Precedens nélküli intellektuális, szakmai vállalkozás volt az 1990 utáni első alkotmánybíróság, amely jogi és békés keretek között tudta tartani a rendszerváltást. A vasárnap elhunyt Sólyom László az AB elnökeként és köztársasági elnökként is azt képviselte, hogy ő az alkotmány őre – értékeli munkásságát Tóth Gábor Attila alkotmányjogász, egyetemi oktató, hozzátéve, hogy Sólyom államfőként szinte alternatív kormányprogramot képviselt, a köztársaság megszüntetése idején pedig kevéssé élt a lehetőségeivel. „Korszakos figura volt intellektuális igényességgel.”
A Sólyom László nevéhez kötött rejtett alkotmányozás vagy aktív alkotmánybírói szerepfelfogás hogyan határozta meg a friss magyar demokrácia alakulását? Hiszen annak első évtizedében ő volt a testület vezetője.
A rejtett alkotmányozás szerintem három dolgot takar. Egyrészt magát a rendszerváltást, ezen belül a kerekasztal-tárgyalásokat, és az induló alkotmánybíróságot is. Sólyom mind a háromhoz rendkívüli módon kötődik.
Azt lehet mondani, hogy eddig a reformkor volt az első és a ’89-es rendszerváltás volt az utolsó kísérlet arra, hogy Magyarország egy modern alkotmányos állam legyen, és Sólyom László ebben meghatározó alak volt, a jogtudósok közül a legnagyobb hatású. A Magyar Köztársaságban így életműve elválaszthatatlan a köztársaság felemelkedésétől, és a bukásától is.
Ami a kerekasztalt illeti – tehát az ellenzék és az állampárt képviselőinek tárgyalássorozatát a demokratikus átmenetről –, annak vegyes vagy ambivalens mostanában a megítélése. De azt kell látnunk, hogy a kerekasztal, ahol Sólyom fontos szakértői pozíciót töltött be, nagyon sikeres, világszerte elterjedt újítás volt abban az időben, amit egyszerűen a történelmi körülmények kényszerítettek ki. Demokratikus átalakulást akartak megvalósítani Spanyolországtól Dél-Afrikáig, a reform azonban kevés lett volna, viszont nem volt forradalmi helyzet, nem volt olyan helyzet, hogy fel kellett volna rúgni a diktatórikus jogrendet, egyszerűen azért, mert az állampárt hajlandó volt együttműködni. Gyenge volt, és kooperálni akart. Ebben a helyzetben működtek a kerekasztalok, nagyon sikeresen, mert békés, koordinált módon teljesen demokratikus rendszert tudtak létrehozni. Ebben Sólyomnak nagyon fontos szerepe volt Magyarországon, és még fontosabb szerepe volt az alkotmánybíráskodásban.
Ez az intézmény kezdte meg legelőször a működését a rendszerváltás során, az első demokratikus választások előtt, és minden hazai előzmény nélkül. Nem voltak precedensek, nem volt magyar szakirodalom, amihez az AB elnöke nyúlhatott volna. Egy ilyen környezetben kellett az új, de átmenetinek nevezett demokratikus alkotmányt alkalmaznia. Kreatívan hozta be a legmodernebb, legjobb európai és Európán túli alkotmányos megoldásokat, nyúlt vissza a magyar jogtörténeti hagyománynak azokhoz a részeihez, amelyek köztársasági, demokratikus elvekhez kötődnek, és mindehhez hozzátette a saját innovatív megoldásait is, persze nem egyedül, hanem alkotmánybíró kollégáinak hathatós közreműködésével.
Ez precedens nélküli intellektuális, szakmai vállalkozás volt. Az AB így tudta békés és jogállami keretek között tartani a rendszerváltást, és megvalósítani azt az elgondolást, hogy a teljes jogrendnek az alkotmánnyal összhangban kell lennie. Ez az, amit jogállami forradalomnak neveztek.
Ennyire fontos szerepe volt az első tíz évben az Alkotmánybíróságnak? Fontosabb, mint a másodikban? A 2010 utáni fontosságáról nem is érdemes beszélni.
