Három hónappal ezelőtt közöltünk egy cikket, amelyben két gyermekotthon vezetője nyilatkozott arról, hogy a közeljövőben otthagyják a gyermekvédelmet, mert elvi okok miatt nem hajlandók aláírni a kifogástalan életvitel ellenőrzéséről szóló adatlapot, amely szerintük nem segít a szakellátás nehézségein. A téma érzékenysége és a magyar állami szektor működése miatt akkor mindketten névtelenül vállalták az interjút. Egyikük viszont most az év szociális szakembere lett. Váradi Éva ezúttal már névvel és arccal beszél arról, hogyan lesz súlytalan a rájuk erőszakolt ellenőrzés rövid időn belül, hogyan került ki újra a fókuszból a gyermekvédelem, és mit üzen a díja a szakmának és a politikának.
A Sztehlo Gábor Integrált Szociális és Gyermekvédelmi Intézmény egyik gyermekotthonának vezetője volt egészen idén nyárig. Aztán felmondott, most pedig az év szociális szakemberének választotta több szakmai és szakszervezet (Szociális Szakmai Szövetség, Szociális Munkások Magyarországi Egyesülete, az ELTE Szociálpolitikai Tanszéke, Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezete). Az érdemein túl mintha lenne üzenetértéke is a díjnak.
Júliusban megosztottam egy posztot, amiben leírtam a szakma szépségét és a véleményemet a magánéletünket és az egyéni gazdasági helyzetünket vizsgáló, elviekben a kifogástalan életvitelt ellenőrző adatlapról. Ezt sokan olvasták. Aztán pár héttel később felmondtam, mert tudtam, hogy én ezt az adatlapot nem fogom aláírni. Évtizedek óta dolgozom a gyermekvédelemben, az elismerést részben ennek is tulajdonítom, de az i-re a pontot valószínűleg az tette fel, hogy végül nem csak szóban álltam ki a véleményem mellett. Ezért is nagyon fontos számomra ez a díj, kicsit helyreállt a balansz tőle. Kicsit úgy érzem, hogy mindenki másnak is szól, aki hasonlóképpen döntött.
Az is a része a szociális munkának, ha valaki egy ponton túl nem csinálja?
Igen, de én az aláírókkal is vagyok. Tudom, sokan milyen nehéz szívvel írtak alá. Én nem tudtam ezt tovább csinálni tiszta lelkiismerettel, de mindenkinek máshol van a tűréshatára, és mások a körülményei is.
El tudott búcsúzni a gyerekektől?
Nem, sajnos nem. A távozásom részleteiről nem szeretnék beszélni, de ennek részben az én szégyenérzetem is volt az oka. Nem tudtam volna a szemükbe nézni magyarázat nélkül. Olyan pedig, amit megoszthattam volna velük, nem volt.
Most már, ha úgy tetszik, kívülről nézi a szakellátás helyzetét. Mit lát?
Most éppen a futószalagon érkező, nehezen kibogozható híreket, amik ismert emberekkel, művészekkel, hírességekkel kapcsolatba hozott bűncselekményekről szólnak, és az azokban leírtak szerint a szakellátásban érintett gyerekekkel történtek. Ezeknek a hátterét egyelőre nem tudhatjuk. Mi a szakmán belüli egyedi esetekből ismerjük a gyermekbántalmazás minden formáját, legyen szó akár rendszerabúzusról, akár büntetésből sötét szobába zárt gyerekekről, hideg zuhanyról nevelési célzattal, ordibálásról vagy megszégyenítésről.
Akik ezeket elkövetik, azoknak feketelistán kellene szerepelniük, különös figyelemmel a szexuális bántalmazásra. Ehelyett eltussolás megy. Ezek az emberek sokszor – a legrosszabb esetben – közös megegyezéssel távoznak, és továbbállnak egy másik intézménybe. Ez rendszerhiba, hiszen még ha morális kötelességüknek érzik is a dolgozók, hogy jelentsék, ami történt, sok helyen ellenszélben vannak. A vezetés nem érdekelt a feltárásban, inkább gyors szőnyeg alá söprés zajlik, hiszen így is óriási nehézség az intézmények működtetése.
