Ihor viszonylag szerencsés: életben van. Túlélte Borogyanka orosz bombázását. A Kijevtől északnyugatra fekvő város a február 24-i nagyszabású inváziót követő első hetekben a legsúlyosabban érintettek közé tartozott, és egyike azoknak a helyeknek, ahol a megszálló erők március végi visszavonulása óta egyre több a háborús bűnökre utaló bizonyíték.
Ihor főleg a véletlennek köszönheti az életét. Ő és édesanyja, Tamara először a főutcán lévő, kilencemeletes lakóépületük földszintjén húzta meg magát, majd március 1-jén éjjel a szemközti oldalon lévő lakásban keresett menedéket.
Másnap reggel 7 órakor indultak el – mondta – „és a bomba 7:40-kor csapódott be”.
A csapás halálos áldozatainak száma nem tisztázott, de voltak köztük olyanok is, akik az épület egyik része alatti pincében húzódtak meg, és a törmelék alatt rekedtek. Holttestüket hetekkel később találták meg, miután az északról beözönlő orosz erők kivonultak, mert nem sikerült bevenniük Kijevet.
Ihor és édesanyja aznap menekült el Borogyankából, amikor az épületüket találat érte. Az orosz megszállás hátralévő időszakát Nyugat-Ukrajnában töltötték, de azóta visszatértek, akárcsak annak a tizenkétezer embernek a fele, akik a helyi hatóságok becslése szerint a támadás miatt távoztak. Február 24-e előtt a város lakossága körülbelül tizennégyezer fő volt.
A város néhány lakóját még mindig nem találják. Olekszandr Melnyicsenko hatszor járt Borogyankában, hogy megkeresse fiát, menyét és három unokáját, akik a főutcán lévő egyik lakóház pincéjében húzták meg magukat. Itt csapódtak be az orosz bombák.
Ihor lakása nem semmisült meg teljesen, de lakhatatlan. Az édesanyja nem tud könnyek nélkül elmenni az épület maradványai mellett.
Videó: Olekszandr Melnyicsenko március óta keresi fiát, fia feleségét és három lányukat, amióta orosz repülőgépek bombázták a lakóházukat Borogyanka városában
Your browser doesn’t support HTML5
A 41 éves Ihor arra számít, hogy a lerombolt épületek helyére előbb-utóbb újak épülnek, és az élet visszatér a normális kerékvágásba. Elmondása szerint azonban előbb Ukrajnának meg kell nyernie a háborút.
„Ahhoz, hogy a háborúnak vége legyen, valószínűleg minden embernek a földön jobbá kell válnia. Az embereknek szégyellniük kellene a háborúkat” – mondta Ihor. Ami az orosz megszállókat illeti, a Bibliát idézte, amely szerint szeretni kell az ellenséget, majd hozzátette: „Ez nehéz, szentnek kell lenni ahhoz, hogy az ember így tegyen.”
Ihor egyelőre a bátyjánál lakik édesanyjával, nem a lengyel kormány támogatásával a Borogyankán felállított moduláris otthonok egyikében.
„A moduláris otthont nem egy család, hanem négy ember számára biztosították. Nehéz két másik emberrel együtt élni hat négyzetméteren – mondta Ihor, aki nem akarta, hogy vezetéknevét nyilvánosságra hozzuk. – Ez jó megoldás azoknak, akiknek nincs más lehetőségük.”
Hálásak, hogy van hol lakniuk, tette hozzá, de azt mondja, azt tervezi, hogy saját otthont épít – ez a projekt az orosz invázió miatt félbemaradt és az újabb orosz támadás kilátásai közepette bizonytalan.
„Az az álmom, hogy felépítem a házat. Ülhetsz, félhetsz és várhatsz valamire, de mozogni kell. És ez az, ami elvonja a figyelmemet az itt zajló eseményekről” – mondta Ihor.
Míg az új otthona álom marad, az orosz bombák, rakéták és gránátok által eltalált lakóházak rémálomszerű vázai egyelőre még állnak – feketére üszkösödött szellemépületek, amelyek ismerős alakokká váltak a tájban, maradandó emlékei annak a pusztításnak, amely néhány hónappal ezelőtt átsöpört a borogyankai otthonokon és életeken.
