Jutott már eszükbe, hogy milyen jól nézne ki a tuja és a grillező között egy nagy régi kő a kertben? És nem olyan, mint a szomszédé, aki a barkácsáruházból szerezte, hanem még a Tömő téri nagy építkezésről való? Amit ma Kossuth térnek hívnak, és az Országház áll rajta? Szolgáltató típusú cikk historizálást kedvelő olvasóknak.
2013-ban, amikor befejeződött az Országház felújítása, mindössze hetvenezer olyan ember élt Magyarországon, aki még láthatta az Országházat állványok nélkül. A Kossuth (a Ház építésekor még Tömő) téri épületet ugyanis már két évtizeddel a befejezése után, 1925-ben elkezdték felújítani, és 2013-ra végeztek a munkával. A közel 90 év alatt minden kövét újrafaragták, és egyesével sorra kicserélték őket. Kormányoktól, rendszerektől függetlenül haladt a munka, olyan sebességgel, amennyi pénz éppen volt rá.
„A pályázat igen szép sikerű volt”
„Az 1880. évi LVIII-ik törvényczikk, a mely az országgyűlés mindkét Házát befogadó állandó országház építését rendeli el… végrehajtására egy »országos bizottság« küldetett ki, mely azonnal pályázatot hirdetett a jelenkor szükségei szerint tervezendő új állandó országházra. A pályázat igen szép sikerű volt… különösen kitűnt Steindl Imre műegyetemi tanár tervezete, s a bizottság aztán pályakoszorúzott tervének alapul vétele mellett az építés megvalósításával is Steindl tanárt bízta meg” – írta 1897-ben a Vasárnapi Újság.
Steindl tanár tervét sokan, például Apponyi Albert gróf, túl drágának, luxuskiadásnak tartották. Újjáélesztett gótikus stílusát is sokan kifogásolták, de azóta megszoktuk. Budapest legismertebb épületévé vált – amihez azért kell az előtte folyó Duna is.
Egy akkori képviselő szerint az Országház „épült azért, mert épülnie kellett a Tisza-korszakban is egy ilyen monumentális épületnek, amelyre a korszak a maga bélyegét örök időkre rásütötte”. Gróf Tisza István képviselő – az Országház építését elindító Tisza Kálmán miniszterelnök fia, aki 1903-ban majd maga is miniszterelnök lesz – szerint viszont a millenniumi ünnepségek alkalmával „a magyar népnek százezrei bejárták ezeket a termeket, megnézték azt az épületet, és azzal az öntudattal távoztak onnan el, hogy: itt a magyar nemzet a maga alkotmányos életének, a maga alkotmányos intézményeinek egy évszázadokra szóló impozáns műemléket állít".
Az új országház bokrétaünnepe (az épület tartószerkezetének elkészültekor rendezett ünnepség) 1894. május 5-én
A nemzet ünnepélyes reprezentációja mellett az azóta szintén sikeresen revitalizált Kárpát-medencei magyar felsőbbségtudatnak is megfelelően a Ház nagyobb, mint a brit parlament. Akkoriban sokan az indokoltságát is megkérdőjelezték, hiszen a magyar állami szuverenitás csak korlátozottan létezett az Osztrák–Magyar Monarchiában. A függetlenséget sajátos módon csak a trianoni országvesztés (és vele a „sógoroktól” való megszabadulás) hozza majd csak el.
A képviselő Mikszáth Kálmán ezt írta új munkahelyéről: „Hát csodák csodája, csakugyan ott van az országgyűlés; szakasztott azok az emberek, akiket júniusban a Sándor-utcai házban hagytunk. Csakhogy micsoda cifraság! Milyen fény, mennyi aranyozás a falakon! A szem nem tudja, hova nézzen. A terem a nap eseménye. Mindenki erről beszél; szép, nem szép. Pro és kontra. A többség nem találja szépnek, csak pazarnak. Túlhajtott pompája hideg, sőt ellenszenves. Kápráztató, az igaz, de egyszersmind rikító.”
A tervek elfogadásától az Országház használatbavételéig tizennyolc év telt el: a historizáló stílust addigra már sokan elavultnak tartották. A nemzeti szecesszió későbbi nagy építésze, az akkor még fiatal Komor Marcell szerint „szabad, sőt kell konzervatívnak lenni, amikor műemlékeink restaurálásáról vagy utánzásáról van szó, de vétek a maradiság, amikor egy, a szó legteljesebb értelmében vett modern célú és rendeltetésű objektumot kell megteremteni. A jelen kort nem jellemezhetjük a letűnt kor formáival.”