Tehát vannak ezek az óriási médiafigyelmet kiváltó egyes ügyek, közben viszont a gyermekvédelemben élő több tízezer gyereknek van a hétfő, a kedd, a szerda és így tovább, azon belül is kisebb-nagyobb balesetek, konfliktusok, ütközések, amelyek szintén traumatizálhatják őket. Ez viszont már nem fér be a botrányok mellé. Sajnos ez már régen nem a gyermekvédelemről szól, ez katasztrófaturizmus. És azt is érzem, hogy nem vagyunk biztonságban.
Mi az, ami a mindennapokban zajlik?
Rengetegszer beszéltek már erről, de talán nem lehet elégszer ismételni, hogy egy gyerekfelügyelő akár 24 órás szolgálatot is végezhet, amelynek során súlyosan traumatizált gyerekekkel dolgozik, akik olykor akár egymással, akár vele szemben is agresszívek, türelmetlenek vagy egyszerűen csak szét vannak esve.
Neki kell rendet tartania mindennap, vagy legalábbis a saját műszakjaiban. Emellett ügyelni kell arra is, hogy minden gyerek megkapja az egyéni törődést. Ehhez pedig minden munkanapot kisimultan, mindenre felkészülve és legjobb formáját nyújtva kell elkezdenie. Ehhez lenne elengedhetetlen a szupervízió, hogy ő is megoszthassa, feldolgozhassa a tapasztalatait, élményeit, traumáit, különben az lesz, ami most van: rekordidő alatt égnek ki a kollégák. Közben 300-350 ezer nettó fizetést visznek haza. Szinte minden kollégámnak volt másodállása, de volt olyan is, aki vérplazmát adott rendszeresen, hogy pluszjövedelemhez jusson.
Nehéz most már innen, kívülről megítélni, mi zajlik pontosan, mert ahogy telik az idő, változik a helyzet, de az látszik, hogy a kifogástalan életvitel ellenőrzése tovább súlyosbítja az egyébként is akut munkaerőhiányt. Most a következőképpen néz ki, ha valakit alkalmazni akar egy otthonvezető: ha véletlenül talál jelentkezőt egy üres pozícióra, akkor meg kell várnia, amíg lezajlik az ellenőrzés az adatlap aláírásától kezdve egészen a vizsgálatig a jelentkező otthoni környezetében. Ez erőforrást igényel az NVSZ (az ellenőrzéseket végző Nemzeti Védelmi Szolgálat) részéről, és további időt vesz el a gyermekvédelemben zajló munkából. Ez alatt az idő alatt a már benne dolgozók kínkeservesen hozzák le a munkaerőhiány miatt egyre kritikusabb és gyakoribb műszakokat, ezáltal hamarabb fognak kiégni, és újabb fontos idő, energia és szaktudás veszik el a szakellátásból. Ördögi kör.
Arról nem is beszélve, hogy ez az ellenőrzés nagyon gyorsan el fog kopni, főleg, ha a környezetvizsgálatot elintézik 10-15 perc alatt, mert menniük kell a másik száz helyszínre. Akkor meg minek?
Valami oka csak van. Önöknek meg tudták indokolni magasabb szintről?
Nemrég egy jobboldali politikussal beszélgettem, aki azt mondta: az ellenőrzés nem mindenre megoldás, de ha már csak egy gyereket megmentünk vele, akkor megérte. Erre nem tudtam mást mondani, mint hogy oké, de ott van 22 ezer másik a szakellátásban. Velük mi lesz? Ez nem olyan, mint a sokat idézett közmondás, hogy aki egy életet megment, az megmenti a világot. Ezt nem tudom elfogadni, mert a többieket is meg lehet és kell menteni. Csak ehhez nem egy adatlapon meg a dolgozó egzecíroztatásán át vezet az út. Közben pedig ugyanazt a focit rúgjuk mindketten. Ő is és én is azért küzdünk, hogy ne bántalmazhassanak gyerekeket gyermekotthonokban.
