Ellenzéki dilemmák: kinek nem jut majd szék a hazaárulós játékban?

Nem volt még az EU történetében olyan ország, amelyről olyan sok szavazás lett volna az Európai Parlamentben, mint Magyarországról 2010 után. Ez nemcsak az országnak (forráselvonás, presztízs) és a Fidesznek rossz (nemzetközi izoláció, az ország finanszírozhatósági/fejlesztési gondjai), de dilemma elé állítja az ellenzéki pártokat is.

A kommunikációs nehézség nyilvánvaló: ki mondja hangosabban, hogy a másik hazaáruló? De számítanak az Európai Parlament (EP) választási rendszerének sajátosságai is; az EU másik két alapvető intézménye, a bizottság és a tanács viszonya az EP-hez, és az a hosszú folyamat, amíg az EU ki tudott dolgozni olyan mechanizmusokat és kritériumokat, amelyekkel szankcionálni tud egy rendszerszerű normaszegést.

Ki számoltatja el a képviselőt?

Az EP-választás tagországonként zajlik, így ott vannak egy képviselő választói, miközben ő európai szinten politizál. Ez a kettősség nem is csak akkor jelentkezik, amikor az adott országról van szavazás. Lehet egy készülő szabályozás európai szinten kedvező, de az adott országnak aktuálisan nem (például a szénerőművek bezáratása miatti munkanélküliség). Nem triviális, hogy ilyenkor mit kéne csinálnia egy képviselőnek, hiszen elsősorban a választóiról van szó.

Ehhez hozzájárul az is, hogy mivel listás a választás, nem a szavazói fogják közvetlenül újraválasztani, hanem a párt, amelyik a listát állítja.

Ezen elszámoltathatósági lánc miatt két dologhoz kell igazodnia: szeretné, ha a saját EP-képviselőcsoportja támogatni tudná az értékei szerinti európai fejleményeket, de amikor ezek összeütközésbe kerülnek saját tagországa érdekeivel, ezt vagy meg tudja értetni a képviselőcsoportjával, vagy nem. A csoport nem tudja kényszeríteni őt, mert a képviselők szabad mandátummal rendelkeznek, épp amiatt, mert nincs mivel kikényszeríteni, hiszen nem a frakció fogja a politikai túlélését biztosítani, hanem a pártja otthon.

Vagyis ezek a mérlegelések a nagy jelentések jogállamisági és pénzmegvonási döntésein kívül is összeütközést eredményezhetnek. Fokozottan éles ez, amikor egy országról vagy kormányáról szól egy szavazás.

Ezt a helyzetet könnyű az ellenzék hazaárulásaként kommunikálni, ahogy a Fidesz teszi. A kormánypárt még ehhez képest is innovatív volt a pedagógusok bérkövetelése kapcsán. Elfelejtve a példátlanul sikeres magyar gazdaságról szóló állandó paneleket, az állam alapműködéséhez tartozó pedagógusbérek finanszírozásának megoldatlanságát a visszatartott uniós pénzekkel magyarázza, vagyis végeredményben szerinte a pedagógusszegénység az ellenzéki képviselők uniós aknamunkájának köszönhető.

Bagoly mondja verébnek

Az ország rossz hírének keltése, illetve ennek vádja egyidős az 1990 utáni magyar demokráciával. Már az első, az MDF-kormány vádolta ezzel ellenfeleit, ami folytatódott a következő ciklusokban is a mindenkori kormány részéről. EU-tagság még a közelben sem volt, jórészt nyilatkozatok, illetve a csatlakozni kívánó országok előrehaladását monitorozó uniós országjelentések kapcsán ment a vádaskodás.

2000. november 30-án Orbán Viktor miniszterelnök – már akkor is – szokásos reggeli rádióinterjújában egyetértett Kövér László akkori Fidesz-elnök kijelentésével, hogy egyes magyar ellenzéki politikusok nyilatkozataikkal negatív irányba próbálják befolyásolni a Magyarországról szóló uniós országjelentést. A parlamentben Németh Zsolt államtitkár ezt mondta: „Nem tudnék belenézni a tükörbe tiszta lelkiismerettel, ha ilyen nyilatkozatokat tennék a hazámról, mint amit önök tesznek.”

