Vlagyimir Putyin negyedszázaddal ezelőtt vette át a hatalmat Oroszországban, hangoztatva, hogy az ország a demokráciát választotta, és megfogadva, hogy védeni fogja az alapvető szabadságjogokat, amelyeket „egy civilizált társadalom alapvető elemeinek” nevezett. Mi romlott el?
Huszonöt év hatalom
Sokan máig jól emlékeznek arra, hogy Borisz Jelcin 1999 szilveszterének éjjelén váratlanul bejelentette a lemondását és azt, hogy átadja az elnöki tisztséget választott utódjának, Vlagyimir Putyin volt szovjet KGB-tisztnek, aki augusztus óta a kormányfői posztot töltötte be.
Kevesebben emlékeznek Putyin néhány órával későbbi, a nemzethez intézett újévi beszédére, amely visszaolvasva megdöbbentő képet mutat, mert az új államfő szinte a tökéletes ellentétéről beszélt annak az elnyomó, tekintélyelvű rendszernek, amelyet a következő huszonöt év alatt kiépített.
Akkor kijelentette, hogy elődje alatt Oroszország „erős és független” lett; ennek azóta többször ellentmondott, többek között év végi sajtótájékoztatóján, amikor azt állította, hogy az ország 2000-ben „szuverenitása teljes, totális elvesztése” felé tartott, ő húzta vissza „a szakadék széléről”.
1999-es beszédében kiemelte, hogy a posztszovjet Oroszország „a demokrácia és a reformok mellett döntött”, és éppen azokra a szabadságjogokra helyezte a fő hangsúlyt, amelyeket bírálói szerint azóta lábbal tipor. „Az állam határozottan ki fog állni a szólásszabadság, a lelkiismereti szabadság és a tömegtájékoztatás szabadsága, a civilizált társadalom alapvető elemei védelmében – szögezte le. Hozzátette: – Az állam továbbra is fenntartja minden orosz állampolgár biztonságát.”
„Hízelgés, pompa, magány, bizalmatlanság”
Negyedszázaddal későbbre drámaian megnyirbálták e szabadságjogokat, a lakosság biztonságát veszélyezteti az Ukrajna elleni háború, amely mérhetetlenül nagy pusztítást okozott, és elemzők szerint inkább súlyosan aláásta, mintsem javította az oroszok biztonságát.
Hogy komolyan gondolta-e, amit akkor mondott, nem lehet tudni. KGB-s múltja arra utalhat, hogy nem, de bármi volt is Putyin szándéka 1999 utolsó napján, egyértelműnek tűnik, hogy az utóbbi huszonöt év során megváltozott. „Az uralkodó rendkívüli tapasztalata a Kremlben – a hízelgés, a pompa, a magány, a bizalmatlanság mindennapjai – annyira bizarr, annyira elszigetelt és annyira veszélyes lett az évek alatt, hogy ez feloldja, újraformálja, eltorzítja a vezetőt – írta az X-en Sebag Montefiore történész. Többek között Sztálinra, Putyinra és másokra utalva rámutatott, hogy ha egyszer viselték a koronát, az átformálja őket. – A Putyint az első ciklusában ismerők azt mondják, hogy más volt. Az biztos, hogy mérsékelt reformer szerepben tüntette fel magát, azonban neki is meg kellett tanulnia, hogyan kell viselkedni (…) A Kurszk tengeralattjáró elvesztésére adott reakciójának kínos ügyetlensége nem is különbözhetett volna jobban a szibériai tajgán végiglovagló, magabiztos showmanétől vagy éves sajtótájékoztatóinak mesteri rámenősségétől.”
A Kurszk elsüllyedése 2000 nyarán, Putyin első ciklusának elején egyike volt azoknak a katasztrófáknak, fejleményeknek és tetteknek, amelyek formálták Oroszországot és uralmát. Ilyen volt például a 2004-es beszláni túszdráma, a 2012-es Bolotnaja téri tüntetések, illetve a Moszkva-barát ukrán elnök, Viktor Janukovics bukásához vezető ukrajnai demonstrációk. Említhető még Alekszej Navalnij orosz ellenzéki vezető megmérgezése, bebörtönzése, majd halála is.
„Egyre paranoiásabb”
Putyin az ukrajnai fejleményekre a Krím félsziget elfoglalásával és a donbászi háború szításával reagált, hogy megpróbálja visszaszerezni az ellenőrzést az ország felett. Miután erőfeszítései kudarcot vallottak, 2022 februárjában totális inváziót indított, amely ma is tart, közel három évvel később.
De nem kellett volna feltétlenül így történnie, még akkor sem, ha figyelembe vesszük az előzményeket. Mark Galeotti elemző szerint nem volt előre elrendelve sem az ukrajnai háború, sem az egyre szigorodó tekintélyelvű oroszországi uralom, sem a fokozódó konfrontáció a Nyugattal. Rámutatott, hogy bár az orosz elnök bármikor változtathatott volna a politikáján, „ez volt az a pálya, amelyen haladt, ez az egyre gyanakvóbb, egyre paranoiásabb érzés, hogy fenyegetésekkel néz szembe bel- és külföldről egyaránt”. Úgy véli, hogy Putyin a XVI. századi orosz cárhoz, Rettegett Ivánhoz hasonlóan „eleinte államépítő volt, majd egyre inkább államromboló lett”. Szerinte az orosz elnök „egy bizonyos ponton úgy döntött, hogy a saját ambíciói fontosabbak, mint az ország érdekei”.