Azért neki kicsit talán bővebb eszköztára van. Mi lett a beszélgetés vége?
Hogy megérdemeltem a díjat. Meggyőzni viszont nem tudtuk egymást.
Akkor segítsen neki most innen is. Mi az, ami fontosabb lépés lenne?
Nagyon fontos lenne a folyamatos képzés a gyermekvédelemben dolgozóknak. Most bárki elmehet gyerekfelügyelőnek nyolc osztállyal, legfeljebb valamikor elvégez még egy OKJ-s képzést. Persze így is lehet rátermett, praktikus tudással rendelkező dolgozóból kiváló kolléga, de ha nincs a háta mögött megfelelő felkészítés, akkor egy csomó helyzetben nem lesz a fejében azonnal a szükséges válaszlépés. Hiszen itt sokszor tíz, teljesen más személyiséggel bíró gyereket kell közös nevezőre hozni úgy, hogy pillanatok alatt kitörhet a botrány. Vagy ha az egyik gyerek mentális problémákkal rendelkezik, akkor már tudnia kell, hogy ez mit jelent és hogyan kezelhető biztonsággal.
Rengeteg olyan nevelő és gyerekfelügyelő kolléga dolgozik most is, akik iszonyúan jó praktikus tudással oldanak meg helyzeteket. Például volt egy eset, amikor egy konyhakést rántó gyereket úgy fékezett meg a nevelő, hogy egy pokrócot dobott rá, és utána elvette a kést. Ezt például nem tanítják a képzésen, de rengeteg más hasznos tudást igen. Ezek az emberek szeretik a szakmájukat, és abszolút taníthatók, sőt igényelnék a használható módszerek elsajátítását. Oda kell vinni nekik a tudást.
A végéről kezdtük, pedig valahonnan el is kellett indulnia. Hogyan kötött ki a szociális munkánál?
Ózdi cigány munkáscsaládból jöttem. Apukám hengerészként dolgozott a vasművekben, anyukám pedig betanított varrónő volt, később takarítónő. Aztán apám a kemény fizikai munka mellett hobbiból elkezdett festeni. Előbb-utóbb felfigyeltek a képeire, jött az újság, tévé, őt pedig a figyelem arra ösztönözte, hogy elmenjen tanulni. Elkezdett gimnáziumba járni, aztán zenélni. Negyvenévesen vette kezébe a gitárt, utána pedig mindannyiunknak lett valami hangszere, még egy versenyzongora is beköltözött hozzánk, közben pedig a könyvespolcok is elkezdtek megtelni. A húgom zongorázott, én gitároztam, énekeltünk, folyamatosan ment a nyüzsgés. Az, hogy apám hozta otthonra a kultúrát, hogy dzsesszlemezeket kezdtünk hallgatni, mind azt üzente nekem, hogy valami nagyobbnak a része vagyok, hogy európai vagyok. Aztán eljártunk a fővárosi roma házba, majd roma művésztáborokba is. Ebből fakadt, hogy apám közölte: mindenképpen tanulnunk kell.
Tanulni, rendben, de miért pont szociális munkásnak?
Véletlenül lettem az. Nem vettek fel az óvónőképzőbe. Mondjuk nem is akartam óvónő lenni, sőt igazából fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Jött egy lehetőség, hogy Budapesten roma fiatalok elvégezhetnek egy előkészítőt, ami után lehet felvételizni. Így kerültem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára szociális munkás szakra. Gyakorlatra átkerültem a VII. kerületi gyerekjóléti központba, és ott is ragadtam tíz évre. Nagyon jól éreztem magam, akkor is csak azért jöttem el, mert leváltották a vezetőmet. A posztját felkínálták nekem, de mondtam, hogy ugyanúgy gondolkodunk, szóval velem sem lesznek előrébb. Átmentem a XV. kerületi családsegítőhöz, aztán egy kicsit Zuglóba, és végül, pár hónapos pihenőt követően, egy csecsemőotthonban dolgoztam nyolc évet. Ezután kerültem gyermekotthoni vezető pozícióba.
