Gyakran látom, hogy a falvak támogatását célzó programok működnek – iskolákat és művelődési házakat újítanak fel, egészségügyi központok jelennek meg.
De ez nem oldja meg a problémát. Nincs, aki tanuljon az iskolában, és nehéz jó szakorvost találni a faluban, csak az idősek maradnak. Gyárak megnyitása és támogatott lakások építése nélkül lehetetlen maradásra bírni a fiatalokat, nemhogy odacsábítani őket.
A fotózás iránti szenvedélyem kinőtte magát. Munkáim fő témája a szibériai vidék lett.
Néha magam sem értem, miért csinálom. Kinek és mit akarok megmutatni, amikor már mindenki számára minden régóta nyilvánvaló?
Néha próbálom lezárni az orosz vidék témáját, de aztán egy követőm megjegyzése kijózanít: „Próbáld meg elmenteni a teljes fényképarchívumodat. A mai nézők számára lehetetlen megérteni, hogy azok, akik állítólag fényes jövőt építettek, hogyan kerülhettek ilyen sötét jelenbe. Ehhez más idő és más gondolkodásmód kell.”
És akkor újra elmegyek fotózni, azzal a tudattal, hogy túl korai még befejezni ezt a fontos témát.