A 29 borogyankai többemeletes épületből legalább nyolcat le kell bontani, miután az orosz támadás különböző mértékben megrongálta őket. Legalább három további épületet részben lerombolnak.
Szerhij Homenko lakása egy olyan épületben van, amelyet bombatalálat ért. A bomba oldalról csapódott be, a tetőről az alagsorba zuhant, megölve az ott menedéket kereső lakókat.
Az épület többi része többé-kevésbé sértetlen maradt, legalábbis első ránézésre.
Április közepén a 35 éves Homenko visszatért Borogyankába és bement a lakásába, hogy eltakarítsa a rendetlenséget, kijavítsa a lökéshullám okozta károkat és befedje az ablakokat. A falon kopogtatva demonstrálta a lakás siralmas állapotát, és azt mondta, nem tervezi, hogy ott fog élni.
Az orosz visszavonulás után Borogyanka hosszú hetekre elszigetelődött. A támadások miatt akadozott az áramszolgáltatás, és egyetlen üzlet vagy étterem sem volt nyitva. A város humanitárius központja és más önkéntes kezdeményezések jelentették az egyetlen forrást, ahonnan élelmiszert, ruhát, higiéniai cikkeket és más alapvető szükségleteket lehetett beszerezni.
A közlekedési kapcsolatok Kijev és más területek felé megszakadtak, és továbbra is korlátozottak.
A tavasz közepén, amikor még mindig hideg volt, az itt maradt vagy visszatért lakosok kinti tábortüzek mellett melegedtek és a lakóházak udvarán főztek, ami – ebben mindenki egyetértett – előrelépés volt a hideg pincéhez képest, ahol az orosz katonák elől rejtőztek.
Május 31-én a főutca megrongált épületei között újra megnyitotta kapuit egy kávézó, amely az invázió előtt is működött. Mint szinte minden más Borogyankában, ez is magán viseli az orosz támadás nyomait: a pult feletti étlapon repesznyomok tarkítják a kávémenüt, és a falakon is vannak sérülések.
Az oroszok távozása után visszatérve Vadim Morhun tulajdonos szinte semmit sem talált a kávézóban: a készleteket és a berendezéseket ellopták a hűtőszekrényt kivéve, amely talán túl nagy volt ahhoz, hogy elvigyék. Elmúlt a stabilitás érzése, mondta, és elmagyarázta, hogy ő és a kávézó vezetői már nem terveznek túlságosan előre, és csak azt próbálják biztosítani, hogy az előttük álló hétre legyen meg minden, amire szükségük van.
Morhun mintegy egymillió hrivnyára (27.000 dollárra) becsüli a tulajdonában lévő Coffee Place #1 kávézólánc háború okozta veszteségeit. Összesen négy ilyen kávézója van a Kijevet körülvevő régióban. Mostanában a berendezéseket egyik kávézóból a másikba viszi, hogy fenntartsa az üzletek működését.
Morhun elmondta, hogy a megváltozott körülmények között szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy visszatérjen a normalitás érzése hazájába és a szűkebb közösségbe. Az infláció ellenére a lánc igyekszik fenntartani az invázió előtti árakat, azzal érvelve, hogy sok helybélinek nincs munkája és kevés a költeni való pénze.
A 22 éves Viktorija Kosztyucsenko felszolgáló egy szomszédos faluból tért vissza Borogyankába, ahol a megszállás alatt keresett menedéket. Ő azok közé a szerencsések közé tartozik, akiknek van munkájuk és szállásuk is.
Barátjával egy olyan magánházban élnek, amely sértetlen, ellentétben azzal a lakással, ahol felnőtt és ahol nagyapja élt az invázió előtt. A nagypapa otthona egy ötemeletes épületben egy március 1-jei bombázásban megsemmisült.
Kosztyucsenko nagyapja, a 71 éves Ivan mindössze fél órával a csapás előtt hagyta el a lakást, lement a pincébe, és csak néhány iratot, egy noteszt és egy kabátot vitt magával.
