Kezdetben naponta jártam a csíkszeredai Erőss Zsolt sportcsarnokba, amit a helyiek Arénának hívnak. Itt lakik több, mint négy hónapja az a több, mint száz ember, akiknek az év elején leégett az otthona egy kályhából kipattant szikra okozta tűzben.
Mára kicsit átalakult a kapcsolattartásunk módja, heti háromszor futóedzést tartok nekik Makai Viktória programja alapján, és igyekszem mellettük lenni, amikor szükség van a segítségemre. Tizenkilencen végzik a sofőriskolát, többen részt vesznek a varrodai programokon, de ennek alakulásához időre és türelemre van szükség.
Egy napom
Izgatottan vártam május 18-át. Ezen a napon vizsgázott elméletből az első két beiratkozó. Valamiért mindig nagyon macerás és bonyolult a vezetői engedélyhez szükséges vizsga Romániában. A szabályok szerint az iskola elvégzését követően egy évig lehet próbálkozni, és csak online lehet jelentkezni az elméleti vizsgára.
Ezzel kezdődik a kálvária, hiszen leghamarabb három hét csúszással kapnak időpontot a jelentkezők, és csak a sikeres elméleti vizsga után jelentkezhetnek a gyakorlati vizsgára. A gyakorlati vizsgára való jelentkezés még nehezebb, itt három hónapot kell várni a vizsgáig. Úgy, hogy ha közben eltelik a rendelkezésre álló év, gyakorlatilag mindent elölről kell kezdeni, természetesen újra fizetve az összes költséget. Szóval érdemes tanulni, hogy az első vizsgáról sikeresen kerüljön ki a jelentkező.
18-án reggel, vizsga előtt találkoztam a két jelentkezővel. Szerettem volna bátorítani, megnyugtatni őket, de rájöttem, sokkal idegesebb és feszültebb vagyok, mint ők. Így inkább hagytam, hadd oldják meg magukban a regisztrálással és egyebekkel járó ügyintézést. Délben jött az üzenet, Dezsőnek sikerült, Leventének nem. Nagyon örültem, végtelen hálát éreztem, hiszen tudtam, a jó eredmény a többi jelentkezőnek is szárnyakat fog adni.
Később találkoztunk, meghívtam Dezsőt egy ünnepi fagyira. Leültünk a parkban egy padra és ettük a fagyit. Néztem, ahogy fülig ér a szája és arra gondoltam, ez minden munkát, minden ügyintézéssel járó bonyodalmat megér. Megszólalt: „Tudja maga (mert hiába kérem, hogy tegezzen, nem akar és nem fog), ez az érzés mindennél jobb. Most érzem igazán, hogy milyen valamiért megdolgozni és élvezni az eredményét.” Hát, erre mit mondhatnék.
A börtön
Kora délutánra a börtönbe volt időpontom. Egyikük korábbi felfüggesztett büntetését váltották letöltendőre. Árvaházi fiú volt, a somlyói cigányok befogadták, ott élt velük. Az Arénából vitték be húsvét napján. Halk szavú, írni-olvasni tudó fiatalt ismertem meg benne, aki sokat segített a papírok intézésénél, kitöltésénél. Mondták, senkije nincs, semmije nincs. Összeraktam pár dolgot, pólót, szabadidő-ruhát, sampont, fogkrémet.
Amúgy az újságírói kíváncsiság is ott furkált bennem, érdekelt, hogy működik egy ilyen látogatás. Már az időpont kérésénél kiderült, senki nem beszél magyarul. A látogatásnál ehhez hozzátevődött az a tapasztalat is, hogy senki nem beszél "emberül" a látogatóval sem. Gondolom, akkor mással sem. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy többszörös gyilkos vagyok, akit csak ráncolt szemöldökkel és hangosan lehet megszólítani. A biztonsági ellenőrzést, zsebeim kiürítését és személyes tárgyaim letételét követően átvették a csomagomat. Igaz, csak azt, amit ő írásban kért, mellé sem egy fogkrémet, sem egy zoknit nem vettek el.
Ezt követően - akárcsak a filmeken - telefonos, plexifalas fülkébe kísértek. Miről is tudtunk volna beszélni? Azon túl, hogy köszöni, amit vittem és hogy három napig meg sem mozdult az ágyban, amikor bevitték, annyira félt. "Egyébként az a legrosszabb, hogy nem történik semmi, nem telik bent az idő" - mondta. Kiderült, az étel ehető, legtöbbször babfőzeléket kapnak. Vásárolni lehet a börtön területén levő üzletből, de neki nincs rá pénze. És látja az ablakból a román templom tornyát, néha ránéz és imádkozik.
Dermedt, nyomasztó érzéssel léptem ki a börtön kapuján. A májusi napsütés helyett hideg esőt fújt a szél. Mindent szürkének és súlyosnak láttam, éreztem. Azt éreztem, ezt nem bírom és nem tudom csinálni. Bármennyire szeretnék támasza lenni, segítsége lenni, bármennyire hiszek abban, hogy minden ember megérdemli a második, a harmadik esélyt is, én képtelen vagyok ebben segíteni. Meghaladja az erőmet, túl sok számomra.
A kárpótlás
Délután a Csíki Brazilokkal volt edzésünk. Kedden, csütörtökön és szombaton fél hattól a Gyermek-sétányon levő futópálya melletti padnál, a padunknál találkozunk, bemelegítünk, lefutjuk a Makai Viki által írt programot (vagy egy részét), nyújtunk és kicsit beszélgetünk. Ezen a szeles-esős-hideg-dermedt napon - bevallom - semmi kedvem nem volt ehhez sem.
Gondolataimban folyamatosan a börtön járt, és gyötört az a gondolat, hogy teljesen fölösleges minden edzés, minden futás. Ezek a gyerekek ott nőnek fel, ahol nincs asztal, nincs ágy, nincs villany és nincs víz a házban. Ahol gyakran patkányok rágnak szét mindent. Úgy nőnek fel, hogy folyamatos éhesek, állandó veszélyben vannak, gyakorlatilag semmi esélyük nincs arra, hogy normális életet éljenek. Csak azt tudják, hogy amit megfogtak, amit megettek, az az övék. Minden más bizonytalan. Tőlük várom én el, hogy fegyelmezett gyerekként, kamaszként végezzék az edzést? Ezekkel a gondolatokkal érkeztem meg a futópályára, ahol több mint húszan vártak rám. Épp egyik panel ablakából kikönyöklő asszonysággal vitáztak valamin.
Bemelegítettünk, elmondtam a feladatokat, indultak. A második körnél - én magam sem értem, miért - mindenki nevetett. Álltam a futópálya szélén, bevártam egyiket, másikat, pacsiztunk, futottak tovább. Azt vettem észre, hogy szinte teljesen eloszlottak a fekete felhők, kisütött a nap, igazi május lett az edzés végére. És a nyolc apróság, akik nagyjából egyidősek, egyforma testalkatúak, akiket kis katonáknak hívok, kérték, hadd futhassanak még két kört. Egyenletesen, szépen, jó ritmusban távolodtak, de tudtam, pár perc múlva a kör másik oldalán vissza fognak érni és csupa mosoly lesz a kis koszos fejük.