Életben maradni talán a legerősebb evolúciós parancs. Mégis, több ezer éve önmagukat hitükért, közösségükért feláldozó hősök emlékezetét adják egymásnak generációk. Miért mentek alig felfegyverzett emberek ’56-ban és most Ukrajnában a megszálló hadsereg ellen? És ki marad meg a kollektív emlékezetben?
Nem tér magához a világ.
Egy diktátor történelmi figura akar lenni. „Merjünk nagyok lenni” vízióját igyekszik mások (egy másik ország polgárai és saját katonái) élete árán megvalósítani, miközben a másik oldalon a hősmítosz XXI. századi megjelenésén ámuldozunk a világ eddigi leginkább mediatizált háborújában.
Sok ezer éve szívják/szívták magukba gyerekek milliárdjai a közösségért (és nem a közvetlen, vér szerinti leszármazottainkért) történő önfeláldozás mintázatait, példáit mitikus hőseposzokból, vallásos történetekből és modern tömegfilmekből. Evangélikus püspök, antropológus, nacionalizmuskutató és szociálpszichológus lesz segítségünkre abban, hogy megértsük az emberi önfeláldozás rejtélyét.
Darwintól Harkivig
Az elképzelt közösségekért (hiszen pár száz ember kivételével a nemzet többi tagja számomra ismeretlen) történő önfeláldozás irracionális viselkedésnek tűnik az életben maradás evolúciós parancsa mellett. Ezt mindjárt vitatja is Kende Anna, az ELTE Pszichológiai Intézetének vezetője.
„Az ember evolúciós örökségének legalább annyira része az, hogy versengünk egymással akár erőszakkal is, mint az, hogy segítsük egymást. Azok a társadalmak maradtak fent, amelyek képesek a magas szintű együttműködésre, segítségnyújtásra. Ez legalább annyira az emberi természet része, mint az agresszió.”
Még saját életünk feláldozása árán is? „Az altruizmus olyan segítségnyújtás, amelyből nincs semmilyen közvetlen hasznom. Evolúciósan minden olyan erőforrás-befektetés, amely nem a saját hasznomra van, nem tűnik logikusnak. Saját magamat akkor is veszélybe sodrom, ha elpazarolom az energiáimat mások segítésére. Ez nem tűnik logikusnak az evolúció szerint, mégis létezik.”
Mivel lényegében minden közösség elképzelt, az a kérdés, hogy az egyén hogyan tud egy makroközösséghez kapcsolódni – mondja Bárdi Nándor történész.
„Történetileg ez lehet vallási kötődés, lehet dinasztikus, vagy a modern korban a nemzeti kötődés. A kötődésem a hivatástudatomat és a közösségen belüli életcélomat, feladatomat jelenti. Ennek különböző léptékei vannak: az otthon, az intimitás, amikor a családomért és a közvetlen környezetemért küzdök. Egy másik a szülőföld, egy régió, ahol már nincs törzsi vagy etnikai elkülönülés; és van a haza, amely már lehet tágabb politikai környezet. Történetileg változik, hogy mikor mi a dominás. A modern korban ez a nemzet: ami vagy politikai vagy etnikai alapon szerveződik.”
Van-e különbség a kétfajta nemzet-, illetve államfelfogás között? Jobban motivál-e az etnikai-kulturális alapon meghatározott közösséghez tartozás („véreim”), mint az állampolgári alapú vagy a szülőföldhöz való kötődés („a mi utcánk”)?
„A fő kérdés inkább az, hogy alulról vagy fentről szervezett-e ez az összetartozás, hogy a nemzeti érzés együtt van-e a társadalomépítéssel, vagy fentről konstuálják. Az orosz társadalomfejlődésben folyamatosan az a probléma, hogy az állam fentről szervezi a társadalmat, és nem a társadalmon belül létezik nemzeti mozgalom. Eddig Ukrajnában is felülről akarták megkonstruálni összukrajnai szinten a nemzeti érzést. Csak Nyugat-Ukrajnában voltak a közép-európaihoz hasonló nemzeti mozgalmak. Máshol sokkal inkább fentről, az állam szervezte a társadalmat – mondja a történész. – De ami most történt, az egy nagy kollektív határtermelés az oroszokkal szemben. Harkiv a példa erre, ahol orosz anyanyelvűek küzdenek orosz katonákkal Ukrajna érdekében.”