Ez három különböző időszak. Az első évtized a megalapozásé, amikor le kell fektetni az alapokat. Összehasonlítva más közép-európai alkotmánybíróságokkal a magyar alkotmánybíróságé a leggazdagabb és a legsikerültebb esetjogi gyakorlat, és nemzetközileg is a legtöbbet hivatkoznak rá.
Akkor is, ha számos egyedi döntés vitatott, és esetleg nem állta ki az idő próbáját, de maga az egész vállalkozás mindenképpen alapító vállalkozás volt. A második évtizedben már nem volt erre szükség, mert a meglévő precedensek alkalmazásáról és tovább gondolásáról volt szó, amiben ő már nem vett részt, mert 1998-ban lejárt a mandátuma.
A harmadik évtizedről pedig azt gondolom, hogy létezik Alkotmánybíróság, de nincs alkotmánybíráskodás. Sólyom László életművéből a mai Alkotmánybíróság gyakorlatában jóformán semmi nem fedezhető fel. A kidolgozott jogelveket elhagyták vagy kiforgatták, és ellentétes célokra, egy autokratikus rendszer legitimálására használják.
Van-e már akkora távolság, hogy látható lenne, hogy abban, hogy a köztársaság lényegében megbukott, az általa vezetett Alkotmánybíróságnak vagy akár a kerekasztalnál megszületett korai, alapvető törvényeknek volt-e valamilyen szerepük?
Nem Sólyom László vezette be a mai autokráciát, és nem az első Alkotmánybíróság tevékenysége okolható a köztársaság kudarcáért. Az autokratikus fordulatot eleve nem lehet egy okkal megmagyarázni. Én úgy tartom, hogy azért bukott el a rendszer és épült ki autokrácia, mert antidemokraták tudatosan szétrombolták a rendszert, mert alkotmányos intézmények nem működtek megfelelően, beleértve az Alkotmánybíróságot is, mert végletes politikai polarizáció és széthúzás volt, gyenge volt a civil társadalom, és ehhez jött még a gazdasági válság, a globális problémák. A köztársaság kudarcát nem lehet egy emberhez és egy intézményhez kötni.
Ez akkor is így van, ha a kezdeti, Sólyom-féle Alkotmánybíróságot fontos kritikák érték, hogy túlterjeszkedik a hatáskörén, hogy olyan politikai és gazdasági kérdésekben is dönt, amikben a parlamentnek kellene, és már-már átveszi az alkotmányozó szerepét. De ezek inkább szakmai kérdések, és nem sok közük van ahhoz, hogy másfél évtized múlva összeomlik a köztársaság.
Milyen különbségeket lehet megragadni két szerepfelfogása, az AB-elnöki és – hiába reprezentatív, de mégiscsak gyakorló politikai funkció – az államelnöki között?
Én úgy fogalmaznék, hogy akár az AB elnöke volt, akár később köztársasági elnök, mindkét pozíciójában azt képviselte, hogy ő az alkotmány őre. Amikor az AB elnöke volt, az az alkotmányos demokrácia felemelkedésének az időszaka, a kibontakozásnak és a megszilárdításnak a lehetősége.
Akkor az AB azt képviselte, hogy az alkotmány őre az Alkotmánybíróság, szemben a többi politikai hatalmi ággal. Az AB feladata az, hogy a teljes jogrendszert összhangban tartsa az alkotmánnyal, és minden hatáskörét maximálisan ki is használta. Ez az az időszak – most nagyon fontos erre emlékeznünk –, amikor olyan fogalmak, elvek jelennek meg a magyar jogban, mint az emberi méltóság, az egyenlő bánásmód, a szólásszabadság, a jogállamiság, a hatalommegosztás és az állami semlegesség elve. Ezeknek kevés előzményük volt a magyar jogtörténetben, és mint az alkotmány őre az AB vezette be ezeket, és alkalmazta.
