Ellenállók a 80-as évekből – és Orbán Viktor

A kommunista egypártrendszerrel szemben aktívan is fellépő ellenállók kevesen voltak. A magányos tiltakozókat keményebben büntette az akkori hatalom, mint a szervezetten, együtt fellépőket, így a demokratikus ellenzék illegális kiadói munkát végző tagjait, de őket is állásvesztés, útlevélbevonás, házkutatások sújtották. Miért vállalták ezt? – kérdeztük négyüket. És mit tett a rendszer ellen a fiatal Orbán Viktor, aki mostanában Szamizdat címen jelenteti meg aktuálpolitikai gondolatait?

Szamizdatnak hívták a kommunista rendszerekben engedély nélkül, illegális kiadásban megjelentetett újságokat, könyveket. A kommunista Magyarországon korábban egyházi körökben sokszorosítottak illegálisan irodalmat, majd a 70-es években jelentek meg az első, írógéppel sokszorosított kiadványok. Aztán a demokratikus ellenzék néven ismert – főleg – értelmiségi csoport adott ki szervezetten egyre több újságot és könyvet, először, 1981-től a Beszélőt. Eleinte írógéppel, később stencilezéssel vagy nyomdagépeken sokszorosítottak.

A rendszerváltás elhozta a sajtószabadságot, ma már nem kell engedély (csak regisztráció) ahhoz, hogy bárki bármit kiadhasson.

Orbán Viktor miniszterelnök pár hónapja Szamizdat címen jelenteti meg írásait. A főleg Nyugat-Európát ostorozó cikkeknek semmi közük az illegalitáshoz, hiszen a közpénzből működtetett miniszterelnök.hu-n jelennek meg, és a szintén közpénzből működő állami tévé is szemlézi őket. Magyarország legbefolyásosabb embere vélhetően írása tartalmát érzi rokonnak az egykori uralkodó ideológiával szembemenő tartalmakat kiadó szamizdattal.

Az Európai Unió politikai főáramából egyre kijjebb szoruló Orbán Viktor és kormánya ezt a partvonalon kívülre kerülést a magyar szabadságharcos, függetlenségi történelmi hagyományba illesztve szereti láttatni. Ennek része a Szamizdat cím is.

Megkérdeztük a Miniszterelnöki Hivatalt, hogy Orbán Viktor miért ezt a címet adta írásinak, hiszen a szamizdat a hivatalos nyilvánosságban meg nem jelentethető, és nem állami és pártvezetők írásainak publikálását jelentette. Egyelőre nem kaptunk választ.

Összeállításunkhoz megkerestünk négy akkori ellenzékit, akik valóban szamizdatoztak. (Hárman közülük a szerző régi, még nyolcvanas évekbeli ismerősei, ezért a tegeződés.) A cikk végén pedig egykori harcostársa, a szintén Fidesz-alapító Fodor Gábor emlékezik vissza a fiatal Orbán Viktorra.

Józsa Márta – Ellenpontok/Románia

A kommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu az 1980-as évekre Romániát nyomorba, áruhiányba és egyre erősebb rendőri, titkosszolgálati (ez volt a hírhedt Securitate) elnyomásba vezette.

A romániai magyar ellenállás egyetlen sajtóterméke a nyolc lapszámot megért, 1982-ben Nagyváradon kiadott Ellenpontok volt. Miután konspirálásuk dacára lebuktak, a szerkesztőket többhetes, kemény kihallgatás után házi őrizetbe helyezték, de a nemzetközi tiltakozás hatására végül megengedték nekik az emigrálást. Lényegében kiutasították őket az országból, elvették az állampolgárságukat.

A lapot Ara-Kovács Attila, Tóth Károly Antal, a felesége, Tóth Ilona, Szőcs Géza és Keszthelyi András készítették. A húszéves Józsa Márta az ő baráti körükhöz tartozott. Sokat utazott Nagyvárad és Kolozsvár között, illegális csomagokat szállított ide-oda. Nemcsak Ellenpontokat és kéziratokat, hanem a legismertebb magyarországi szamizdatot, a Beszélőt is.

Józsa Márta

„Az egész társaságot figyelték, engem is sokszor követtek. Sokat jártam Szőcs Gézához, aki az akkori élelmiszerhiány idején valahogy tudott hetente faluról tejfölt és túrót szerezni. Az volt a fedősztori, hogy ezekért mentem. De az otthonra szánt élelem mellett mindig elhoztam tőle, és vittem ide-oda újságokat, leveleket – még a magyar konzulátusra is. Amikor tőle jöttem, sokszor követtek, de volt, hogy a házunk előtt álló autóban is látszott, hogy hallgatnak valamit, biztos a bemikrofonozott lakásunkat. Volt ebben tudatos megfélemlítés, bármikor el tudtak vinni bárkit.”