Kezdetben vala az Ige
A tömegkultúra folyamatosan újragyártja a hősmítoszt. Hollywood vagy – Putyin (és persze az ellenálló ukránok idősebb generációja) szocializációjáig visszamenve – a szovjet háborús filmek ugyanazt a mítoszt fogalmazzák újra és újra.
Archetípusai, ahogy mindennek a nyugati kultúrkörben, a Bibliában találhatók. Miben különbözik a vallásos mártírmítosz a thermopülai szoros görög védőinek i. e. 480-ban történt önfeláldozásától? – kérdeztem Fabiny Tamás evangélikus püspököt. Hiszen a bibliai példák a hitért történnek (az első vértanú István volt, de Pál vagy Péter apostol is mártíriumot szenvedett), vagyis nem egy képzelt vagy valós közösségért.
„Azért vannak bizonyos ószövetségi párhuzamok, amelyben a nemzeti büszkeség és az Izraelért való küzdelem fontos szerepet játszik. Például a nemzetért történő önfeláldozás Sámson és a filiszteusok történetében. Az Újszövetség már kiszakad a nemzeti gondolatból. A szellem, a tanítás, az eszme etnikumtól független, de olyan, amiért érdemes meghalni.”
Vagyis itt már nem a csoport fennmaradása, hanem az Istennek való megfelelés a cél? „Kicsit önző lenne azt mondani, hogy mártíriumával meghozza magának az üdvösséget. Inkább a példaadás, az üldözött társak bátorítása a fontos. Jánost mondanám Patmosz szigetén, aki azt írja, hogy társatok vagyok a szenvedésben, és az én sorosom nektek is biztatás lehet. Ha hősies tudok maradni, és hű az Istenemhez, az nektek is példa” – mondja a püspök.
Hőstermelés
Megfogható és felismerhető jelképeken keresztül tudunk azonosulni a múltunkkal. Ezeknek sokszor valóságalapjuk sincs. Ilyen jelkép lett a március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavaló Petőfi Sándor vagy a késő középkori hősfolklór figurája, a Nándorfehérvár 1456-os ostrománál a zászlót kitűző törököt magával a mélybe rántó Dugovics Titusz. Ezt az akkor még névtelen figurát (a nevet pár évszázaddal később hamisította a mítoszhoz a Dugovics család) egyébként a jajcai ostromnál is megírták a korabeli krónikások, de annyira vándormotívum volt, hogy a cseh szerzők tollán – ugyanúgy Nándorfehérvárnál – csehvé vált.
A XIX. század óta létező nemzeti történelemoktatásban olyan hősöket gyártunk, akikre pár ezer év múlva is emlékezni fognak, mint aki mindenét, egész életét, hősiességét, az életét is beletette a közösségbe a saját halála árán is.
Ilyen hősgyártás az Orbán-kormány igyekezete is ’56 mítoszának újraírására, amikor igyekeztek eltüntetni a mártír, de mégis csak kommunista miniszterelnököt, Nagy Imrét a történelmi kánonból, és a hős pesti srácokat tették a mítosz középpontjába. (Akik egyébként ugyanúgy katonailag képzetlenül mentek szembe az orosz tankokkal, mint a kormánymédia megmondóemberei által most Zelenszkij és a NATO áldozataiként megjelenített kijevi tinédzserek.)
„Az önfeláldozó hős máig velünk élő globális minta. Erre lehet ráépíteni egy szűkebb, nacionalista doktrínát, egy szűkebb hősbrandet” – mondja Papp Richárd antropológus.
A nemzeti indoktrináció, vagyis a politikai célnak vagy ideológiának alárendelt nevelés (ami hangsúlyozottan célja az Orbán-kormány közoktatási átalakításainak vagy a filmgyártás állami támogatásának) segíti, hogy adott esetben önfeláldozásig jutó érzések alakuljanak ki egy közösség tagjaiban.
