A nemzetbiztonsági elemző és volt nemzetbiztonsági főtiszt szerint félreértés azt gondolni a magyar kormány oroszbarát külpolitikájáról, hogy pusztán piti zsaroláson és üzleti juttatásokon alapul: ennél nagyságrendekkel komolyabb stratégiai együttműködésről van szó.
Mennyire lehet a dezinformációs technikák miatt valós képet kapni a háborúról?
Önmagában az, hogy ez a kérdés felmerül, már sok mindent elárul. Ezért alapvetően téves irány, hogy az elemzők minden egyes, háborúval kapcsolatos hírre azonnal reagálnak, és nagyívű következtetéseket vonnak le belőlük. A háború első számú szabálya ugyanis a másik megtévesztése. Ezért rendkívül bizalmatlannak kell lennünk minden információval szemben, ugyanis legtöbbször torzítják vagy részben elhallgatják. Ez egyrészt érthető, hiszen egy globális eszkalációval fenyegető konfliktus közepén vagyunk, a felek számára véresen komoly a helyzet. Ezért nem foglalkoznak azzal, hogy egy harmadik ország kedves olvasóját sajnos félrevezetik, noha a dezinformáció nem neki szól, hanem az ellenségnek. Megjegyzem: Oroszország számára a hadviselés nem különleges helyzet, inkább alapállapot. Náluk a politika a háború folytatása más eszközökkel, és nem fordítva, emiatt viszont a megtévesztés eleve a külpolitikájuk alapvetésének számít.
Ezek szerint esély sincs arra, hogy megismerjük a tényleges harci helyzetet?
Az igazságot ezen a téren legfeljebb csak megközelíteni lehet.
Ön erről úgy vélekedett: „Putyin inkább azt szeretné elérni, hogy az emberek átpártoljanak az ő oldalukra. Ezt jelenleg nem Nyugat-párti kormányok hatalomra juttatásával tervezik véghezvinni – ez az, amin az orosz titkosszolgálat is dolgozik.”
Eleve létezik egy több évszázados civilizációs szembenállás Oroszország és a Nyugat között. A jelenlegi konfliktus pedig abból a téves orosz helyzetfelismerésből fakad, hogy a Nyugat által vezetett világrend végzetesen megroppant. Ezért úgy látják: itt az ideje, hogy kiszorítsák az USA-t az európai biztonsági architektúrából. A háborúval az a céljuk, hogy az európai országokat rákényszerítsék: hajoljanak meg az orosz fenyegetés előtt, és ne kövessék tovább az amerikai stratégiát. A húr feszítése abszolút szándékos, aminek a blöffölés is része. Ez a chicken game, amikor két autó megy szembe egymással, és csak az a kérdés, melyik rántja el előbb a kormányt. Ahogy a konfliktus kezdetén is hangsúlyoztam: sajnos korántsem tartom adottnak, hogy a nyugati közvélemény anyagilag és elköteleződésben a végsőkig kitart Ukrajna mellett.
A nyugati országok szinte kivétel nélkül támogatják Ukrajnát.
Azért vannak jelei annak, hogy sikerülhet éket verni közéjük. Az európai országok lakossága egyáltalán nem egyenlő mértékben támogatja az Ukrajnával kapcsolatos lépéseket és anyagi juttatásokat. Közben folyamatosan érkeznek a nukleáris csapásról szóló orosz fenyegetések, amivel félelmet lehet kelteni.
Az Orbán-kormány képes lehet éket verni a Nyugat és Oroszország közé?
A magyar kormánynak valóban oroszbarát a külpolitikája, ami abszolút téves irány. Félreértés azonban ezzel kapcsolatban azt gondolni, hogy pusztán piti zsaroláson és üzleti juttatásokon alapul: ennél nagyságrendekkel komolyabb stratégiai együttműködésről van szó.
Milyen stratégiai együttműködés ez?
Olyan, amely mögött a magyar miniszterelnök szakmailag felszínes és túlzó számítása húzódik. E szerint a világ erőviszonyainak változása miatt az európai geopolitikai és biztonsági berendezkedés nagymértékben átalakul: a kontinensen jelentősen csökken az Egyesült Államok súlya, Oroszország befolyása pedig jóval nagyobbra nő. A magyar kormány ugyanezért támogatja azon nacionalista és EU-szkeptikus pártokat, amelyek hatalomra jutása oroszpártibb és USA-ellenesebb politikai hullámot eredményezne. Az orosz fenyegetések és a már említett dezinformációs törekvések hatására Európa megosztottsága így akár töréspontot is elérhet.