A másik, hogy amikor 2005-ben megválasztják államfőnek, Sólyom László azt mondja, hogy az államfő az alkotmány őre. Ez viszont már az alkotmányos demokrácia hanyatlásának az időszaka, ebben vesz részt mint államfő. Egy példát mondok, amely ezt szemléltetheti: államfői időszakában jelentősen megnő a vétók száma. Amikor hivatalba lép, azt mondja, hogy nagyon visszafogottan fog élni a vétójoggal, főleg súlyos alapjogi ügyekben fogja alkalmazni. Aztán 2006-tól – fontos az év – megugrik a vétók száma, és 2009–2010 fordulóján a csúcson van. Messze nemcsak alapjogi kérdésekben, hanem kormánypolitikai kérdésekben is.
Ebben az ő politikai szimpátiája is szerepet játszhatott, vagy valóban olyan alkotmányos problémák merültek föl akkor?
Ezeknek egy része nem alkotmányos probléma volt, hanem kormányzati kompetencia. Milyen a kormánypolitika a szövetkezeti kérdésben, a gazdasági verseny, a mezőgazdasági támogatás, az oktatáspolitika ügyeiben? – ilyen tárgyú kérdéseket is alkotmányos szintre emelt, és minden indítványa sikeres volt. Az AB mindig neki adott igazat, aminek az lett az eredménye, hogy olyan erősen működtek a fékek 2009–10-ben, hogy kis túlzással meg tudták bénítani a kormányzati működést. Tehát itt Sólyom szerepfelfogása – hogy ő az alkotmány őre – közrejátszott abban, hogy az állampolgárok azt érezhették: a köztársaság működésképtelen, a kormányzat cselekvőképtelen.
Abba, hogy akkor lebénult a kormányzat, nem annyira a válság játszott szerepet, az őszödi beszéd, a Gyurcsány-kormány bukása, az, hogy Bajnai ügyeket kezelt, hogy mindenki tudta, hogy jön a Fidesz, hanem belejátszott az ő államelnöki szerepfelfogása is?
Nem azt állítom, hogy szándékosan meg akarta bénítani a kormányzást. Csak azt állítom, hogy a korábbi szerepfelfogásával ellentétesen, intenzíven élt vétójogával és az alkotmányossági vétójogával is olyan kérdésekben, melyekben korábban ez nem volt gyakorlat, és ebben mindig sikeres volt. Ez azt eredményezte, hogy a kormányzat – mindegy, hogy egyetértünk vele, vagy nem – nem tudta véghezvinni a saját programpontjait, mert állandóan vétókba ütközött, és ez akarva-akaratlanul azt a képet erősítette, hogy a kormányzat képtelen működni. Nyilván sok más is gyengítette, elsősorban a kormány saját hibái, de ez is hozzáadott. Ezt az alkotmány nyelvére úgy lehet lefordítani, hogy csak a fékek működtek, és leállt a rendszer.
Melyik szerepében mutatkozott meg jobban a jobboldali alapállása, világnézete?
Ezt így nem tudom megválaszolni, merthogy nem szeretném a bal–jobb oldalon elhelyezni. Ezért inkább egy másik tengellyel próbálkoznék, ez a liberális–konzervatív…
A liberalizmusa egyértelmű. Klasszikus liberalizmusa – vagy értékkonzervativizmusa? – nem engedte, hogy kövesse a liberalizmus progresszívvé válását, a csoportidentitások és egyenlőség előtérbe kerülését. Talán ezt mutatta az is, hogy 2009-ben, amikor előző évben szélsőjobboldaliak megtámadták a melegfelvonulást, egyéb elfoglaltságára hivatkozva nem akart találkozni melegszervezetek vezetőivel a Pride előtt, megtámogatva őket.
Én úgy látom, hogy a liberálisok számára ő sok szempontból konzervatív volt, a konzervatívok pedig sok szempontból nem tudtak vele azonosulni, mert túl liberálisnak tartották. Mondok fontos példákat.
