Az interjú legfontosabb gondolatai:
A NER-nek van tanulási képessége, tud adaptálódni a helyzetekhez, ami nem jelenti azt, hogy pozitívan változik, de le tudja csillapítani az ellenállásokat.
A NER reakciói a tiltakozásokra azt erősítik, hogy nincs értelme a tiltakozásoknak, mert nem fognak eredményt elérni. Az eredménytelenség visszaveti azt, hogy a társadalomban folyamatosan önszerveződő mozgalmak induljanak, és mindig csak egyszeri fellobbanások lesznek.
Amikor NER találkozik egy a találkozik rendszerszintű problémával, azt nem oldhatja meg, mert akkor be kellene vallania, hogy a rendszer rossz. Ezért a kihívásokból megkeresi azokat az elemeket, amelyeket anélkül tud átvenni, hogy az alapjaiban változtassa meg az egészet, mégis tudjon hozni kicsi, a közösség számára látványos, vagy kézzelfogható eredményeket.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerével szembeni kihívások közül mindig azok a leghatásosabbak, amikor a társadalomtól nagyon gyorsan érkezik a reakció, ami egy adott pillanatban nagyon nagy társadalmi réteget képes megszólítani.
A nagy rendszerekben, mint az oktatás vagy az egészségügy, ahol a rendszereknek kiszolgáltatott emberek érintettek, hirtelen reagálású, nagy tömegeket mozgató akciók csak kivételesen születhetnek, és nehezen fenntarthatók. Ezért ott mélyreható változások csak politikai segítséggel lehetségesek.
Magyarországon nem szakpolitikai, hanem politikai kormányzás zajlik. Ezért a nagy rendszereket, vagy a rendszer működésének egészét érintő kérdésekben csak politikai eszközökkel lehet eredményt elérni.
A kormány összemossa a szakmai tiltakozást a politikaival, és balliberális erőket kommunikál a tiltakozások mögé.
Nem lehet autonómián alapuló alrendszereket működtetnie egy centralizáló, autoriter rendszernek, így minden ellenállás egyben a rendszer egésze elleni tiltakozásként értelmeződik.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere annyira centralizált politikai rendszer, hogy egy szakpolitikai kérdés egyből egy hatalmi politikai játszma terébe kerül, ahonnan nem lehet szakpolitikai válaszokat adni.
A magyar társadalom individualizált és rendkívül materializált, anyagi és biztonsági érdekek mentén szerveződik. Ha az anyagi vagy a biztonsági érdekei veszélybe kerülnek, akkor lehet leginkább az utcára hívni, társadalmi mozgalmakat szervezni.
A NER kiiktatta a civil kontrolt, de a civil szervezetek depolitizálása már 2010 előtt elindult. A NER a finanszírozási rendszer révén is meghatározza, hogy ki a jó civil, és ellehetetlenítette a szervezetek mezo-szintjét, amelyik képes a társadalom egésze és a politikai rendszer között csatornaként működni. Autonóm piaci szereplők sem mernek civil szervezeteket támogatni.
A fenyegetettségre hivatkozva kezd kialakulni az öncenzúra és önfelmentés. Ezért nem közösséget keresnek az emberek a problémák megoldására, nem szolidárisak, hanem az egyéni érdekkijárást választják.
A rendszernek fontos, hogy legyenek tüntetések, társadalmi mozgalmak, és tudja azt mutatni, hogy a demokrácia működik. A NER jobban bánná, ha folyamatos szerveződések lennének.
A NER-nek van tanulási képessége, tud adaptálódni a helyzetekhez, ami nem jelenti azt, hogy pozitívan változik, de le tudja csillapítani az ellenállásokat.
A NER reakciói a tiltakozásokra azt erősítik, hogy nincs értelme a tiltakozásoknak, mert nem fognak eredményt elérni. Az eredménytelenség visszaveti azt, hogy a társadalomban folyamatosan önszerveződő mozgalmak induljanak, és mindig csak egyszeri fellobbanások lesznek.
Amikor NER találkozik egy a találkozik rendszerszintű problémával, azt nem oldhatja meg, mert akkor be kellene vallania, hogy a rendszer rossz. Ezért a kihívásokból megkeresi azokat az elemeket, amelyeket anélkül tud átvenni, hogy az alapjaiban változtassa meg az egészet, mégis tudjon hozni kicsi, a közösség számára látványos, vagy kézzelfogható eredményeket.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerével szembeni kihívások közül mindig azok a leghatásosabbak, amikor a társadalomtól nagyon gyorsan érkezik a reakció, ami egy adott pillanatban nagyon nagy társadalmi réteget képes megszólítani.
A nagy rendszerekben, mint az oktatás vagy az egészségügy, ahol a rendszereknek kiszolgáltatott emberek érintettek, hirtelen reagálású, nagy tömegeket mozgató akciók csak kivételesen születhetnek, és nehezen fenntarthatók. Ezért ott mélyreható változások csak politikai segítséggel lehetségesek.
Magyarországon nem szakpolitikai, hanem politikai kormányzás zajlik. Ezért a nagy rendszereket, vagy a rendszer működésének egészét érintő kérdésekben csak politikai eszközökkel lehet eredményt elérni.
A kormány összemossa a szakmai tiltakozást a politikaival, és balliberális erőket kommunikál a tiltakozások mögé.
Nem lehet autonómián alapuló alrendszereket működtetnie egy centralizáló, autoriter rendszernek, így minden ellenállás egyben a rendszer egésze elleni tiltakozásként értelmeződik.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere annyira centralizált politikai rendszer, hogy egy szakpolitikai kérdés egyből egy hatalmi politikai játszma terébe kerül, ahonnan nem lehet szakpolitikai válaszokat adni.
A magyar társadalom individualizált és rendkívül materializált, anyagi és biztonsági érdekek mentén szerveződik. Ha az anyagi vagy a biztonsági érdekei veszélybe kerülnek, akkor lehet leginkább az utcára hívni, társadalmi mozgalmakat szervezni.
A NER kiiktatta a civil kontrolt, de a civil szervezetek depolitizálása már 2010 előtt elindult. A NER a finanszírozási rendszer révén is meghatározza, hogy ki a jó civil, és ellehetetlenítette a szervezetek mezo-szintjét, amelyik képes a társadalom egésze és a politikai rendszer között csatornaként működni. Autonóm piaci szereplők sem mernek civil szervezeteket támogatni.
A fenyegetettségre hivatkozva kezd kialakulni az öncenzúra és önfelmentés. Ezért nem közösséget keresnek az emberek a problémák megoldására, nem szolidárisak, hanem az egyéni érdekkijárást választják.
A rendszernek fontos, hogy legyenek tüntetések, társadalmi mozgalmak, és tudja azt mutatni, hogy a demokrácia működik. A NER jobban bánná, ha folyamatos szerveződések lennének.