A nyugati modern mitológia hősmítoszaiban (a Trója Brad Pitt-tel, a Star Wars Anakin Skywalkerrel, a Harry Potter vagy a Mátrix, az összes háborús film) a hős úgy lesz hős, hogy akár az életét is feláldozza a közösségért, amely több, mint ő. (Ha szerencsés, akkor feltámad, mint Harry Potter.) „Oda kell adnod az életed, akkor teljesíted ki magadat. Ez a jutalom, az örökkévalóság jutalma, ami nem feltétlenül édeni állapot. De a westernmitológia globalizálódott. Az oroszokat vagy a kínaiakat is alapvetően befolyásolják a nyugati hősmítoszok. A 2002-es, Hős című filmben Jet Li játszik, és a globális piacra gyártották. Tarantino ajánlotta, amikor bevitték az USA-ba, hogy jelölték Oscar-díjra. 2002-ben már nagyon masszívan épült az újfajta kínai nacionalista koncepció. A film is ezt üzeni: Kína, a birodalom, fontosabb mindennél, a te életednél is” – mondja Papp Richárd.
„Az antropológia megközelítésében a mítoszok nem tündérmesék, édibédi történetek, hanem a totális valóság, a totális realitás narratívái, amelyek teremtik és újjáteremtik azt a valóságot, amelyben élünk.”
Vlagyimir Putyin orosz elnök nőnapi beszéde Moszkvában 2022. március 8-án
Hogyan kényszerít a csoportnorma?
Identitásunknak nagyon fontos része az, hogy csoportokhoz tartozunk, így határozzuk meg önmagunkat. De az, hogy valaki kötődik a magyar (vagy az ukrán) kultúrához, büszke a hazájára, kötődik az itt élő emberekhez, a helyhez, még kevés ahhoz, hogy fel is áldozná érte az életét, nem magyarázza meg.
„Nagyon fontos, hogy előállt egy veszélyhelyzet: a csoport létében van veszélyeztetve. Ez egy természeti katasztrófánál is így lenne, de nagy különbség, hogy itt világosan látszik, hogy ki az, aki ellen össze kell fogni, ki az okozója az összes sérelmünknek. Emellett erősödik fel a csoportidentitás, a közösséghez tartozás érzése” – mondja Kende Anna.
Tehát ha tudom, hogy ki az okozója a szenvedéseimnek, ami ráadásul igazságtalanul ért, akkor jobban fölismerem, hogy mi köt össze másokkal.
„Ami nagyon fontos, és általában is igaz a társas identitásra, hogy az én és a csoport között nem teszünk különbséget. Nem azt gondolja, hogy másokért hoz áldozatot, hanem saját magért, magunkért: kvázi feloldódik a csoportban. Az egyéni különbségek ilyenkor teljesen háttérbe szorulnak, mindent a csoport határoz meg, és a csoport elvárásai szerint fogunk viselkedni. De nem azért, mert félünk, hogy rossz szemmel néznek ránk, ha nem így teszünk, hanem belső igényünkké válik, hogy a csoporthoz igazodjunk” – mondja a szociálpszichológus.
Vagyis ez egy olyan normakövetés, amelyet nem azért teszek meg, mert tudom, hogy így helyes, hanem mert belsővé tettem, a sajátom. „A viselkedésemet egy olyan norma fogja irányítani, amelyet csak és kizárólag a csoport határoz meg. Olyan dolgokra is képesek az emberek ebben a lelkiállapotban, ami akár a saját értékeikkel is szembemegy. Lehet, hogy egész életében azt mondta, hogy békepárti, sosem tudna bántani senkit, és most fegyvert ragad. Mégsem érzi ebben az ellentmondást, mert teljesen felülíródnak az egyéni, egyébként szintén nagyon fontos értékei.”
A csoportban való feloldódásba, abba, hogy az egyén nem érzi különállónak magát tőle, beletartoznak pozitív és negatív viselkedésmódok is. Ugyanaz dolgozik tehát a fanatikus fociultrákban, mint az extrém önzetlen segítségnyújtásban, ami már a saját életemet is veszélyezteti.
„A csoport által elvárt viselkedést tartom a sajátomnak, és csak az határozza meg, hogy mit csinálok, mit érzek, mit gondolok egy adott helyzetben. Nem azt érzem, hogy félre kell tennem valamilyen értékemet a csoportért, hanem elkezdek automatikusan csoportként, a csoport tagjaként gondolkozni” – mondja Kende Anna.