Miért érné meg Oroszországnak, hogy megtámadjon egy EU-s országot vagy akár a NATO-t? Szakértők szerint abszolút nem lenne racionális sem katonailag, sem gazdaságilag.
Aki ilyet mond, az nem szakértő. Az sem volt racionális, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát. A háborúk többsége soha nem ilyen elhatározások miatt alakul ki. Most sem arra kell gondolni, hogy Oroszország majd hivatalosan hadat üzen a NATO-nak. Sokkal spontánabb módon, rengeteg félrekalkulált lépés vezethet az eszkaláció irányába, miközben az egész helyzetnek a Krím 2014-es elfoglalásával már volt előzménye. Ha akkor a Nyugat jóval határozottabban lépett volna fel, Oroszország levonta volna a következtetést, és megáll. De néhány teszetosza szankción kívül semmi más nem történt, így – noha szinte senki nem számított rá – Oroszország 2022-ben megtámadta Ukrajnát, természetesen hadüzenet nélkül.
Orbán Viktor a Kossuth rádióban arról beszélt, hogy a világ veszélyes hellyé vált, amit jól érzékelnek az európai vezetők is, akik benne vannak az ukrajnai háborúban, hiszen úgy beszélnek róla, mintha az ő harcuk lenne, miközben a NATO is az eszkaláció irányába sodródik.
Álljunk meg egy pillanatra: mégis ki indította a háborút? Hallottunk a magyar politikai vezetés részéről bármilyen kritikát, amit ugyanilyen vehemensen képviselne Oroszországgal szemben? Nem. A békét épp az agresszor elrettentésével, nem pedig a kiszolgálásával lehet megőrizni. Jó példa erre a nyugati békéltetési politika totális kudarca Hitlerrel szemben, ami végül a második világháborúhoz vezetett. A nyugati szövetségi rendszer hiába sokszor erősebb Oroszországnál, ha megosztott, az agresszor nem hiszi el, hogy meri és ténylegesen fogja is használni az erejét.
Oroszország bármeddig képes folytatni a háborút?
Buta mítosz, hogy Oroszországot katonailag nem lehet legyőzni. Dehogynem lehet: a japán–orosz háborút, az I. világháborút, az afganisztáni háborút, a hidegháborút is elveszítette, a II. világháborúban pedig még Sztálin szerint is alulmaradt volna, ha az USA nem segíti. Mivel is? Bizony, fegyverszállítmányokkal. Az orosz hadi gazdaság legfeljebb középtávon, azaz néhány évig fenntartható. Nem véletlenül utalgat mostanában arra az orosz elnök, hogy tárgyalna: a már említett chicken game szembejövő szereplőjét akarja rávenni arra, hogy rántsa el a kormányt.
Meg arra is utalgat, hogy III. világháború lesz, élesítheti az atombombákat.
Ez a fenyegetés a Nyugat megosztására irányul, és arra, hogy kössenek különalkut Moszkvával. Tény tehát, hogy még pörög az orosz gazdaság, hiszen az állam elképesztő összegeket fordít a központi költségvetésből a védelmi iparra, de ilyen mértékben ez hosszú távon mindenképp fenntarthatatlan. Még egyszer: ez az egész az idegek, az illúziók, a félrevezetés és a blöff játéka.
Az Orbán által hangoztatott elképzelés – miszerint Trump megválasztása esetén azonnal békét tud teremteni – mennyire blöff vagy félrevezetés?