„Az a politikus, aki hatalomvágyból hazug állításokkal tudatosan rontja az ország hitelét itthon és külföldön, aki nem ismeri el sok millió magyar ember szorgalmas munkájának eredményét, aki aljas módon elveszi az emberek jobb életbe vetett hitét, az hazaáruló” – jelentette ki Katona Béla, az MSZP frakcióvezető-helyettese az Országgyűlésben 2005-ben.

Máig emlegetik Orbánnak a 2006. október 24-én az Európai Néppárt frakciója előtt ’56 alkalmából elmondott beszédét mint annak bizonyítékát, hogy ő követelte először a Magyarországnak járó uniós támogatások elvonását. „Ezért kell az Európai Uniónak világossá tennie, hogy nem nyújt segédkezet semmilyen megfontolásból sem a hazug és csaló, a kommunizmus erkölcsi örökségét máig fel nem adó kormányzatoknak” – mondta az ellenzéki pártvezér.

A Fidesz szerint ez nem támogatásmegvonásról szólt. Orbán azt szorgalmazta, hogy a közösség például hamis adatszolgáltatás esetén ne nyújtson segédkezet a posztkommunista kormányoknak.

2010-ig nem volt az EP-ben kimondottan a magyarországi demokráciáról, jogállamiságról szóló szavazás, azóta rendszeresek. Három EP-jelentés (amelyeket a jelentéstevő képviselőkről neveztek el) volt ennek mérföldköve: a 2013-as Tavares, a 2018-as Sargentini és a legfrissebb, a 2022-es, Gwendoline Delbos-Corfield által készített határozat. (Lásd keretes írásunkat.)

„Magyarország az egyetlen ország az unió egész történetében, melynek kormánya ilyen helyzetbe lavírozta magát: befagyott pénzek, hetescikkely-eljárás, sorozatos konfliktusok az EU-val – mondja a második EP-képviselői ciklusát töltő Ujhelyi István, aki tavaly októberben kilépett az MSZP-ből, amelynek színeiben elnyerte mandátumát. – A magyar kormány és az EU jogállamisági vitája kapcsán annyi plenáris vita volt, amennyi az összes többi országgal kapcsolatban összesen az elmúlt harminc évben.”

Bár a bizottság és a tanács dönt a különféle büntetésekről, kötelezettségszegési eljárásokról, az EP határozatai, állásfoglalásai egyre erősebb nyomást jelentenek rájuk, és nehéz helyzetbe hozták az ellenzéki képviselőket is.

Hova álljon az ellenzék?

A Tavares-jelentést az akkor még szélsőjobboldali Jobbik három képviselője nem szavazta meg, ők is hazaárulózták az igennel szavazó négy szocialista és egy MDF-es képviselőt, Bokros Lajost.

„Az ellenzék nagyon megszenvedte akkor, hogyan viselkedjen – meséli az akkor még nem EP-képviselő Ujhelyi. – Komoly belső vitáink voltak arról, hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben.”

Ujhelyi István

Az akkori pártelnök, Mesterházy Attila információink szerint megtiltotta az MSZP-seknek, hogy megszavazzák, a Tabajdi Csaba vezette delegáció mégis megtette. A Fidesz azzal is támadta az MSZP-t, hogy képviselői nemcsak megszavazták, de részt is vettek a jelentés előkészítésében. Az MSZP kommunikációja az volt, hogy pont képviselői érték el, hogy semmilyen szankcióra vonatkozó javaslat nem került bele.

A szintén a jogállamiság helyzetét értékelő, 2018-as Sargentini-jelentésnél már egységes volt az ellenzék, egyedül az LMP képviselője, Meszerics Tamás nem vett részt a szavazáson.

2022-ben konkrét szankciókra is született javaslat a Delbos-Corfield-jelentésben, amelyet az ellenzékiek megszavaztak. Érdekes módon ekkor pont két vezető politikus, Dobrev Klára (DK) és Ujhelyi István nem vett részt a voksoláson. (A momentumos Donáth Annának ekkor született gyereke.)

