„Az apjuk megfenyegette őket, nem mondhatták el a bántalmazást az anyjuknak” – ma van az áldozatok napja

Az Európa Tanács 1990. február 22-én tette közzé a bűncselekmények áldozatainak chartáját, azóta ez a nap az áldozatok napja. Magyarországon 1993 óta tartják a Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület kezdeményezésére. Ebből az alkalomból közöljük a Nyugat.hu cikkét egy bántalmazott anyáról. A cikkben szereplők nevét megváltoztattuk.

„Soha nem felejtem, ahogy a fiam ült a sötét szobában, és rettegett. Akkor eldöntöttem, nem leszek olyan, mint anyu” – mesélte a Szombathelyi Áldozatsegítő Központban Anita, akivel Kámán-Németh Martina, a központ vezetője kötötte össze minket. Hárman ültünk le beszélgetni.

Anita vállalta, hogy elmeséli, mit élt át éveken keresztül gyermekei apja mellett egy bántalmazó kapcsolatban, amiből végül sikerült kiszállnia. A többéves kálvária, aminek még nincs teljesen vége, mindannyiukban mély nyomot hagyott, főleg a legidősebb gyermekben, Gergőben. Bár most nyugalomban élnek, kőkemény feladat az asszonynak dolgozni, egyedül helytállni a gyerekek mellett, és mindenkinek a lelkére figyelni. Együtt gyógyulnak szakemberek segítségével.

Ismerős működés

„Nagyon sok helyről kapok hibáztatást, hogy miért viseltem el azt, hogy bántson a párom, miért nem léptem le rögtön, miért szültem neki három gyereket, hogy egy feleséget nem lehet megerőszakolni. Nos, ehhez kellett egy gyerekkor – kezdi a történetét Anita, akinek családjában generációk óta jelen van a bántalmazás. Édesapja alkoholista volt, és nagyon agresszív. Édesanyja nem tett ez ellen semmit, a verések után nem megvigasztalta a gyermekeit, hanem inkább leszidta azzal, hogy ha nem beszéltek volna vissza, vagy mondjuk csendesebben játszottak volna, nem lett volna verés. Vagyis az ő hibájuk, ami történt. – Tudom, furcsán hangzik, de szinte vártuk, mert akkor túl voltunk az őrületen, és utána egy ideig nagyon kedves volt apu” – meséli.

„Mindig mondogattam magamnak, hogyan lehetek ilyen hülye, hogy folyton ilyeneket fogok ki: nem volt sok férfi az életemben, de mind bántott. Most már látom, hogy tudat alatt ilyeneket kerestem, mert ez volt az ismerős működés, az ismerős érzés” – magyarázza az asszony, aki egy nagyvárosban, egy szórakozóhelyen ismerkedett meg későbbi férjével. Nagy szerelemnek indult a kapcsolat. Anita az elején a világ legszebb nőjének érezte magát, és párja három nap után megkérte a kezét. De aztán hamar jöttek az első pofonok – szó szerint – és a nagy megbánások, ígéretek is, amik miatt a nő mindig megbocsátott.

„Újra és újra elhittem, hogy én majd tudom őt kezelni, értem majd megváltozik, leszokik az italról. Sajnáltam, mert ahogy engem, őt is bántották gyerekkorában. Az anyja sokszor nadrágszíjjal verte. Azt éreztem, egymásnak lettünk teremtve, majd ketten túllépünk ezen” – mondja.

A szóbeli bántalmazás is nagyon fáj

„Jellemző, hogy a bántalmazó is bántalmazott volt valamikor, akinek akkor nem segített senki” – kapcsolódik rögtön Anita gondolataihoz Martina, aki hangsúlyozza: nem szabad elmenni amellett, ha azt látjuk, hogy valaki veszélyben van, ha a családjában bántalmazzák.

Kámán-Németh Martina, a szombathelyi Áldozatsegítő Központ vezetője

A központ vezetőjétől megtudjuk: a verbális bántalmazást gondolják a legkevésbé súlyosnak az emberek, mert szerintük „ezek csak csúnya szavak”. Pedig nagyon mély sebeket ejthet, ha valaki leértékeli, kigúnyolja a másikat. A bántalmazott pedig viszi tovább a mintát a későbbi családjába, bántalmazó lehet belőle, hiszen ezt látta. Sokszor fordul elő az is, hogy a bántalmazott áldozat marad egész életében, és nem is tudja, hogy ebből ki lehet lépni.