Teljesen az. Ráadásul ilyen kijelentéssekkel nem lenne szabad dobálózni. Az államközi kapcsolatok dinamikus rendszerben működnek, nem tűrik a vákuumot. Ha egy agresszor gyengeséget, vagyis hatalmi űrt érez, azonnal élni fog a lehetőséggel. Olyan nincs, hogy Oroszországnak megadják vagy részben megadják, amit erőszakkal el akar venni, majd annak nem lesz következménye a nemzetközi kapcsolatok stabilitásának egészére nézve. Ráadásul ne várjuk, hogy egy ilyen intellektuális és morális színvonalú – prostizó, mozgássérültet kicsúfoló, számos kétes üzleti ügybe keveredő – ember, mint Trump, képes átlátni nagyon komoly geopolitikai folyamatokat, és ismeri azok mentális, illetve katonai törvényszerűségeit. Nem gondolhatja bárki, hogy Trump képes felmérni, mi történik egy ekkora sakktáblán, ha a királynővel átlépnek egyik kockáról a másikra. Ez amúgy Magyarországon is igaz: pont a háború és béke kérdése az, amit nem lenne szabad pártpolitikai célokra felhasználni, mert belepusztul az ország.
Roberta Metsola, az Európai Parlament elnöke a minap úgy fogalmazott: „Szembe kell nézni azzal a lehetőséggel, hogy Oroszországnak a Kreml-barát érzelmek erősítésére tett kísérletei dezinformációs eszközökkel már nem csupán fenyegetést jelentenek a közelgő júniusi európai választások előtt.”
Ez tényleg így van. Oroszország alapvető érdeke, hogy befolyásolja az európai viszonyokat, alaposan felfuttatja az EP-választás előtt az amúgy is állandó dezinformációs kampányt. Ezt rengeteg különféle eszközzel teszik. Már sok éve építik az ezt kiszolgáló infrastruktúrát, de Nyugaton nagyon sokáig nem vették elég komolyan a problémát. Pedig nincs ebben semmi új: a Szovjetunió KGB-s módszertana köszön vissza, nyilván a XXI. század digitális világára adaptálva. Hisz a tömegek mentális befolyásolásáról van szó, ami a különféle kommunikációs eszközök bevetésével rendkívül könnyen megy.
A minap jelent meg a hír, miszerint a cseh titkosszolgálat leleplezett egy Moszkvából finanszírozott propagandahálózatot, amelynek magyarok is a részei lehettek. A prágai székhelyű Voice of Europe hírportálon keresztül terjesztették az oroszpárti narratívát. Közben egy Budapestről szerkesztett weboldalra, a Visegrád Postra is felfigyeltek a titkosszolgálatok.
Ez csak egy a sok körül, ilyen esetek bőven előfordulnak. „KGBéla” ügye is pontosan ugyanezt a célt szolgálta: a szélsőjobboldali, Európa-szkeptikus politikai erők felhizlalását. Az oroszok mindig a sok lúd disznót győz elve alapján működtek, mennyiségre mentek. Ha egy művelet elbukott, jött a következő. De ennél sokkal jelentősebb probléma, ha stratégiai együttműködést tudnak kialakítani egy ország politikai vezetésével.
A magyar kormány ugyanolyan dezinformációs eszközöket használ, mint az oroszok?
Ez nem feltétlenül az orosz modell tudatos lemásolása, egy autoriter rendszer ugyanis így működik: a propaganda része a rezsimnek. Ugyanakkor a magyar külpolitika számos lépését lehetetlen mással magyarázni, mint azzal, hogy össze van hangolva az orosz stratégiai célkitűzésekkel. Ez történik például a Nyugat-Balkán vagy az az ukrajnai háború esetében. Talán nem sokan figyeltek fel rá akkoriban, de a magyar kormányfő az Ukrajnával szembeni orosz agresszió előtt elhangzott évértékelő beszédében – közvetlenül azután, hogy Putyinnál járt Moszkvában – az Európa és Oroszország közötti kapcsolatok elmélyítése mellett érvelt. Épp a küszöbön állt az Ukrajnával szembeni orosz támadás, és állítólag maga Orbán látta az orosz elnök arcán az eltökéltséget. Mégis lobbizott azért, hogy szorosabb legyen a szövetség Moszkvával. Ez az orosz stratégia tudatos kiszolgálása. Ugyanez történik a Balkánon a Putyin-párti szerb szakadár törekvések magyar támogatásával: e törekvések sikerének egyedüli stratégiai haszonélvezője Oroszország, amely ezáltal Európa stabilitását veszélyeztetheti. Képzeljük el, mi történne akkor, ha Ukrajna legyőzésével, az orosz külpolitikai érdekeket kiszolgáló Magyarország és Szerbia révén Moszkva immár közvetlen területi kapcsolatba kerülne a Nyugat-Balkán e forrongó gócpontjával. Magyarország ebben a hazárdjátékban annak ellenére vesz részt, hogy – a nagyobbak leszünk és visszaszerezzük nemzeti dicsőségünket ígéretével – két világháborút már elveszítettünk. A hübrisz sajnos nagyon gyakran téves kalkulációkhoz és messianisztikus küldetéstudathoz vezet. De egy idő után mindig szembejön a szemöldökfa.