A nemzetért!
Az jobban érthető, ha az ember a számára még befogható lokalitásért, a faluért, az utcáért áldozza föl magát. De a hősök egy államért vagy egy nemzetért, képzelt közösségekért hoznak áldozatot.
„Nagyon fontos, hogy nem érzi úgy, hogy másokért hoz áldozatot. Nem a szomszédomért teszem ezt, hanem magunkért. Ezért tud egy absztrakt, egy ideológiai közösség is működni. De önmagában a nemzeti identitás nem elég, annak a felfokozott megélése is szükséges hozzá” – mondja a szociálpszichológus.
Az identitásnak vagy a személyiség különböző kötődéseinek (a nemzetitől a szexuálison át a szakmaiig) különböző rétegei vannak, mindenkinél más elrendezésben, jelentőséggel. Bizonyos helyzetek inkább az egyik, mások a másik kötődéseinket hozzák elő és teszik meghatározóvá. Vajon ilyen esetben a legvadabb antinacionalistán is felülkerekedik a „a nemzeti héj”?
„Nem feltétlenül van mindig mögötte nemzeti érzés. Meg lehet élni úgy is, mint az elnyomottak közösségéért való kiállást, az igazságtalanság elleni fellépést. Ha valaki nagyon elkötelezett klímaaktivista, akkor az emberiséggel való azonosulás is hasonlóképpen tudja őt mozgósítani. Lehet hitelesen absztrakt közösséggel azonosulni, ehhez nem kell nacionalistának lenni.”
Ahogyan azok a papok, akik elkísérték a gázkamrába a gyerekeket, az elesettekkel való szolidaritás miatt áldozták fel magukat. Az azonosulás ugyanis nem feltétlenül jelenti azt, hogy tagja vagyok a csoportnak, hanem valamilyen absztrakciós szinten megélem a csoportot. „Egy ilyen veszélyhelyzetben egyszerűen felülíródnak az egyéni különbségek, azok a csoporttagságaink, amelyek máskor elválasztanak egymástól.”
Fabiny Tamás szerint a vallásos hit mélyebben strukturálja az ember személyiségét, mint a nemzeti érzés, a képzeletbeli közösségekkel való azonosulás.
Kende Anna szerint a hit esetében is felülíródik az egyéni identitás, és háttérbe szorul az, ami engem egyedivé tesz. „Nem az értékeink és attitűdjeink irányítanak ilyenkor, hanem valami kizárólagos átveszi ezeknek a helyét.”
A csoport fennmaradása, a megsemmisülésétől való félelem nagyon elemi késztetés, ami miatt ki tud alakulni a félelem és a fenyegetettség érzése. Enyhébb fokozatban a megalázástól, a megszégyenüléstől való félelem.
Kende Annáék pár éve végeztek egy kutatást Ukrajnában a nyelvtörvény elfogadottságával kapcsolatban. Azt találták, hogy a nyelvtörvényt elsősorban azok az ukránok támogatták, akiknél magas a nemzet megsemmisülésétől való félelem szintje. „Egy kollektív szorongás. Szerintem nagyon benne volt már évek óta az ukrán közvéleményben, hogy a létük van fenyegetve. Ezért is volt könnyű mozgósítani az embereket a konkrét háborús megszállás esetén. Amúgy is fontos kérdés az ukránok számára, hogy kulturálisan és fizikai valójukban fenn tudnak-e maradni” – mondja a szociálpszichológus.
Ugyanaz az érzés tud az önfeláldozás és a kirekesztés alapja is lenni. Az Azov zászlóalj, az ukrán szélsőjobbosok pár évvel ezelőtt a kárpátaljai magyarokat támadták, most pedig az első sorokban áldozzák fel magukat Harkivban.
A hős ősi toposza megváltozott a modern nacionalizmus megjelenésével. Dugovics Titusz is ekkor került át a nemzeti pantheonba, és örökítették meg a híres romantikus festményen.