Márta épp ott volt a házkutatásnál, amikor lebukott az Ellenpontok, onnantól folyamatosan kihallgatásokra járt.

„Miért döntöttél úgy, hogy beszállsz a szamizdatkészítésbe, terjesztésbe?

Benne volt a levegőben. Mindig erről beszélgettünk, ismertük a magyarországi szamizdatot, és ha 19-20 évesen kalandot keresel, akkor ez normális volt. Példaképek is voltak a magyarországi szamizdatosok.

Amikor leverték a Szolidaritást Lengyelországban, a boltban vettünk rádiós ellenállást, azt tettük a ruhánkra. Éjjel-nappal hallgattuk a Szabad Európán, hogy mi történik Lengyelországban. Ez volt akkor a korszellem.

Tudtad, mit kockáztatsz?

Nem tudtuk. Az Ellenpontok környékén Székelyföldön voltak, akik börtönbe kerültek. A börtöntől kezdve a kiutasításig minden lehetséges volt. De Szőcs Géza a Herder-díj révén Nyugaton volt egy évig, és olyan kapcsolatokat épített ki, hogy minél nagyobb legyen a cirkusz, ha szükséges.

Nekem egyébként ez családilag is természetes dolog volt, mert már édesanyámat meghurcolta a Securitate.”

A lap szerkesztőihez hasonlóan nála is kiutasítás lett a vége: hontalan útlevéllel egyszer átléphette a határt. A magyar állam először nem akarta befogadni. „Ismertem a konzult, kértem, hogy indítson rendkívüli befogadási eljárást. Kérdezte, miért akarom, mire mondtam, hogy nem érzem magam biztonságban. Erre ő: ha 21 éves koromig nem éreztem magam biztonságban, akkor most miért akarok hirtelen biztonságba kerülni? Akkor már naponta vittek be a szekusok.

Az első kihallgatáson nagyon megvertek. Kitépték a hajam, földhöz verték a fejem. Utána már nem, csak fenyegetettek.

Hogyan hatott az életedre?

Örülök, hogy benne voltam, hogy ebben a társaságban voltam, vagyok. Nyilván egyébként sem maradtam volna az országban, a miénk az emigráns generáció.

Az a disszidens életmód teljesen egyedülálló volt. Nem volt, kire számíts, nem tudtad, mi következik, börtönbe zárnak-e: az első fecske helyzet volt. Politikai tevékenységért nem börtönöztek be, ezzel büszkélkedett is Ceaușescu, de mindig lehetett valami köztörvényes okot találni. Eldugott 100 dollárt vagy tíz kiló cukrot, ami fölhalmozásnak számított, és fenyítéssel járt.

Engem nem akartak beszervezni, de attól féltem legjobban. Azzal zsaroltak, hogy valljam a gyerekkori szerelmemről, Kertész Attiláról vagy Ara-Kovácsról azt, hogy ők melegek, ami büntetendő volt. A házasságon kívüli szex is tiltott volt, a prostitúcióért már börtön is járt. Őket azzal zsarolták, hogy vallják azt, hogy én kurva vagyok.”

Rózsa Gábor – Katalizátor Iroda

Rózsa Gábor néhány barátjával egy 1982-es lengyelországi út után döntötte el, hogy aktívan is beszállnak a magyarországi ellenállásba és a szamizdatkészítésbe. Nem kiadványokkal, hanem röplapokkal indultak 1982-ben, még nem Katalizátor Iroda néven. Négyen: Laczik Erika, Kurdi Zoltán, Gehér József és ő szitázni kezdtek (ez egy sokszorosítási technika).

„Részben postaládáztunk, részben köztereken is szórtunk: például a Petőfi hídról a Boráros térre, vagy többszintes áruházban az átriumban föntről, vagy vonatokba is tettünk röplapokat.”

1984-től adtak ki könyveket, már Katalizátor Iroda néven. ’86-ban beszállt Modor Ádám és Balassa János, később Moldován László.

„Miért döntöttél így?

Így akartam valamit tenni a rendszer ellen, azért, hogy lebontsuk a diktatúrát. A szabadságjogok hiánya egy idő után annyira zavart, hogy muszáj volt valamit csinálnom ellene.

