Az egykori Jugoszlávia területén földöntúli látványt nyújtó szpomenyikek (szerb-horvát: emlékművek) a Balkán tekintélyelvű múltjának legkülönlegesebb maradványai. Az emlékművek körülbelül egy évtizede váltak világhírűvé egy belga fotósnak köszönhetően, aki lencsevégre kapta egy eltűnt nemzet mementóit.
A jugoszláv archívumban több száz olyan fényképet őriznek, amelyek még akkor készültek, amikor nyüzsgő élet vette körül az emlékműveket: az építésükkor, az átadásukon vagy megemlékezéseken. Az alábbi fényképeket is a belgrádi archívum tette elérhetővé a Szabad Európa számára.
A Kadinjača-emlékmű építése egy domb tetején, Užice közelében, a mai Szerbiában 1979-ben.
Az emlékmű azoknak a partizánoknak és felfegyverkezett munkásoknak állított emléket, akik az előrenyomuló náci csapatokkal vették fel a harcot 1941 novemberében. Bár a harcban csaknem mind a négyszáz munkás meghalt, sikerült feltartóztatniuk a németeket, míg Užice polgárai elmenekültek előlük.
Állványok veszik körül a Kadinjača-emlékmű ikonikus golyó ütötte lyukát, amely még több kilométer távolságból is látható.
Az 1979-es emlékmű visszafogott központi része. A torony már állt, amikor a hatóságok meghozták a döntést a körülötte lévő emlékhely kialakításáról.
Tömeg az emlékmű 1979-es átadó ünnepségén.
Munkások 1979-ben a csaknem kész Bosanska Krajina partizánkórház-emlékműnél a mai Bosznia-Hercegovinában.
A kagylóalakú emlékművet egy korábban itt működő titkos kórház emlékére építették, ahol sebesült harcosokat és a náciellenes földalatti mozgalom tagjait ápolták a Grmeč-hegység szélén. A szpomenyik ma már elhagyatva és javarészt romokban áll.
Utolsó simítások a Makljen-hágó tetején elhelyezkedő emlékműnél az 1943-as nagy összecsapás tiszteletére a partizánok és a fasiszták között. A fénykép valószínűleg 1978-ban készült.
A köznyelvben Az ökölnek nevezett szpomenyik tervezője nem öklöt, hanem az útra fektetett virágcsokrot szeretett volna ábrázolni a fasiszták ellen harcolók tiszteletére.
A makljeni emlékmű már kész állapotában. A szpomenyik a délszláv háború kereszttüzébe került a kilencvenes években. 2000 telén aztán ismeretlen tettesek teljesen lerombolták a maradványait is. Ma már csak egy kupac acél és beton emlékeztet a szpomenyikre.
A kutatók szerint a jugoszláv emlékművek feltűnősége és elvontsága két okkal is magyarázható. Egyrészt azzal, hogy Tito a szovjet szocialista-realista művészet szöges ellentétét akarta megvalósíttatni ezekben a két ország vezetője, Sztálin és Tito közötti viszályok miatt. Másrészt a szpomenyikek közül jó pár olyan helyen áll, ahol szörnyű etnikai mészárlást hajtott végre az egyik balkáni népcsoport a másik ellen, ezeket pedig nem lett volna túl szerencsés egyértelműen ábrázolni egy olyan multietnikumú rendőrállamban, ahol a hatóságok erőnek erejével szereztek érvényt a testvériség és egység jelszavának.
Tömegek gyűltek össze 1980-ban egy esős napon, hogy megemlékezzenek a jasenováci haláltábor felszabadításának évfordulójáról. A koncentrációs táborban több tízezer szerb, roma és zsidó áldozata volt a nácikhoz átálló horvátoknak a második világháború alatt. Az áldozatok emlékére épített betonvirág 1966-ra készült el.
A jajinci emlékpark átadó ünnepsége Belgrádban 1989 októberében. A második világháború alatt a várost elfoglaló nácik tömegeket mészároltak le ezen a helyen.
A Vraca emlékpark építése a Szarajevó feletti dombon 1981-ben. A munkások egy régi erőd falára helyezik fel a fasiszta elnyomás áldozatainak neveit. Mára az emlékmű nagy része rommá vált, az áldozatok névtáblái pedig eltűntek.
A Sremski Front csészealjalakú emlékművében még egy kiállítást is berendeztek azokból a tüzérségi fegyverekből, amelyeket a második világháborúban használtak abban a végső ütközetben, amely meghátrálásra kényszerítette a Balkánból a nácikat.
Fiatalok rakják fel az emlékmű nevét a falra 1988-ban. A Sremski Front szpomenyikja a mai szerb–horvát határon található.
Politikusok sétálnak az átadás után 1988-ban a Sremski Front-emlékműnél.