Az édesapja által átadott pozitív roma identitáskép hogyan ütközött a külvilág által festett sztereotípiákkal?
Nagyon fura így visszatekintve például, hogy nem szerettem az ünnepségeket, mert fehér ruhába kellett öltöznöm. Mindig azt éreztem, hogy feketébb lesz tőle a bőröm. Bár nem cigányokkal együtt jártam iskolába, nem sok atrocitás ért, összesen talán kettő maradt meg igazán. 1994-ben bontakozott ki itthon a szkinhedmozgalom, én akkoriban kezdtem gimnáziumba járni Putnokra. Emlékszem, hogy az oda járó iskolatársak közül néhányan csatlakoztak hozzá, annak minden külső jegyével, kifordított bomberdzseki, acélbetétes bakancs és természetesen kopaszra borotvált fej. Ők köptek le rendszeresen az emeletről, amikor átmentünk a lépcsőkhöz. Volt, hogy észre sem vettem, csak az osztálytársak szóltak, hogy valami gusztustalan van a hajamban. De ezt akkoriban kibeszéltük a nem roma és roma osztálytársakkal közösen, szóval nem maradt meg traumaként.
A másik már Budapesten történt; ebbe szinte minden roma beleesik. A főiskolára jártam, de mellette dolgozni akartam, hogy eltarthassam magam, ezért bébiszitterkedni kezdtem. Az egyik telefonos egyeztetés alkalmával minden rendben haladt. Már a telefonban elmondtam, hogy egyébként cigány vagyok; akkor jött az elutasító válasz. Ennél nagyobb pofonokat én sosem kaptam a származásom miatt, szóval bennem tudott növekedni az önbecsülés.
Segítségére volt valaha a gyerekvédelemben a roma származása?
Általánosságban nem tudok erre válaszolni, de konkrétumokban igen. A nevemre például sokszor rákontráztak a gyerekek, hogy a Váradi Roma Café, azt ismerjük. Anyám neve Bogdán, és abból elég sok volt az otthonokban is. Aztán beszélni is kezdtünk erről, és a fiúcsoportban megkérdeztem, ki cigány közületek. Mindannyian feltették a kezüket, pedig ez sokszor nem ennyire egyértelmű.
Ez egy indítás tud lenni, az a nagyon vékony szál, ami összeköt minket az otthonban lakó roma gyerekekkel: Én is cigány vagyok, te is az vagy, gizduljunk! Egyből megváltozott a testbeszédük is, ez az impulzivitás ott volt köztünk. Viszont egyáltalán nem kizáró jelenség, mert a nem roma gyerekekkel minden esetben összekötött más. Jó lett volna még ennek a mélyére menni, de óvatosan is kell vele bánni, mert kicsit olyan ez, mint az istenhit – ha túl sokat beszélsz róla, akkor elszáll a lényeg.
Ennek az üzenetnek a folytatása a NőSziRom?
Abban az értelemben igen, hogy a tehetséges, elismert roma nőket bemutató rendezvénysorozatunk alapgondolata, hogy ennek a közösségnek nincs miért szégyenkeznie. Az is véletlen volt, hogy ez az egész elindult. Elkezdtem előszedni ezeket a gyöngyszemeket a roma nők köréből, és egyre büszkébb lettem. Kicsit úgy éreztem, hogy ők az enyémek is. Ez nagyon sok erőt adott, és segített ráébredni, hogy minekünk már nem bekéredzkedni kell valahova, mert már itthon vagyunk, csak meg kell mutatni a legjobbjainkat. Jónás Judit színésznő, Kalla Éva és Debre Magdi, akik cigány óvodát alapítottak, vagy most ünnepeltük Daróczi Ágit, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a magyarországi roma kultúra ápolásában. A NőSziRom az egyik legszebb utazás az életemben. Szerencsére rengeteg vendég van még a tarsolyunkban.