Mit kockáztattál?

A röplapozás kockázatos volt. Akiket korábban elkaptak, azokat általában lecsukták. Konspiráltunk is nagyon, így nem buktunk meg. Nyomozás is indult. Egyszer épp szamizdatot vittünk Rajk lakására, ahol pár perc múlva házkutatást tartottak, és emiatt engem és Erikát beidéztek a Tolnaiba. A kihallgatáson elém rakták néhány röplapunkat, de nem tudták, hogy mi nyomtuk, mert elengedtek.

A könyvkiadásnak később már nem volt ekkora kockázata. Kiterjedt volt az olvasói hálózat, és a Szabad Európa is hírt adott az ellenzékkel szembeni retorziókról. A Kádár-rendszer a Nyugat szemében jól akart kinézni a kölcsönök miatt. Ezért teljesen eltiporni nem akarták az ellenzéket, durva represszió nem volt. Sajtórendészeti vétség címén indultak az eljárások, amik pénzbüntetéssel végződtek. Azért a nyomtatást mindig igyekeztek fölkutatni, így korlátozni, de ezért nem csuktak le senkit.

Szankció volt még a munkahelyről kirúgás és az útlevelek bevonása. Lehet, hogy az egyik munkahelyem is ezért szűnt meg, mert akkor már ismertek a szervek. Modor Ádámnál volt házkutatás, írógépet és szamizdatokat koboztak el, valamint Illés Zolinál, akinél a stencilgépünk volt, de azt nem találták meg.

Rózsa Gábor

Hogyan hatott az életedre?

Azt éreztem, hogy van értelme annak, amit csinálok: hozzájárulok ahhoz, hogy megváltozzon a rendszer, még ha akkoriban nem is nagyon hittünk abban, hogy ez hamarosan megvalósul. Örömmel, hittel csináltam, büszke vagyok arra az időszakra. A vélelmezhető állásvesztésemen kívül annyiban befolyásolta az életemet, hogy azóta is a nyomdaiparban vagy a közelében dolgozom.”

Nagy Jenő – Demokrata

A lapot a korábban Demszky Gáborral az AB szamizdat kiadót működtető Nagy Jenő adta ki. 1986–91 között 41 száma volt, és sokszor kritizálta a demokratikus ellenzéket is.

Magyarországon a munkahely elvesztése állandó szankció volt az ellenzéki tevékenységet végzőkkel szemben. Sokaknak több mint egy évtizedig így nem lett nyugdíjalapjuk, amit most éreznek meg, amikor már nyugdíjasok.

„Van egy csomó szamizdatos és politikai üldözött, akiknek elvileg járna egy nemzeti helytállási pótlék nevű juttatás, ami nyugdíj-kiegészítés lehetne. A Fónay Jenő vezette Politikai Foglyok Szövetsége javasolt erre 56-osokat a köztársasági elnöknek, de azok közül senki sem kapta meg, akik 1963 után szenvedtek el valamilyen megtorlást. A ’89 előtti politikai elítéltek, üldözöttek tabutéma, miközben a politikai rendőröknek is van nyugdíjuk.

A kommunizmus aktív ellenzékét, akik nem sokan voltak – mert passzívan sokan ellenálltak –, nem becsülik semmire. De ha nem is jutalmaznak meg, legalább ne büntessenek érte, mert gyakorlatilag ez történik. Valahol ugyanaz a rendszer, mint a korábbi: csak Kínában nem kellett, itt meg el kellett valamit játszani. Én '89 után is rajta voltam az ismeretlen feketelistán. Megdöbbentő, hogy ez tovább működik, és mindenki tud róla.”

„Mi a szamizdattal polgári engedetlenek voltunk. Ennek a csoportnak az volt a legfőbb üzenete, hogy vannak olyan törvények, amiket nem szabad, sőt, nyíltan nem szabad betartani. A szamizdat nem kalózkiadást vagy magánkiadást jelent, hanem ahhoz hasonlít, amikor a vietnami háborúba behívott amerikaiak elégették a behívójukat.

Tisztában volt a kockázatokkal?

Az elején nem lehetett tudni, mi lesz, hiszen Csehszlovákiában börtönben voltak ellenzékiek. Segített, hogy a Beszélő-kör már megalakult: ha ők el merték vállalni, akkor belevágok. Volt büntetőjogi vonal is, Krassó Györgynek volt egy tárgyalása, de abbahagyták. Ráálltak a sajtórendészeti vétségre, így piszkáltak minket, mert tudták, hogy ezek anyagilag gyenge lábakon álló vállalkozások. Nálunk tizenhatszor volt házkutatás.