Ignotus, a Nyugat későbbi szerkesztője viszont ezt írta – igaz, csak épület külsejéről, a belső megvalósítást nagyon lehúzta: „…kívülről, főképp a Duna felől, az új országháza csodaszép épület, melynek a részletei elhibázottságáról s vakmerő stíltelenségéről ugyancsak akármit mondanak, a hatalmas épülettest egybefolyó egységében a részletek elmerülnek, a stílus tisztaságára pedig fütyül a független ízlés, ha e tisztaság a konstrukció kedvéért történik meg s a külső formában a belső célszerűség fejeződik ki.”
Újrahasznosítás
Az Országházat 1885-ben kezdték építeni, de az 1896-os millenniumi ünnepségekre még csak kívülről készült el. Az első rendes ülést 1902-ben tartották benne, és 1904-re készült el teljesen.
Építéséhez félmilliónál több követ faragtak meg. Sok cikk, tanulmány szerint ezek sóskúti mészkőből készültek, ezért kellett őket a füstös pesti levegő és az időjárás miatt hamar, már 1925-től kicserélni, de Balogh Miklós, a Reneszánsz Kőfaragó Zrt. vezérigazgatója ezt cáfolja: szerinte a kövek 90 százaléka homokkő volt. Márpedig ő tudja, mert ötven éve cserélgeti őket, először segédmunkásként, majd kőfaragóként, jó ideje pedig a cég tulajdonosaként. A Reneszánsz jogelődjénél, a szocialista állami cégnél, a Kőfaragó Vállalatnál kezdett, és ez a cég (majd a jogutódja) végzi a felújítást ötven éve.
A kiszedett, sokszor ember nagyságú köveket pár tízezer forintért meg lehet vásárolni a Reneszánsz Zrt.-nél – tudtuk meg tőle. Eddig főleg képviselők vittek haza belőlük. Agárd melletti panziója kertjében felállított kövén a fideszes volt államtitkár, L. Simon László emléktáblán mond köszönetet a sorsnak, hogy ilyen történelmi kövek között dolgozhatott:
A múlt egy darabja L. Simon László telkén
Neki erősebb kötődése is kell hogy legyen a régi kövekhez, hiszen augusztus elsejétől a Nemzeti Múzeum főigazgatója lesz. (A pályázaton még nem hirdettek eredményt, de a szakmában és a politikában mindenki tudja, hogy csak ő lehet a nyertes.)
L. Simon László államtitkárként is a nemzeti örökségre vigyázott, szakmai vélemények szerint nem túl sikeresen, mert 2012 októberétől Magyarországon megszűnt az örökségvédelem integrált intézményrendszere. A szakpolitikai megfontolásokat – ahogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében a nemzeti örökség más területein, például a természetvédelemben is – felülírta a nagypolitika: a nemzet érdeke a beruházás lett. Ekkor már ő volt az államtitkár, de – még parlamenti bizottsági elnökként – több szakmabeli szerint próbálta szakmai érvekkel megakadályozni, hogy a területet beáldozzák a nagyberuházások erőltetett ütemű megvalósítása miatt. Nem sikerült, az építésüggyel az örökségvédelem korábbi hatósági jogköreit is vitték a kormányhivatalok.
Tanulságos az elődjének, Szőcs Gézának az érvelése a parlament Kulturális és sajtóbizottságának 2012. április 2-i ülésén. Egyrészt kijelentette, hogy a tárca nem értett egyet a javaslattal, majd: „itt most… nemzetgazdasági szempontok, érdekek és logikák alapján voltunk kénytelenek felülírni saját jobb meggyőződésünket, vagy mondjuk úgy, hogy szakmai meggyőződésünket… Lehetne mondvacsinált szakmai érveket gyártani meg előkeresni, a pőre igazság azonban az, hogy itt most a régészet, a tudomány, az archeológia és a közgyűjtemények szempontjait az a tény írta felül, hogy nagyberuházások álltak le vagy váltak bizonytalanná… Megértem minden egyes régész és minden egyes közgyűjteményi szakember aggodalmát, megértem és osztom is, de ha tudomásul vesszük, hogy ez az életnek csak egy szegmense, egy szelete, amely mellett érvényesülnie kell az egész nemzet sorsát meghatározó szempontrendszereknek és folyamatoknak is, akkor nem ajánlhatok mást, mint azt, hogy támogassák a törvényjavaslatot” – zárta le egy váratlan fordulattal hozzászólását.
Visszatérve az újrahasznosításhoz: nemcsak L. Simon László, hanem szinte minden képviselő vásárolt/kapott már eredeti parlamenti követ. „1970 óta dolgozom itt, tőlünk mindig kaptak, már akkor is. Talán 10-20 olyan képviselőt tudok mondani az elmúlt 30 évből, aki ne kért volna egy darabot” – mondja Balogh Miklós.