Ennek dacára még az Erasmus- (és a Horizon) programok leállítása kapcsán is megjelent az ellenzék bizonytalankodása: a momentumos Cseh Katalin levelet írt a bizottság elnökének, kérve, hogy „ne zárják ki a magyar egyetemistákat az Erasmusból Orbánék korrupciója miatt”. (A képviselőt nem értük el.)

Jávor Benedek, aki az előző, a Sargentini-jelentés idején volt a Párbeszéd EP-képviselője, nem tartja a legszerencsésebbnek felszólítani az Európai Bizottságot arra, hogy ne hajtsa végre az uniós jogot Magyarország esetében. Érvelése szerint mivel a modellváltott egyetemek nem teljesítik az akadémiai szabadságra vonatkozó uniós elvárásokat, nem juthat nekik uniós pénz. „Ezt legalább két éve lehet tudni, már anno a helyreállítási terv kapcsán világossá tette a bizottság. Ez nem politikai, hanem eljárási kérdés, ez az uniós jog alapján így működik.”

Cseh Katalint vélhetően a Momentum fiatalabb választói bázisának bővítése/visszaszerzése motiválhatta, de információink szerint az EP-ben első ciklusát töltő párt most próbálja feloldani azt a dilemmát, amellyel ellenzéki társai is küszködnek.

Egy forrásunk szerint a 2022-es választás valamennyire ebből a szempontból is elbizonytalanította a pártelit egy részét. Előtte egyértelmű volt, hogy „az EU legyen kemény a feltételeivel, de aztán megijedtek, hogy a párt tettestárs lesz”. Ő ennek tudja be annak a novemberi (magyarországi) parlamenti csomagnak a megszavazását is, amellyel a kormány igyekezett megfelelni a bizottság feltételeinek, miközben látszott, hogy egy részük látszatintézkedés.

Ujhelyi Istvánnak is ismerős a probléma. „Néhány éve a szokásos vasárnapi nyílt levelemben még ezen dilemmáztam, de annyira elfajultak a dolgok, hogy már nem lehet tartózkodni egy szavazásnál, vállalni kell, hogy néha leköpik az embert az utcán megtévesztett Fidesz-hívők. Valójában épp mi küzdünk a haza érdekeiért, hogy a kormány ne lophassa el ezeket a pénzeket.”

Természetesen másképp látja ezt a Fidesz–KDNP egyetlen, az Európai Néppártban maradt képviselője, a kereszténydemokrata Hölvényi György. Ő nem követi a Fidesz-kommunikáció hazaárulózós vonalát (sőt beszélgetésünkben hangsúlyozza, hogy nem akarja a nemzeti-nemzetietlen felosztást sem használni), de szerinte a magyar ellenzéki képviselők nem érzik a kormánykritika és az országkritika közötti különbséget: „Lehetne ezt finomabban csinálni, mert mindig nagyon érzékeny arra reagálni, amikor kívülről támadnak egy országot. A magyar ellenzék ebben szélsőséges, mert frontálisan minden támadással egyetért, sőt kezdeményező. Ez nagyon ritka. Máshol is látni, hogy persze, van ellenzék, de amikor országérdekről van szó, akkor finomhangolásra lenne szükség” – mondja.

Hölvényi György

Más képviselők szerint viszont rengeteg belpolitikai ütközet jelent meg az EP-ben az olaszok, franciák, lengyelek és spanyolok részéről is.

„Az előző ciklus elején voltak még pillanatok, amikor azt mondtam, hogy nem vehetek részt olyan szavazásban, mely politikai ítéletet mond a kormányról és rajta keresztül Magyarországról – mondja Ujhelyi István. – De amióta a jogállamisági csomag életbe lépett, és látszott, hogy a kormány nem áll le, sőt rátaposott a gázra, már nincsenek ilyen problémáim, mert tudom, hogy jót teszek.”