Amikor AB-elnök volt, bevezette az állam semlegességének elvét és az állam és egyház elválasztásának elvét. Tényleg remek, tankönyvi tisztaságú magyarázatok vannak a határozatban arról, hogy az emberi méltóságból, a különböző világnézetű emberek egyenlőségéből és a világnézeti pluralizmusból a semlegesség következik. Egy hagyományos, konzervatív felfogású ember ezzel nehezen tudott azonosulni. Ugyanakkor más döntéseiben elfogadta, hogy a történelmi egyházaknak – társadalmi és történeti súlyuk miatt – bizonyos privilégiumaik vannak. Ezt meg a liberálisok nem tudták elfogadni, mert ellentétben áll az állam semlegességének elvével.
Egy másik példa a kérdése kapcsán a melegek státusza. Alkotmánybíróként kimondta, hogy a melegek egyenlő méltóságú és státuszú személyek, joguk van a jogvédelemre, az állam köteles az élettársi kapcsolatot biztosítani nekik a polgári jogban. Ez a kilencvenes évek közepén sok-sok magyarországi konzervatív szemében elfogadhatatlan volt. Ugyanakkor ugyanabban a döntésben klasszikus konzervatív érvekkel kizárta a melegházasságot, lezárta az utat. Ez pedig a liberálisok számára volt elfogadhatatlan.
Ezért nem könnyű ebben a mátrixban elhelyezni. Azt szoktam mondani meg írni – nem egyedül, mások is mondják ezt –, hogy komplex nézetei vannak, de leginkább egy olyan, viszonylag progresszív, de nem szekuláris nézetrendszerhez áll legközelebb, mint a II. Vatikáni Zsinat katolikus tanítása.
Mindig hozzá kell tenni, hogy nem kényszerítette rá az országra a saját vallási világnézetét. Tehát nem hozott olyan AB-döntést, amivel a saját erkölcsi meggyőződését rákényszerítette volna az országra. Például nem írta elő az abortusz betiltását, pedig valószínűleg erkölcsi felfogása ebbe az irányba vitte volna. Nem hozott döntést eutanáziáról és drogfogyasztásról, inkább az utódokra hagyta, mert tudta, hogy olyan súlyos erkölcsi dilemmák vannak mögötte, amelyek megosztják a társadalmat, és nem akarta a társadalomra kényszeríteni a saját meggyőződését.
Itt tudom a személyes emlékeimet is felidézni. Amikor akár egyetemistaként, aztán fiatal jogász kutatóként és civil jogvédőként, később pedig egy projektben, amikor tudományos munkatársként vele dolgoztam, mindig azt tapasztaltam, hogy szenvedélyesen szereti a szakmáját, és mindig nagyon komolyan vett mindent, amivel foglalkozott, beleértve a szakmai kritikákat is. Pontosan tudta rólam is, hogy alapvető kérdésekben mást gondolok, mégis nagyon figyelt arra, hogy mivel jövök elő, mit gondolok, és nagyon komolyan vette ezeket az elgondolásokat, és talán valamelyest befolyásolták az ítéleteit. Még azt is számontartotta, mit írtam előző héten a Magyar Narancsban vagy az Élet és Irodalomban.
Tehát amikor azt mondjuk, hogy ő egy II. Vatikáni Zsinat-féle, progresszív álláspontot képviselt, és azt szekuláris és liberális oldalról kritizáljuk, ezt is hozzá kell tenni.
Említette, hogy bizonyos kérdésekben nem akarta a saját erkölcsi szempontjait összekapcsolni a közjogi státuszával, de a politikába többször bevitte az erkölcsi szempontot: Horn Gyula kitüntetése, a nem kézfogás Fekete Jánossal stb. Többször hangsúlyozta, hogy szükség van valamifajta erkölcsi támpontokra a közéletben.