Most már csak egy lyuk van a lakás helyén. A bürokratikus akadályok leküzdése után Kosztyucsenko családjának sikerült hivatalos megerősítést kapnia arról, hogy a lakás megsemmisült, de nem tudják, hogy milyen szállást kapnak az államtól, és azt sem, hogy mikor.
Kosztyucsenko nagyapja moduláris lakásban él – ezek Heorhij Jerko, a tanács megbízott vezetője szerint az igények mintegy 15 százalékát fedezik. Viktorija közben a barátjával azt tervezi, hogy télire felhalmoznak tűzifát. Nem tudják, mire számíthatnak.
Viktorijának más félelmei is vannak. Az egyik, hogy Oroszország újra rájuk támadhat a nem messze, északra fekvő Belarusz területéről. Július 28-án az ukrán hatóságok szerint több rakétát lőttek ki Belaruszból, amelyek közül néhány Kijev és a szomszédos Csernyihiv régió területét találta el.
A másik aggodalma az, hogy Borogyanka, a város, amelyet szeret és ahol mindennek ellenére maradni akar, elhagyatottá válik.
„Most mindenki idejön – mondta a külföldi tisztviselőkre és más látogatókra utalva. – Az azonban világos, hogy más városokat is újjá kell majd építeni. Mindennek hátterében megfeledkezhetnek Borogyankáról.”
Közel négy hónappal az orosz visszavonulás után Borogyanka kevésbé elszigetelt, mint kezdetben volt, de a humanitárius segély még mindig létfontosságú a helyiek számára.
Nemrég, egy délután Ljudmilla Bojko, a borogyankai humanitárius központ önkéntese egy nőt és a kislányát fogadta, akik azért jöttek, hogy ruhát adományozzanak a rászoruló lakosoknak.
„Köszönöm, szívem. Olyan jó, hogy hoztál adományt” – mondta Bojko a kislányra mosolyogva.
Az adományozott ruhákat egy helyiségben helyezik el, ahová látogatók jöhetnek, és annyit vihetnek el, amennyire szükségük van.
Vállalkozások, nem kormányzati szervezetek és nemzetközi intézmények támogatásával a központ ételt és élelmiszert biztosít az emberek számára, amelyet hazavihetnek, valamint matracot, lámpát, edényt, takarót és ponyvát, ami a hideg idő beköszöntével létfontosságú lesz a megrongált otthonokban való túléléshez.
Az önkéntesek reggel 8:30-kor érkeznek, és akkor távoznak, „amikor az első csillag megjelenik” – mondta Bojko – egy hosszú nap után, amely során a látogatók haragjával és panaszaival szembesülnek. Ezt a stressznek, valamint a hálának tulajdonítja.
Az önkéntesek nem mindig tudják ellenőrizni, hogy az általuk nyújtott segítséget megfelelően használják-e, de elmondta, hogy meghatódott, amikor elment egy olyan otthon mellett, amelyet a központ ponyvával látott el.
„Láttam, hogy az egész ház be van takarva – egy kétszintes épület, ahol nyolc család él – mondta. – Majdnem elsírtam magam.”
A humanitárius központ a frontvonalon szolgló katonák számára is megkezdte a segítségnyújtást – több száz kilométerre keletre és délre – egy olyan háborúban, amely hónapok vagy évek múlva érhet csak véget.
Eközben – Kosztyucsenko aggodalmai ellenére, hogy Borogyanka elhagyatottá válhat vagy az újjáépítési erőfeszítések során a háttérbe szorulhat – az elmenekült lakosok kezdenek visszatérni.
Szerhij Homenko felesége és hároméves fia külföldön maradt, míg ő visszament régi, megrongálódott lakásukba.
Az épület részben megsemmisült, de a lakásában van áram és víz. A gázt elzárták, de a fűtés elektromos, így a tél beálltával számíthat rá.
Amire nem számíthat, az a bizalom, hogy Oroszország nem fogja újra megtámadni Borogyankát, ennek ellenére azt mondja, nem megy sehova.
„Nincs máshol élnem – mondta. – Belefáradtam a menekülésbe.”