Értelmiségiként ez kitörési pont is volt. Hiszen abból éltünk, életformaként is csináltuk. Mi végeztük a fizikai, kiadói munkát Demszkyvel, azt a részét, amiért pénzt lehetett kérni. Bármilyen furcsa, de gazdasági tevékenységet végeztem.

A főembereket nem nagyon piszkálgatták, a nyomdászok veszélyeztetettebbek voltak. Egy idő után lehetett látni a játékszabályokat: börtön senkit nem fenyeget, csak el kell tudni viselni, ami azzal jár, ha tíz éven át folyamatosan figyelnek, követnek. Az elszigetelés volt a taktikájuk: nemcsak a volt társaktól, hanem még a szomszédoktól is, hiszen folyton rendőrök járnak hozzád.”

Nagy Bálint – Beszélő

A Kossuth-díjas építész először az 1979 októberében alakult illegális civil szervezet, a Szegényeket Támogató Alap tagja lett. Ott volt azon az ellenzéki beszélgetésen, melyen azt akarták eldönteni, hogy kezdjenek-e szamizdatkiadásba, vagy ne.

„A közhangulat az volt, hogy ne, de néhányan úgy gondoltuk, hogy legyen. Így adódott, hogy az induló Beszélő szerkesztőségének tagja lettem.

Rettenetesen fiatal voltam, másrészt nem mérlegelt az ember, hogy milyen negatív következményei lehetnek az életére.

És lettek?

Lettek természetesen. Már nem emlékszem, hogy először az útlevélelkobzás volt-e vagy a kirúgás a munkahelyről. Ezek szoft következmények, de mindegyik elért: utcai követés, minden, ami a kádárizmusnak abban a korszakában vele járt. Nem csuktak börtönbe, erre, mint tudjuk, Kádár utasítást adott: nem csinálunk mártírokat.

Tudtátok a kockázatokat?

Igen. Petrivel nagyon szoros viszonyban voltam, évekig együtt is laktunk, és sokat beszélgettünk az ország elhagyásáról, de mindketten úgy döntöttünk, hogy nem, csinálni kell.

Az volt a cselekvési modell, hogy úgy kell viselkedni, mintha jogállamban élnénk. És ha abban lehet sajtóterméket kiadni, akkor ki kell adni. Kértünk sokszor engedélyt, próbáltuk a SZETA-t is legalizálni, de természetesen mindig elutasították.

Nagy Bálint építész munkahelyén, a Budapest belvárosában 2009 óta működő FUGA kulturális központban

Nagyobb védelmetek volt, mert prominens ellenzékiek voltatok?

Nem tudom, de nem hiszem, hogy a Beszélő komolyabb védelmet jelentett volna. A nyilvánosság adott védelmet, és ha a Beszélő több helyre jutott el, akkor védettebb volt. Az induló lapszám elérte a háromezer példányt, és a Szabad Európa, ameky vagy beolvasta, vagy szemlézte a cikkeinket, megsokszorozta az elérését.

Megérte?

Ha most megnézem az ország állapotát, akkor ebben nem vagyok biztos. De nem ezen múlt, nem ezen a szinten csúszott el a dolog.”

Orbán Viktor és a szamizdat

A Fidesz 1988 tavaszi megalakulásáig Orbán nagy utat tett meg: a korábbi iskolai KISZ-titkárból (KISZ: Kommunista Ifjúsági Szövetség, az egyetlen ifjúsági szervezet a szocializmusban) valódi ellenzéki lett. Ehhez biztonságos hátteret adott a Bibó Szakkollégium, amely a Fidesz alapítói nagy részének szellemi műhelye, és életük fizikai kerete volt.

A Bibót a reformkommunista Stumpf István vezette, akinek apósa Horváth István belügyminiszter volt. (Stumpf az első Orbán-kormányban miniszter, 2010 után alkotmánybíró lett, most az egyetemek magánosításáért felelős kormánybiztos, és az egyik alapítványi tulajdonba adott egyetem kuratóriumi elnöke.) Orbán egyébként – sok ellenzékihez hasonlóan – szamizdatot nem adott ki, nem is terjesztett, csak olvasott.

Orbán útja a rendszerváltás után is egyedülálló: a Liberális Internacionálé volt alelnöke ma egy magát posztfasisztaként meghatározó olasz párttal együtt dolgozik egy európai szélsőjobboldali pártszövetség létrehozásán.