A Jobbik elnöke és EP-képviselője, Gyöngyösi Márton szerint is „látszik, hogy az ellenzék ebbe nem szeret beleállni, pedig szerintem nincs semmi félnivalónk. El kell mondani, hogy a probléma az, hogy a pénzek nem jutnak el a magyar emberekhez, hogy Magyarország ezzel a kormánnyal nem tudja élvezni azokat az előnyöket, amelyek a tagsággal járnak.”

Azt ő is hozzáteszi, hogy a problémájuk az, hogyan jusson el ez az üzenetük a szavazókhoz a kormány dominálta magyar médiatérben.

Politikailag motivált támadások?

Egy névtelenséget kérő, korábban az EU-nál dolgozó forrásunk ugyan erős politikai motivációt is látott a korábbi EP-jelentéseknél, mégis azt mondja, hogy Magyarországon folyamatosan komoly uniós jogi normák sérülnek. „Most már van rá eljárás, amikor ezek költségvetési ügyeket is érintenek. Kétségtelenül ezen a társadalmon csattan a forráselvonás, de tegyük föl, hogy egy orgazdának van 15 alkalmazottja, akik szintén nem tehetnek arról, hogy a főnök mivel foglalkozik. Mégsem indokolt, hogy ne zárják be a boltot, mert a munkahelyük függ ettől.”

Hölvényi György erősebben hangsúlyozza a jelentések politikai szándékát, bár hozzáteszi, hogy ez azért természetes egy pártokból álló szervezetnél, mint amilyen a parlament. „Mindenki tudja, aki az unióban dolgozik, hogy a balközép parlament a jobbközép kormányokat százszor annyira vizsgálja.” Felvetésünkre, hogy az uniós intézményeknek kötelességük eljárni jogszabálysértés esetén, a képviselő azt mondja, hogy egy ilyen jelentés lehet egyszerre kritikus és politikailag motivált is. Szerinte a Sargentini-jelentés „nagyon gyenge volt. Think-tankek szó szerint leírták neki, hogy mit mondjon.”

Névtelenséget kérő forrásunk szerint is voltak olyan elemei a Sargentini-jelentésnek (például a magyarországi antiszemitizmusról szólók), amelyek azért kerültek bele, hogy – kis túlzással – a segítségükkel lehessen majd megbuktatni az Orbán-kormányt. „De egy ilyen jelentésbe csak olyat szabad beletenni, amit Európának mindenképp meg kell csinálnia bármely országgal szemben, függetlenül attól, hogy lehetnek politikai következményei az adott országban.”

Jávor Benedek szerint viszont a jelentések csak a demokrácia állapotát elemezték. „Nem Magyarországról szóltak, hanem a magyar kormány teljesítményéről, és olyan dolgokat fogalmaztak meg, melyeknél naponta sokkal keményebbeket mond az ellenzék itthon. Nem látom a logikát abban, hogy amikor az EP ezt jelentésbe foglalja, akkor hirtelen nem szavazzuk meg.”

Jávor Benedek 2018-ban az EP-ben

Sargentini ugyan a hetes cikkely alkalmazására szólított föl, de Jávor hangsúlyozza, hogy annak az eljárásnak jelenleg semmilyen következménye nincs. „Nem amiatt függesztette föl a bizottság a forrásokat, mert volt valamilyen passzus a jelentésekben, hanem mert ezektől teljesen függetlenül – nyilván politikailag nem teljesen függetlenül, de eljárásjogilag igen – a bizottság arról győződött meg, hogy a magyar kormány nem teljesíti a pénzek kifizetéséhez kapcsolódó kritériumokat. Ha egyik jelentés sem születik meg, a bizottság akkor is ott tarthatna most, ahol tart.” Szerinte az a kormány keretezése, hogy az ellenzék ezek megszavazásával a magyar emberektől akarja elvenni a pénzt.

Tehát véleményes, hogy ki hova helyezi a hangsúlyt a politikai motiváltság vs. szikár jogállamisági tények skáláján. Ezt egyértelműbbé teszi, hogy az adott jelentés olyan érveket sorol-e föl, amelyek relevánsak egy létező uniós eljárásjogban, amely már megszületetett a jogállamisági feltételességi mechanizmussal, azzal, hogy a jogállami deficitek az uniós költségvetést sértik, nem valami ideális társadalom ideáját.