„Az önfeláldozó hős évezredek óta létezik. Az a lényeges, hogy mikor válik egy nemzeti közösség emlékezetkultúrájának központjává – mondja Bárdi Nándor. – Egy nemzet mindig emlékezet. Nincs olyan, hogy absztrakt ember. Az ember nem pusztán létezik, hanem a maga emlékeivel és emlékezetkultúrájával együtt – és ebben van valahol az áldozat szerepe.”
Ahogy 1848 vagy 1956 nagy kollektív élménye Magyarországnak, a mostani háború, bárhogy végződik is, hatalmas kollektív élménye marad az ukránoknak/ukrajnaiaknak.
Németh Szilárd, a Fidesz alelnöke adománygyűjtési felhívása az Ukrajnából érkező menekültek részére 2022. február 26-án
Határesetek
A mártírium közel áll az öngyilkossághoz. Akkor viszont az élet szentségét hirdető kereszténység hogyan akceptálhatja, sőt sokszor népszerűsítheti a nemzetért való önfeláldozást? – kérdeztem Fabiny Tamás evangélikus püspöktől.
„A hitért történő mártírium esetében az áldozat annak adja vissza az életét, akitől kapta” – magyarázza a püspök.
„Ukrajnában viszont hét éve láttuk a Majdanon, hogy mindkét oldalon papok álltak, és azt mondták, hogy amikor a nemzetedért áldozod föl magadat, akkor Istennek hozol kedves áldozatot. Ez elég rémisztő volt. Bizonyos vallásossági keretben megvan ez az erős nemzeti kötelék, a vallásnak nemzettel való átitatódása. A nemzet szakralizálódik, a vallás pedig nacionalizálódik, ami nem szerencsés.”
Sokan a nemzetet szekularizált vallásként értelmezik, ahol a nemzet egyfajta természetfölötti erővel bír. Fabiny Tamás teológiai zavarról beszél: „A nemzet nem teremtettségi adottság. Van, aki úgy tekinti, hogy Isten akarata, hogy én egy nemzethez tartozom. Ez lehet választás kérdése, lehet szociokulturális hatás, de nem teremtettségi adottság. Nem fokoznám le, de teológiai szempontból a nemzet másodlagos. Ezért veszélyes a nemzet szakralizálása, amikor a nemzet egy szent közösség, ahol akár a vezetőnek is szakrális, transzcendens tekintélye van. Ugyanilyen veszély a vallás nacionalizálása is: amikor azt mondja egy etnikum, egy nép, hogy az én vallásom egy nemzettel való közöséget jelent.”
A kétféle nemzet- és államfelfogás konfliktusba is kerülhet egymással. Az etnikai/közösségi és a politikai/állami indoktrináció lojalitáspróba elé állíthat nemzeti kisebbségeket – bár a harkivi oroszok példája mást mutat.
Bárdi Nándor hatékonyabbnak tartja identitás vagy azonosulás helyett a kötődés szó használatát. Az ember negatív kötődései általában határtermelést, elválasztást jelentenek: mi nem vagyok én és micsodák ők. Ebből sokféle lehet, ahogy a pozitív kötődésből is. Sokféle jövőképpel találkozhatok, sokféle elvárással, többféle elváráshorizont, norma felé mehetek.
„Absztrakt, semleges ember nincs, ahogyan kulturális semleges állam sincs. Mert magadon cipeled a múltadat, a történeteidet, élményeidet, ezért több kötődése, több szerepe van az embernek. A kérdés az, hogy mikor mi emelődik föl. Egy kisebbségi embernek a folyamatos határtermelés miatt az ő nemzeti érzelme, nemzetiesített szerepe válik fontossá, mert az ő közösségéhez az közelít. De Magyarországon ez sokkal kevésbé van jelen, mert az ország homogén. New York vagy London pedig multikulturális, ahol nem ez számít, hanem hogy tudsz-e a nyelven beszélni, mi a foglalkozásod stb.”
Bárdi Nándor szerint nem lehet identitáshierarchiát fölállítani. Vannak szituációk, amelyekben bizonyos kötődések meghatározóvá válnak.
„Az embernek nem többes identitása van, mert akkor skizoid lenne, hanem többes kötődése és szerepei. Az egyik legcsodálatosabb az életben, hogyan tudsz egyensúlyt teremteni a szerepeid között, és hogyan tudsz mégis integráns személyiségként viselkedni.”