2009-ben Orbán Viktor Szentpéterváron járt. Ottani találkozása után Putyinnal mintha kicserélték volna: teljesen másképp kezdett beszélni Oroszországról.
Az valóban mérföldkő volt. Bár sokak szerint Putyin ekkor zsarolta meg Orbánt, ennél – már amennyiben történt ilyesmi – sokkal fontosabb volt a már említett stratégiai együttműködés nyélbe ütése. Ebben nagy szerepet játszott az ideológia összehangolása is. Putyin ekkor a hagyományos európai keresztény értékrend védelmezőjeként pozicionálta újra Oroszország szerepét, hogy megnyerje magának a nyugati konzervatív erőket. Egy ideje ugyanilyen szerepre törekedett Orbán is, hasonló megfontolásból. Ennek a narratívának a mentén építették ki a szövetséget egymással azzal a céllal, hogy geopolitikai értelemben is mind a ketten jól jöjjenek ki belőle.
Mármint?
A kormányfő – akárcsak a moszkvai vezetés – arra bazírozhat, hogy az EU jelenlegi formájában megszűnik, és ezzel együtt felbomolhat az európai geopolitikai architektúra is. Így pedig akár a határok megváltoztatására is sor kerülhet. Erre pedig fel kell készülni, hogy a stratégiai versengésben Magyarország minél előnyösebb pozícióból induljon.
Területszerzés lenne Orbán célja?
Nem zárom ki, hogy lehetnek ilyen víziói.
Nem túlzás ez?
A magyar politikai vezetés már a háború előtt azzal a konkrét – magától az orosz elnöktől származó – információval számolt, hogy Putyin Ukrajnát nem tekinti létező országnak. Ezért arra építettek, hogy keleti szomszédunk szuverenitása megszűnik, területileg átalakul, amiből Európa egészének hatalmi egyensúlyát érintő, teljesen új geopolitikai helyzet alakul ki. De mindez off the book stratégia, ami azt jelenti, hogy ezeknek a célkitűzéseknek a lényegi elemeit még csak nem is külügyminisztériumi szinten egyeztetik.
Még egyszer: nem túlzás ez?
Nem kell nagyon szemfülesnek lenni ahhoz, hogy lássuk: a magyar kormány háborúval kapcsolatos nyilatkozatai mindenben megegyeznek az orosz kormányéval. Orbán Putyinnal szinte szó szerinti összhangban érvel a „béke” garanciája, azaz az Ukrajnának juttatandó nyugati fegyverszállítások leállítása mellett. Orbán minden vonatkozásban csak a Nyugatot támadja: Brüsszel és az USA háborúpártiságáról szólnak a kormányzati tirádák, miközben teljesen homályba vész, hogy az agresszor Oroszország.
A magyar belpolitikai változások mennyiben húzhatják keresztbe a számításait? Csak mert Magyar Péter szerint rettegnek a Karmelitában.
Azt nem tudom, hogy rettegnek-e, de tény, hogy a mostani önkormányzati és EP-választásnak a szokásosnál jóval nagyobb a tétje.
Ha esetleg kormányváltás lenne Magyarországon, Oroszország részéről érkezne bármilyen ellenlépés vagy beavatkozás?
Oroszország számára Magyarország most jóval nagyobb jelentőséggel bír, hisz eszközként használnak minket. Ezért egy ilyen váltás bizonyosan nem hagyná őket közömbösen. De tegyük hozzá: ők sem mindenhatók, ez Ukrajna esetében is látható. Ott sem tudták annyira előkészíteni és manipulálni a társadalmat, hogy két héten belül megbuktassák a rendszert. Az ilyen nagyságrendű beavatkozás Magyarországon jóval nehezebb lenne.
A minap Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetője épp Magyar Péterrel kapcsolatban arról írt, hogy aki tiltott külföldi támogatást kap, azt három év börtön fenyegeti.