Ennek megfelelően a három nagy jelentés ugyanúgy a magyar jogállam erodálásáról szól, de fontos dolgokban különbözik is, és európai kontextusuk is más.

Azt még megszavazói is elismerik, hogy a 2013-as Tavares-jelentésben voltak hibák (a Néppárt frakcióvezetője, a pár év múlva már Orbán kemény kritikusává váló Manfred Weber még baloldali támadásnak minősítette), de valójában arról szólt, hogy legyen egy olyan eljárás, amellyel rendezni lehet jogállamisági kérdéseket, és rávenni a tagországokat arra, hogy intézményes formában is képviseljék a jogállamiság értékeit. Ebből jött később a jogállamisági eljárás első változata, amely nagyon szelíd volt, valójában oda-vissza levelezés a bizottság és a tagország között.

A 2018-as Sargentini-vizsgálat idejére már kiderült, hogy ez a jogállamisági eljárás nem működik. Ezért belekerült a 7. cikkely szerinti eljárás kezdeményezése, amelyet már idézett, akkor az unióban dolgozó forrásunk fölöslegesnek és az EU szempontjából kockázatosnak tartott.

Ez a bizottság és a tanács hatóköre, amit kezdeményezhet az EP is, mert bármit kezdeményezhet, de nem rajta múlik a lefolytatása, amely, ha nem történik meg, komoly politikai vereség – mondja. „Ebben az állapotban van az EU, ezért kellett továbblépni a 7. cikkely szerinti eljárásból arra, hogy mivel bizonyos jogállamisági normák megsértése fenyegetheti az EU költségvetésének tisztaságát, ezért a forrásmegvonás legyen az irány. A 2022-es jelentésnél már van egy olyan eljárás, amelyhez igyekszik igazodni a jelentés: olyan érveket hoz föl, amelyek abban az eljárásban számítanak” – mondja.

Ne hagyd elveszni!

A hazaárulás vádját is kivédendő az ellenzék rendszeresen elmondja, hogy ha a kormány nem hajlandó teljesíteni a bizottsági elvárásokat a demokrácia és az antikorrupciós fellépés ügyében, és emiatt az ország elesik uniós forrásoktól, akkor az EU tegye lehetővé, hogy a végső kedvezményezettek (önkormányzatok, civil szervezetek, kkv-k stb.) hozzájuthassanak.

„Az ellenzék és nem a kormány győzködi az EU-intézményeket arról, hogy a magyar társadalomnak szüksége van ezekre a forrásokra, adják oda. Mivel a kormány velejéig korrupt gyakorlata és demokráciakorlátozó intézkedései veszélyeztetik a forrásokat, ezért ezeket vegyék ki a kezéből, büntessék a kormányt, ne az országot” – mondja Jávor Benedek.

Hasonlót mond rendszeresen a momentumos Cseh Katalin és Ujhelyi István is. Utóbbi szerint „az előző ciklusban született a végső kedvezményezettek védelméről szóló javaslatom, ami át is ment a kondicionalitási jogszabálycsomagban: ha a kormányszerv aláír egy szerződést egy magyar kedvezményezettel, és közben befagy a pénz, akkor a kormánynak ki kell fizetnie, de csak akkor adhatja be az EU-nak a számlát, ha rendezte a vitát. A kormány most egyre több pénzt nyom ki, ezekre már vonatkozik a végső kedvezményezett védelme.”

A 2021–27-es költségvetés keretén belül az önkormányzatoknak lett korlátozott közvetlen hozzáférésük európai pályázati pénzekhez. De ennek a költségvetési ciklusnak a szabályait már elfogadták 2020–21-ben, e szerint továbbra is a kormányokon keresztül jön a támogatások többsége. Arról zajlik egyeztetés a bizottsággal, hogy a következő hétéves ciklusban jelentősen bővüljenek az önkormányzatok számára járó források – mondja Jávor Benedek, aki 2020 óta Budapest brüsszeli képviseletének vezetője.