Gyermekkori minták

A Szombathelyi Áldozatsegítő Központba gyakran jönnek be olyanok, akik nem tudják magukról, hogy áldozati szerepbe kerültek, csak valami elindult bennük: lehet, hogy nem normális az, amiben élnek. Ilyenkor aztán előkerül, hogy milyen gyerekkori mintákat hoznak magukkal.

A bántalmazás során teljesen leépül az áldozat önbecsülése, önbizalma. A bántalmazó a szóbeli becsmérlés mellett gyakran alkalmazza a szeretetmegvonást, az érzelmi zsarolást, a manipulációt. Az áldozat elkezdi magát hibáztatni, hiszen azt hallja, hogy semmire nem jó, semmire nem képes, nem normális, jóval kevesebb, mint mások – hogy a bántalmazó nélkül nem menne semmire. Próbál megfelelni a másiknak, de bármit tesz, az nem lesz jó, elveszíti az iránytűt.

Az első pofon elcsattanásánál pedig már azt hiszi, jogos volt. Elkezdi igazolni, miért bántalmazták. Ez egyre súlyosabb lesz, és egy idő után egyáltalán nem lesz képes kiállni magáért.

Titkok és szégyenérzet

Hozzátartozók közötti erőszak esetében gyakori a fizikai és a szexuális bántalmazás is. Az önbecsülés hiánya mellett a szégyenérzet az, ami miatt ezek az esetek sokszor titokban maradnak.

Anitáéknál is ez történt. Vidékre költöztek, mint később kiderült, azért is, mert a férfinak egyre több zűrös ügye lett. „Utólag azt gondolom, az volt a terve, hogy a rokonoktól, addigi barátoktól teljesen elszigeteljen. Ahogy elköltöztünk, sorban jöttek a gyerekek: Gergő, Bálint, Hajnal. Amikor Hajnallal voltam várandós, már elszabadult a pokol” – emlékszik vissza az asszony, aki szinte ugyanazt élte át, mint gyermekkorában.

„Akkor már semmilyen tisztelettel nem volt felém, folyamatosan megalázott, hiába tartottam rendet, főztem a három gyerek mellett, mindig mindenbe belekötött. Sós az étel, nem elég sós az étel, túl forró, túl hideg. Semmire nem voltam jó a szemében.”

Gergővel, a nagyobbik gyermekkel még foglalkozott, ám a másik kettővel csak minimálisan, és eljött az idő, amikor Anita minden éjjel sírva feküdt le. „Nem akartam elválni, nem volt B tervem. Úgy terveztem, hogy együtt öregszünk meg.”

„A végén eljutottunk odáig, hogy a férjemnek annyira nem volt türelme a gyerekekhez, hogy amikor ő vitte őket oviba – mert én több műszakos munkarendben dolgoztam, így éjszakáztam is, vagy már hajnalban elmentem munkába –, nem pizsamában, hanem a másnapi ruhájukban fektettem le őket aludni, hogy ne kelljen felöltöztetnie a kicsiket” – meséli.

Anitát gyermekkorában az édesapja bántalmazta, felnőttként a férje

Az utolsó pofonok

Az asszony sokáig abban a hitben élt, hogy a férje csak őt bántja. Később a gyerekek elmesélték: az apjuk megfenyegette őket, nem mondhatták el a bántalmazást az anyjuknak.

Utólag tudta meg, amikor már biztonságban voltak, hogy például úgy vágta bele a hároméves kislányt a kiságyba, hogy összetört, neki pedig azt hazudták, hogy a gyerekek törték szét játék közben. Akkor szembesült azzal, hogy őket is bántja, amikor egy reggel a férje vitte a gyerekeket óvodába, és ordítva hívta fel, hogy milyen ruhát adjon a középső gyermekre, Bálintra, aki akkor négyéves volt, mert ami rajta van, vizes – mint kiderült, Bálint félelmében bepisilt.

„Önkívületi állapotban üvöltött velem a telefonban. A nagyobbik, hatéves fiamnak átadta a kagylót, akivel megbeszéltem, mit adjon a testvérére. Szépen át is öltöztette, de hallottam, ahogy a kicsi a háttérben zokog, a férjem pedig üvöltözik vele. Kiderült, hogy arcon is ütötte.”