Aki valóban tiltott támogatást kap, az bűnhődjön is. Az említett fenyegetés akkor lenne hiteles, ha az illetékes hatóságok az orosz befolyásolás megjelenése kapcsán is hasonló elánnal nyilvánulnának meg. Az elmúlt években ugyanis rengeteg rubel gurult itt szét, miközben a valóság még a legvadabb filmforgatókönyveket is megszégyenítő fordulatokat produkál: 2007-ben Orbán még attól óvta az országot, nehogy „a Gazprom legvidámabb barakkja” legyen. Ehhez képest ma a hazai kormánypárt igazgatója által vezetett sportklubot az európai sportvilágban háborús kapcsolatai miatt persona non gratának minősített Gazprom szponzorálja.
Az ön által említett orbáni terveknek mennyire lehet közük ahhoz, hogy az elmúlt időszakban teljesen átalakították a titkosszolgálatok működését? Pintér Sándortól Rogán Antalhoz került az irányítása, vezetői jelentős részét pedig lecserélték.
Ennek a kérdésnek van egy politikai és egy szakmai része. Egy autoriter hajlamú rezsim ugyanis mindig arra törekszik, hogy maga alá gyűrje a titkosszolgálatokat. Tegyük hozzá: ez a rendszerváltás óta minden kormány esetében többé-kevésbé így volt, csak épp egyik sem rendelkezett ciklusokon át tartó kétharmados többséggel, ami lehetetlenné tette a szolgálatok parlamenti ellenőrzését. Az ilyen rendszerekben óhatatlanul elindul az a folyamat, melynek során a lojalitás felülírja a szakmai szempontokat. Pedig ha van olyan terület, ahol ennek nem szabadna érvényesülnie, az pont a hírszerzés és az elhárítás. Ott ugyanis életbevágó, hogy a valós tényeket el lehessen mondani, még akkor is, ha ellentétesek az épp aktuális politikai igényekkel. A mindenkori hatalomnak ugyanis fel kell ismernie, hogy szüksége van legalább egy olyan elszigetelt kis egységre, amelyikre valóban rábízhatja a nagybetűvel értendő nemzetbiztonságot. Magyarul: ahol a kirúgás vagy ellehetetlenítés kockázata nélkül le merik – képletesen szólva – hülyézni a főnököt is.
Az újonnan létrehozott Stratégiai Tanácsadó Testület tagjai vajon le merik hülyézni Orbán Viktort?
Ez esetben nem lennének ebben a pozícióban.
A testületet Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója vezeti. Tagjai Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója, Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács korábbi elnöke, Kovács József nemzeti információs államtitkár, Maróth Miklós miniszterelnöki tanácsadó, Papp Károly polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő államtitkár és Stumpf István alkotmányjogász.
Ebbe a testületbe fontosabb pozíciókból menekítették ki az embereket, mert nem akarták elengedni a kezüket. A testület szakmaiságát az bizonyítaná, ha nem csupán az elmúlt időszakban a kormány közelében tevékenykedő embereket vettek volna fel a tagjai közé.
Létezik ma olyan titkosszolgálati testület, amelyik „lehülyézheti” Orbán Viktort?
Ennek nem látszik nyoma a kormányzati intézkedések és kommunikáció terén.
Ma mennyire tiszta a kép arról, hogy kit és milyen feltételekkel lehet lehallgatni Magyarországon?
Szögezzük le: a lehallgatásra mint módszerre szükség van. De mivel az eredeti céljától eltérően sok minden egyébre is használhatják, az ellenőrzést kellene sokkal komolyabban venni, mert ez Magyarországon nem teljesen megoldott. Szakmailag is tévút, ha túlzottan támaszkodnak a lehallgatásra: az igazán komoly célszemélyek ugyanis tisztában vannak azzal, hogy lehallgatják őket, ezért szándékosan dezinformálják, félrevezetik a lehallgatókat.
A Pegasus-ügyben az izraeliek hivatalosan rögzítették, hogy a szoftvert milyen legitim célra lehet használni, ezt a magyar állam szerződésben garantálta. Ehhez képest újságírókat és közéleti személyeket hallgattak le vele, amit csak az állam által engedélyezett titkosszolgálat végezhetett.