A rész és az egész
Egy örökségvédelemmel foglalkozó, névtelenséget kérő szakembert kérdeztünk arról, hogy meddig műemlék egy műemlék: a védelem kiterjed-e a kivett eredeti kövekre is.
„Ez sosem volt szabályozva. Ahol műemléki értékleltár készül, ott a tartozékok nyilvántartásba vannak véve, de még azokat is simán elhordják. A bélapátfalvi templomból most egy barokk szobor tűnt el. Az végképp nem érdekel senkit, ha egy követ elvitt valaki.”
Az Országház tehát kiemelt jelentőségű műemlék, de egyes eredeti darabjai már nem azok. „Ilyen esetekre, amikor replikával helyettesítik, nincs szabályozás. Még a másodlagos középkori kövek is simán el szoktak tűnni. Amikor valamire nagyon oda akarnak figyelni, akkor műtárgyi múzeumi védettséget próbálnak gründolni neki. A templomoknál a legevidensebb, hogy azoknak van tartozékuk és berendezésük. A berendezési tárgyak sincsenek tételesen felsorolva, magától értetődő, hogy a templom a berendezési tárgyaival együtt védett, de igazából ez sincs így. Ha valóban le akarod védeni, akkor egyenként, műtárgyként kell levédeni őket. Jó példa az épületeken lévő iparművészeti alkotások, azok is pusztulnak most, ahogy bontják és átalakítják ezeket az épületeket.”
Harmincezer tonna múlt
Ugyanakkor ennyi követ nincs értelme védettség alá helyezni. A Kőfaragó és Épületszobrász Vállalat végezte az összes műemlék-felújítást az országban, a Mátyás-templomtól Budavári Palotáig. „Azoknak a bontott kövei is ott állnak halomban a bányaudvaron. 1950-től kezdve van vagy húszezer kövünk, már az erdő is benőtte őket” - meséli Balogh Miklós.
Egy nagy nemzet Jengája
Az Országház Hivatalától kapott tájékoztatás szerint „a visszaépítésre nem alkalmas bontott kövekből a figurális és ornamentális faragásokat tartalmazó köveket” a Ház a restaurálást követően visszakapja a kivitelezőtől. „A visszaépítésre nem alkalmas, figurális és ornamentális elemeket nem tartalmazó, de egyéb felhasználásra alkalmas köveket „a Vállalkozó 55 000 Ft/m3 + áfa áron megvásárolja, és saját költségén elszállítja."
A Reneszánsz Zrt. tehát megveszi az általa lebontott kövek nagy részét, és valamennyit felhasznál belőlük. „Pótlásnak, lyukak betömésére ezekből vagdalunk olyan épületek felújításához, melyekhez nincs már megfelelő bánya, például a Bazilika homlokzatához. A majomkupákat, szobrokat, vízköpőket, tehát a faragott szobrászdíszes köveket soha nem vehettük meg, azok a Parlament pincéjében, udvarán vagy a Kőtárban vannak, néha a Kiscelli Múzeum is visz belőlük” – meséli Balogh Miklós.
De a kevésbé díszes köveket értékesíteni is lehet. „A hollandoknál, németeknél antikkő-kereskedő vásárolja meg őket, ott a díszeseket is odaadják neki. Tőlem is megvették volna külföldiek, de én inkább magyaroknak adom.”
Az Országgyűlés Hivatalától építészetet is oktató egyetemek, szakközépiskolák is kaptak a restaurált kövekből, és persze a képviselők. „A mindenkori házelnök mindig engedélyezte, és mi adtunk nekik, nemcsak L. Simon Lászlónak, hanem bármely pártállású képviselőnek. Négy éve árusítási engedélyünk is van a Parlamenttől, de csak az egyszerűen faragottakat adhatjuk el.” 20 és 70 ezer forint közti összeget kérnek egy darabért, a bevételből utalnak a kőfaragóképzésre is. „Négy év alatt 300-400 darabot adtunk csak el. A vevő kap mellé egy díszes tanúsítványt, hogy eredeti parlamenti kő."
Harmincezer tonna követ egyszerűen nem lehet hova tenni, magyarázza Balogh Miklós. „Az Akropolisz köveit nem cserélik ki, hanem az eredetiket tartják meg, azokat újítják föl. De a londoni parlament ugyanígy járt, mint mi: 1950-ben kezdték el kicserélni, ott több volt rá a pénz, úgyhogy ’82 körül fejezték be. De olyan gyenge portlandi mészkőre, hogy most megint kezdik elölről. A miénket, ezt a süttői kemény mészkövet kétszáz évig biztosan nem kell cserélni.”