„Gergő ma nem megy oviba”

Egy hónappal az eset után, egy novemberi napon Anita éjszakás műszakból ért haza. „A férjem odakiabált nekem, Gergő ma nem megy oviba, ordított vele, hogy nem kelhet ki az ágyból. Azt mondtam neki, elviszem a két kisebbet, mire visszaérek, Gergő legyen felöltöztetve a ház előtt. Ekkor a férjem előkapott egy nagy kést a fiókból, és a gyerekek előtt elkezdett fenyegetni, hogy elvágja a torkom, a hajamnál fogva rángatott, ordított velem.

A kicsiket gyorsan betettem a kocsiba, letettem őket az oviban. Az óvónő előtt hívtam a férjem, és újra elmondtam, hogy ha nem áll felöltöztetve a gyerek a ház előtt, rendőrökkel megyek vissza. Gergő ott állt. Beültettem az autóba, levette a sapkáját, és akkor megláttam, hogy két hatalmas lila folt van az arcán. Mentünk a rendőrségre” – emlékszik vissza a szörnyű reggelre.

„Én még soha nem láttam így félni Gergőt, mint aznap reggel. Ahogy ott ült a sötétben, begubózva az ágyon, átfutott rajtam: ennek a gyereknek ugyanolyan gyerekkora lesz, mint nekem. Nem lehetek olyan, mint az anyám, nem hagyhatom ezt.”

Nincs ítélet, nincs gyerektartás

Két éjszakát tölthettek a családok átmeneti otthonában, az asszonynak 48 órája volt albérletet találni. Az volt a szerencséje, hogy a férjével házfelújításra felvett hitelből volt még pénz a számlán, abból el tudták kezdeni az új életüket.

Elköltöztek albérletbe, egy másik városba, azóta is ott laknak. A gyerekek bántalmazási ügyében a mai napig nincs ítélet. A gyerektartást a volt férj – azóta ugyanis sikerült elválni – jelenleg nem fizeti, a közös hitelt pedig Anita törleszti.

A szörnyű emlékeket nem lehet kitörölni. Anita és a két fiú is rendszeresen jár pszichológushoz. Gergő a mai napig ragaszkodik az apjához, aki már a kéthetenkénti felügyelt kapcsolattartásokra sem megy el.

„Gergő minden alkalommal szép ruhába, ünneplőbe öltözik, és várja a találkozást. Vele még sok időt töltött az apja, kötődik hozzá. Odamegyünk, várunk, de az apja nem jön el. Hazakullogunk. A fiú kéthetente ezt éli át. Nagyon megviseli, minden alkalommal összetörik. Nekem előre mondták a szakemberek, hogy ez fog történni, de a gyereknek nehéz ezt megmagyarázni” – mondja az édesanya.

Kitalált egy megnyugtató mesét

Bálint, a középső gyermek kitalált magának egy megnyugtató mesét. Azt mondja, azért nem jön az apja, mert kért tőle legót, meg is vette neki, de nem akarja odaadni, mert ő játszik vele. A legkisebbet, a kislányt látszólag még nem viseli meg az apja hiánya, neki van a legkevesebb emléke róla.

Anita az Áldozatsegítő Központban érezte először, hogy jól döntött, hogy meg merte lépni azt, amit addig elképzelhetetlennek tartott.

Felszabadulás

„Amikor albérletbe költöztünk, hatalmas kő gördült le a szívemről. Azt hittem, ez a felszabadulás, de valójában az akkor jött el, amikor olvastam a házasság felbontásáról szóló papírt. Pedig csak egy papír, de azóta frissebb a levegő” – mondja az édesanya, aki azért vállalta a beszélgetést, mert szerinte ha ezek alapján egyvalakinek is felnyílik a szeme, nem hibáztatja tovább magát, mer beszélni arról, amin keresztülmegy, és segítséget kér, már megérte.

Ő azt tartja a legfontosabbnak, hogy nem szabad titkolózni, nem szabad a látszattal törődni. Szerinte sokan mutatják a közösségi oldalakon, milyen csodás az életük, hol nyaralnak éppen, közben pedig a poklok poklát élik át. Anita így zárta a beszélgetésünket: „Büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam törni a hozott családi mintát.”

Van segítség

Hosszú út áll még a család előtt, hogy rendeződjenek a dolgaik. Anitának a családsegítő központban ajánlották az Áldozatsegítő Központot. Itt a jogi segítség mellett lelki támogatást, együttérzést, pszichológusi segítséget is kapott, de sokat jelentettek neki a különböző Facebook-csoportok is, ahol a bántalmazottak alkotnak közösséget.

Pusztai Krisztina írása.