Rövidebb távú megoldásban is bízik: abban, hogy a hétéves költségvetés félidős felülvizsgálatánál politikailag lehet akkora mozgástér, hogy jogilag valamennyire hozzá lehet nyúlni a hatályos szabályokhoz, és kibővíteni a közvetlenül elérhető forrásokat, illetve a helyreállítási tervben is lejárt az első hároméves etap , ott is lesz felülvizsgálat.

„Ezenkívül van két olyan terület, amelynek szabályozása kicsit szürke zóna. Az egyik az új mechanizmusoké: a helyreállítási tervé és jogállamisági feltételességi eljárásé. Ezeknél nem világos, hogy ha egy tagállam elesik bizonyos pénzektől, mert nem tudja teljesíteni a feltételeket a jogállamiság és a korrupcióellenes fellépés területén, akkor mi történik a pénzekkel. Próbálunk nyomást gyakorolni a bizottságra, hogy ha Magyarország nem vagy csak részlegesen tudja lehívni a helyreállítási pénzeit, vagy a feltételességi eljárásban pénzügyi korrekciós intézkedésekre kerül sor, akkor a ki nem fizetett, de neki szánt pénzek kerüljenek egy új kezelési rendszer alá, ahol hozzáférhetővé tehetők a végső kedvezményezetteknek” – mondja Jávor.

Gyöngyösi Márton

Gyöngyösi Márton ennél radikálisabb ötletről beszélt: „Ha az EU Oroszország kapcsán be tudja lőni, hogy kik Putyin környezetében a rendszert működtető strómanok, és szankciókat vet ki rájuk, akkor ezt meg tudná tenni Magyarország vonatkozásában is. Kik azok a vállalkozók, politikai szereplők, akik miatt ez a helyzet előállt?” Ha az EU elakadna a szankciós lista összeállításánál, ő szívesen segít – tette hozzá.

Meddig működhet a „megvédjük” szlogen?

Tízéves a dilemma, hogy támogassa-e az ellenzék a források visszatartását, az EU egyetlen eszközét az Orbán-kormány jogállamot leépítő politikájával szemben, vállalva a kockázatát annak, hogy hungarofóbnak bélyegzik, és a kárvallottak majd őket büntetik meg, vagy inkább húzódjon arrébb, ahogy ezt az LMP képviselője tette, amikor nem szavazott a Sargentini-jelentésről.

Utóbbi mögött állhat politikai haszon reménye is (például ha egy párt kiábrándult fideszes szavazók begyűjtésében, rosszabb esetben a Fidesz jóindulatában reménykedik), de úgy tűnik, sem ez, sem az ellenzéki beleállás nem hasznosult a magyar választók körében. „Nem vették észre azt a csapdát, amit maguknak állítottak” – mondja Hölvényi György KDNP-s EP-képviselő. Szerinte „lehetett azt magyarázni, hogy ez nem az országról, hanem a kormányról szól, de az emberek többsége Magyarország elleni támadásnak vette, és a választások sem igazolták vissza az ellenzéki reményeket.”

Ebből a szempontból valóban kudarcot vallottak a Sargentini-jelentésnek azok a nem csak Hölvényi által említett ambíciói, hogy hozzájárulhat a magyar politikai rendszer megváltozásához, és jót tesz majd az ellenzéknek.

Ez nemcsak azért nem történt meg, mert a Fidesz sikerrel hazaárulózott, hanem mert a jelentésnek valós uniós következményei sem lettek. Így az uniós elmarasztalásokat a Fidesz sikerrel illesztette be az orbáni szuverenista/nacionalista narratívába.

Más a helyzet a legutóbbi jelentéssel. A magyar jogállamiság helyzete érdemben nem változott a három EP-jelentés idején, de az EU intézményes eljárási lehetőségei igen. Emiatt a Fidesz folyamatosan hátrálni kényszerül intézményesen és kommunikációjában is (lásd az egyetemekkel kapcsolatos fölpuhulását), ami gyengíti a bevált „megvédjük” narratíváját.

Kérdés, hogy a források elérhetetlensége mikor eredményezi az áldozatnarratíva kiüresedését szélesebb választói körben. Ha valami, akkor ez hatástalaníthatja az ellenzéki hazaárulás vádját.