Igen, nagyon komoly kritikákkal kellett szembenéznie. Ő a jogot és a politikát is összekapcsolta az erkölccsel, miközben nagyon erős álláspontok vannak, amelyek azt mondják, hogy a jogot és az erkölcsöt, valamint a politikát és az erkölcsöt el kell választani. Sólyom László egyiket sem fogadta el. Azt mondta, hogy a jog erkölcsi alapokon nyugszik. Azt mondta, hogy az emberi jogok, a demokrácia, a joguralom erkölcsi elvekre épül, és ezt próbálta alátámasztani, a legtöbbször nem vallásos indokokkal, hanem olyan indokokkal, amit mindenki elfogadhat. Én személy szerint egyetértek ezzel a nézettel.
Hozzáteszem, hogy több olyan álláspontja, döntése van, amely rácáfol a saját maga által kimunkált elvekre, nem egyeztethető össze azokkal. Mondok példát. Az AB elég jól kidolgozta az egyenlő bánásmód követelményének és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elveit. Ugyanakkor az AB az ő idejében nem hozott olyan döntést, amely nők elleni diszkriminációt vagy romák elleni diszkriminációt állapított volna meg, holott ezek akkor is égető problémák voltak, amelyek az alkotmánybírósági beadványokban is megjelentek.
Azt is mondta, hogy a politikának is erkölcsi alapjai vannak, ami szintén vitatott. Azzal egyet tudok érteni, hogy az államfőnek fel kell mutatnia valamilyen politikai és morális integritást, és hogy a kormánypárti és ellenzéki küzdelmek fölött, a napi politikai küzdelmek fölött kell manővereznie. Inkább az a kérdés, hogy ő ennek mennyire felelt meg. A kritikusai azt mondják, hogy nem felelt meg, mint államfő időnként egyfajta alternatív kormányprogramot képviselt, és az ellenzék pártján állt. Saját külpolitikai programmal állt elő, konfliktusba került Szlovákiával, vagy ott van Horn Gyula kitüntetésének ügye. Én is azt gondolom, hogy számos esetben nem tudott megfelelni a saját maga által felállított elveknek.
A Fidesznek a 2002-től indult és 2006 után igazán szárba szökkenő, populista, a demokratikus intézményeket, elsősorban a parlamentet megkérdőjelező fordulata ellen is felszólalt, még ha kritikusai szerint nem is tette akkora lendülettel, mint a Gyurcsány-kormány ellen. Volt politikai vakfoltja, amely látszott az államfői működésén?
Volt, de inkább – merthogy ehhez értek talán valamit – az alkotmányossági vakfoltokról beszélnék. Szerintem 2010–11-ben nem ismerte föl, hogy ami jön, az az ő személyes szakmai életművének a halálos ellensége, és ami még fontosabb, az egész alkotmányos demokrácia halálos ellensége.
2010-ben mint az alkotmány őre nem kínált receptet arra, hogy mit lehetne kezdeni az alkotmánymódosítások sorozatával – mert azzal indult a rezsim, hogy hétről hétre módosították a régi alkotmányt –, és nem is mondott le.
Ez a két opció kínálkozott volna számára: vagy felhasználni a hatásköreit és tekintélyét az alkotmányos demokrácia szétrombolásával szemben, vagy lemondani. Nem tette meg, minimális kivételekkel alávetette magát a kétharmados többségnek. Sólyom László mindig az alkotmányos demokrácia oldalán állt, de nevezhetjük vakfoltnak, hogy ezt nem ismerte fel.
Persze kezdettől fogva kifejtett bizonyos rosszallásokat. 2013 az az év, amikor egy interjúban leszámol azzal az illúzióval, hogy az új rendszerben megőrizhetők a ’89-es alkotmány és a rendszerváltás vívmányai és az alkotmányos értékek. Akkor már késő volt. De – ahogy már korábban mondtam – nem állt az autokrácia oldalán.