Régi harcostársát, a Fidesz szakadárját, Fodor Gábort kérdeztük bibós éveikről.

Fodor Gábor, Orbán Viktor és Deutsch Tamás a Petőfi-szobornál 1990. március 15-én

A Fidesz alapítói különböző háttérrel, jórészt vidékről érkeztek az ELTE jogi karára (és a Közgazdaságtudományi Egyetemre), melynek szakkollégiuma volt a Bibó. A demokratikus ellenzékkel Fodor Gábor került először kapcsolatba, ő vitte be a kollégiumba, tőle lehetett megvenni a Beszélőt. Később ő tette ki a kollégiumi könyvtár szabadpolcára is – máshol és másoktól ekkor még a rendőrség elkobozta a lapot.

„Én egy vidéki polgári családban nőttem fel, ahol szóba se jöhetett a párt, és ötéves korom óta hallgattuk a Szabad Európát. Viktor más családi háttérrel érkezett.” Apja, az elmúlt évtizedben multimilliomossá vált vállalkozó, Orbán Győző egy szocialista vállalat, egy kőbánya vezetője volt, egy időben a párttitkára is.

„De Viktor már az egyetem elején kritikus volt, később pedig kifejezetten ellenzékivé vált. Neki ez egy fejlődéstörténet volt. Fellegi Tamással (2010 után szintén miniszter – KGY) volt egy legendás kurzusuk, ahol Marx Tőkéjét elemezték. Küzdöttek azzal, hogyan kezeljék a marxizmust.

Fodor évekig egy szobában lakott Orbánnal. „Nagyon hatottunk egymásra. Viktor már akkor szimpatizált az ellenzékkel, amiben segítette, hogy elkezdett foglalkozni a lengyel Szolidaritással. Mindkettőnknek fontos állomás volt, hogy amikor '81-ben Zalaegerszegen voltunk katonák, megtapasztaltuk, mennyire közel álltunk hozzá, hogy elvezényeljenek Lengyelországba.

Viktort elméletileg is közel hozta az ellenzékhez a velem való találkozás, a szamizdat olvasása, és '84–85-re kemény ellenzékivé vált.”

Nemcsak a szabadpolcon tartott szamizdat, hanem az is mutatja, hogy a Bibó védett közeg volt a szabadgondolkodóknak, hogy legális stencilgépük (később fénymásolójuk is) volt. Ezen készítették a Szakkollégiumi Értesítőt, amelynek a Bibó Szakkollégium volt a kiadója, és Fodor Gábor a főszerkesztője.

„Sok tekintetben ez is szamizdattá vált. Nem volt illegális, de elkezdtük terjeszteni, amit nem volt szabad. Ott írt először Viktor egy olyan szöveget '85-ben, ami miatt be is akarták tiltani a lapot. Stumpf hozta a pártutasítást, aki mindig tartotta értünk a hátát. Legendás, keményen ellenzéki cikk volt.”

Amikor sehol sem szólalhattak meg nyilvánosan, a Bibó elkezdte meghívni előadást tartani a demokratikus ellenzék tagjait '84–85-ben. „Stumpf párttag volt, ami már nem volt divat. Karriert épített, de reformpárttagként, később ki is zárták. Próbált ellensúlyozni, sok dologban védett minket. A meghívásokból, nyári táborokból állandó botrány volt. Mindenkit meghívtunk, 56-osokat, aztán népi írókat is. A Bibó nagyon inspiráló szellemi műhely volt, és nagyon ellenzéki. Minden meghívásunk botrány volt, a Központ Bizottság foglalkozott velünk. '85-ben Soros is három órát töltött velünk. Később adott egy fénymásolót is.”

Fodor Gábor időközben a szamizdat illegális, konspiratív előállításában is részt vett, egyedüliként a kollégiumból.

„Viktor nem csinálta, de nem azért, mert ne merte volna, hanem csak így alakult. De a március 15-i tüntetéseken és a '86-os lánchídi csatán is ott volt.”

Orbán bátor és ellenálló volt az akkori körülmények között – mondja Fodor. „1988. június 16-án ezren voltunk a tüntetésen. Viktorral együtt mentünk a Batthyány-örökmécseshez. Gazsi (Tamás Gáspár Miklós – KGY) elkezdett beszédet mondani, ugrottak a titkosrendőrök, majd elhurcolták a rendőrök. Ahogy lefogták, Viktor rögtön odaugrott, és rántotta le őket Gazsiról. Be is rakták őt is a rabszállítóba, és bevitték pár órára.”