Igen, a szoftvert elvileg csak bűncselekményekkel kapcsolatba hozható esetekben lehetett volna használni. A nyilvánosságra került esetek némelyike nem ez a kategória. Igaz, a kémelhárítás olyan fogalom, ami szinte korlátok nélkül kitágítható. Ezért rendkívül fontos, hogy a szolgálatok kontrollja valóban működjön. Hisz nagy a kísértés, hogy egy ilyen fejlett eszközt olyan célokra is felhasználjanak, amire nem lenne szabad.
Haraszti Miklós 2021. július 21-én a Népszavában ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: „Él a III/III. (…) nyilvánvalóan nem csak a lehallgatás gépezete indult be újra, hanem zakatol a zsarolás és a beszervezés nagyüzeme is (…) A mi időnkben, amikor a szocializmusban ellenzékiként a rendőrség elől bujkáltunk, volt valamennyi esélyünk: a teljes megfigyelés lehetetlen volt, hiszen az adatokat papíron vagy különféle lemezeken tároltuk. Ma digitális korszakban élünk, minden adat digitálisan hozzáférhető – és hozzá is férnek.”
Az ellenőrzés lehetősége valóban totálissá vált. Azt azonban nem állítanám, hogy az ezzel való fenyegetés szintje ott tart, ahol a Kádár-rendszerben. Össztársadalmi szinten sem érzem azt a fajta félelmet, mint a nyolcvanas években. De erre nincs is szükség. Az eljárások jóval célzottabbak, a média pedig sokkal hatékonyabb. Így a tömegek nagyon könnyen manipulálhatók, anélkül hogy klasszikus értelemben diktatúrába kellene zárni őket.
Ehhez képest Magyarországon – a rendőrségtől kezdve az ügyészségen és a Terrorelhárítási Központon keresztül az Alkotmányvédelmi Hivatalig – tíz szervezet használhat titkos információgyűjtő eszközöket és módszereket.
Nem feltétlenül a létszám vagy a mennyiség a baj, hiszen ezek mind szakosodott szervek. Mondom: az ellenőrizhetőség a fő kérdés. A parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága szinte nem is működik, pedig kontrollálnia kellene ezeket a hivatalokat. Nem nagyon tudok olyan fórumot, amely a potenciális visszaélésekkel szemben tényleges visszatartó erővel és megfelelő jogi kompetenciákkal bírna.
Mennyire távoli a párhuzam, miszerint több szakértő a politika által irányított izraeli titkosszolgálat kudarcának tartja az 1500 életet követelő, október 7-i Hamász-támadást?
Teljesen adekvát és vészjóslóan figyelmeztető a párhuzam. Az izraeli titkosszolgálatok esetében pont az történt, amiről az előbb beszéltünk. Működésükre az elmúlt évek során egyre inkább rátelepedett a belpolitika. Ilyenkor az egyre autoriterebb vezetés és politikai megosztottság miatt a lojalitás számít. Így fokozatosan kiszorulnak vagy elhallgatnak azok, akik szembemennek az elvárásokkal.
Itt mi volt a politika érdeke?
A Hamász életben tartása. Azt hangsúlyozták, hogy a szervezet működése fenntartja a palesztin megosztottságot, és ez lehetetlenné teszi az egységes palesztin állam létrehozását. A Hamász kapcsán viszont teljes félreértés, hogy gazdasági és pénzügyi juttatásokkal meg lehet vásárolni az együttműködésüket. A Hamász ráadásul szándékos megtévesztési műveletet indított, amit az izraeli szolgálatoknak észre kellett volna venniük. Bár voltak is olyanok, akik észlelték, csak épp a hierarchiában alacsony szinten levő személyek, ráadásul nők.
Miért számít az, hogy nők?
Mert őket a fegyveres testületek macsó szubkultúrájában nehezebben veszik komolyan. Hiába jelezték az elöljáróik felé, hogy a palesztin szervezet háborúra készül, a főnökeik csak leintették őket. Ehhez képest a tények: másfél ezer izraeli halott a szolgálatok politikai alapú kontraszelekciójának is köszönhetően. És ehhez adjuk hozzá, hogy az izraeli válaszcsapásban még több gázai civil halt meg. Kaphatunk-e ennél nagyobb drámai figyelmeztetést?