Sólyom egyedülálló abban, hogy nagyon korán, legalábbis Magyarországon nagyon korán hangosított ki olyan jelenségeket, ráadásul nem is ugyanabból a dimenzióból, amelyek jóval később váltak csak a mainstream részévé. Ő az adatvédelem korai, nagy elkötelezettje és elméleti szakembere is volt, de azt, hogy a liberális jogállam is totális megfigyelőállammá alakítható, ő jelezte azzal, hogy nekiment az amerikai ujjlenyomatos határellenőrzésnek és regisztrációnak. A másik ilyen, amin sokan derültek akkor, a bánáti bazsarózsa ügye volt. Az sem konkrétan egy növényről és egy NATO-radarról szólt, hanem hogy a maga közjogi súlyánál fogva megpróbálta beemelni a mainstreambe a zöldgondolatot.
Nagyon korai, 1991-es az a döntés, amely lefekteti az adatvédelem és az információszabadság elveit. Német mintákat használ, német tanulmányokból dolgozik, és teszi hozzá saját jogtudósi elgondolásait. Azok az elgondolások, amik az állampolgárt átláthatatlanná teszik az állam számára, az államot pedig átláthatóvá a választópolgárok számára, az ő nevéhez köthetők. Szerintem ma mindannyian érezhetjük, hogy ezek mennyire fontosak, és hogy mennyire kevés maradt ezekből a joggyakorlatban. Ez az életművének fontos része, és ugyanígy fontos a környezetvédelem. Én is írtam ironizáló cikket természetvédő aktivitásáról, Ha én bazsarózsa volnék címmel.
Azt vetettem föl, hogy jó volna az emberi jogokat is úgy védeni, mint a bazsarózsákat. Azt hiszem, igazam volt, mégis látni kell az innovatív megoldásait, amelyek a természetvédelem elért szintjének védelméről szólnak, és hogy itt az alkotmányos intézményeknek is van tennivalójuk.
Aztán később ennek a kiterjesztése az épített környezet védelmére: ezek mai szemmel nézve egyedülálló kísérletek voltak – milyen nagy probléma, hogy mindez mára elenyészett.
Azt is hozzátehetjük, ha Sólyom Lászlóról beszélünk – akit sokszor elitistának meg arisztokratikusnak szoktak nevezni, nem teljesen alaptalanul –, hogy a nyolcvanas évek végén a Duna-kör egyik fontos szereplője volt, annak a Duna-körnek, amely több tízezres tüntetést tudott szervezni a bős–nagymarosi vízlépcső ellen. Hát hol van ez az elitizmustól? És hol vagyunk ma mindettől a környezetvédelem terén?
Sólyom László elsősorban a konzervatív Fidesz-árvák pantheonjában áll nagyon elöl. Mennyiben tudná megragadni a jelentőségét az egész társadalom számára?
Ma végletes a megosztottság, és a mai közéletben jelen lévő irányzatok közül senki nem áll közel hozzá, senki nem érzi magáénak a szellemiségét, a felfogását. Biztos lehet mondani egy-egy közéleti figurát, aki iránytűnek tekinti, de élete utolsó éveire elszigetelődött a közéletben, és elhallgatott.
Hogy milyen lesz Sólyom László történelmi megítélése, nem tudom, de azt képzelem, hogy egy idő múlva talán be lehet majd látni, hogy a rendszerváltással létrejött köztársaság milyen egyedülálló kísérlet volt a magyar történelemben. Vessük össze azzal, hogy szovjet rendszer volt előtte és autokrácia lett utána. Sólyom László volt a legfontosabb jogász, jogtudós szereplő abban, hogy itt egy szovjet típusú rendszerből egy ideig modern, fejlett demokrácia lett, és mindez békésen és jogállami keretek között, és hogy alkotmánybíróként milyen jogászi technikákat, módszereket vezetett be – ezekről ebben az interjúban nem is lehetett beszélni. Szerintem ez hatalmas teljesítmény.
És ott van az árnyoldala, a számos téves döntés, ami az AB-esetjogban alighanem elkerülhetetlen, és ott van a részvétele a köztársaság utolsó fél évtizedében és a bukásban, amikor nem talált jó eszközöket, és nem ismerte fel a köztársaságot fenyegető veszélyt. De mint polgár, mint jogtudós, mint AB-elnök vagy köztársasági elnök a korszak nagy formátumú és intellektuális igényességű alakja volt.