Mennyire állhat közel az értelmiség a politikához, és milyen szerepeket vállalhat?
„Egyfajta attitűd, viselkedésminta, a kételkedés, a világ és intézményeinek megkérdőjelezése, az igazság folyamatos keresése és annak a kimondása” – így határozta meg a Szabad Európa podcastjában Szitás Katalin, mit jelent neki az értelmiség fogalma. Ő is ezzel indított minden beszélgetést, amikor a 2020 őszén megjelent interjúkötetéhez a rendszerváltásban szerephez jutó 11 értelmiségit kérdezett. Mint elárulta, beszélgetőtársai többsége is ilyen gondolatok mentén határozta meg, mitől számít valaki értelmiséginek.
,,Demokratikus tömegmozgalmak híján az értelmiség helyettesítette a demokráciát." – Bozóki András
Szélről középre
A rendszerváltás előtt a kelet-európai államokban az értelmiség szükségszerűen egyfajta ellenzéki szerepbe csúszott a rendszer és intézmények megkérdőjelezésével. Ebben az időszakban professzionális politikusok nem is voltak, így az értelmiség először a párton belülről, majd onnan egyre jobban kiszorulva igyekezzen rámutatni a visszásságokra. A 11 beszélgetésből mégsem rajzolódik ki egy határozott kép arról, hogy miért is jutott a térség rendszerváltásai közül Magyarországon a legnagyobb szerep az értelmiségnek.
,,A disszidensnek nevezett értelmiségi szerepből egyszer csak politikussá váltunk." – Pető Iván
„Jellemzően azok lettek a demokratikus ellenzék tagjai, akik a rendszeren kívülre szorultak, mert korábbi állásfoglalásuk, tevékenységük miatt üldözte őket a rendszer, marginalizálódtak, nem volt veszíteni valójuk” – foglalta össze Szitás Katalin. Hozzátette, volt olyan is, aki kaladvágyó volt, és az ellenzékiségével csak a rendszert akarta „bosszantani”. Másnál a családi háttér, az otthon látott minták hozták a rendszerkritikus hozzáállást. Az előbbire Kőszeg Ferenc, az utóbbira Magyar Bálint a példa interjúalanyai közül.
,,Az, hogy bosszantjuk a rendszert, önmagában olyan élvezet, amiért megéri." – Kőszeg Ferenc
1990 felszabadító élmény volt az addig háttérbe szorított értelmiségi réteg számára. Visszatérhettek hivatásukhoz, szakmájukhoz, tudományos munkájukhoz az addig eltiltottak. „Eljött az az érzés, hogy „mindent szeretnének”, nehéz volt dönteni, hogy pontosan milyen szerepet vállaljanak” – mondta erről az időszakról Szitás Katalin. Az értelmiség befolyásának ereje megnőtt, a szerepválasztás kényszere azonban nem mindenkit ért felkészülten. Ambivalens helyzethez vezetett, hogy közelebb kerültek a politikusokhoz, akiket meg is vetettek. „Ez a kettősség mind a mai napig érezhető” – véli a Political Capital elemző intézet vezetőjeként is dolgozó szerző. Hízelgő pozíció, ha valaki a döntéshozók közelében lehet tanácsadó, befolyása lehet a folyamatokra, de ezzel elveszti függetlenségét. Keveseknek volt válaszuk arra, hogy ezt hogyan kell a nyilvánosság előtt felvállalni.
„Az értelmiség feladata, hogy a közvéleményre hasson. Ha a politikusra akar hatni, az túl lép az értelmiségi szerepkörön” – véli Szitás Katalin.
,,Nem a két pozíció párhuzamossága a probléma, hanem a csúszkálás és az eltagadás." – Szalai Júlia
Újabb fordulópont a politika és az értelmiség viszonyában
Régi reflexeket hozott vissza a 2010 utáni időszak. „Kicsit olyan, mintha újra élnénk a rendszerváltás előtti időszakot, amikor pont ez az értelmiségi réteg vált céltáblává” – összegzi a benyomásokat a szerző. Az interjúalanyok nem tudtak gyakorlati jellegű tanácsokat adni a fiatalabb generációnak a helyzet kezelésére, de arra figyelmeztettek, hogy a feladatokat továbbra is szét kell választani: nyíltan kell vállalni a politikai szervezetek vagy politikusok melletti elköteleződést, ha ez anyagi vagy bármilyen más előnnyel jár.
Az ilyen emlékeztetőkre azért is szükség van, mert felnőtt már egy generáció, amelynek nincsenek személyes tapasztalatai az elnyomó hatalmi rendszerről. Ők már egy demokratikus államformában szocializálódtak, felnőtt életük pedig a Fidesz-KDNP második kormányzása alatt telt eddig. Érezhetően másként gondolkodnak: nyitottabbak, mint elődjeik, szélesebb az előttük álló lehetőségek köre a külföldi tapasztalatszerzésére, tanulmányokra.
Your browser doesn’t support HTML5
Értelmiség és politika: mi maradt a rendszerváltó lendületből?
Változott a befogadói oldal is, sorolja az elmúlt évtized változásait a szerző. A rendszerváltás után, a kereskedelmi tévék, bulvárújságok megjelenésével, az impulzusok gyarapodásával nehezebb lett lekötni a közéletet követő közönség figyelmét. Nem olvasunk olyan hosszú cikkeket, nem hallgatunk olyan hosszú interjúkat, mint a kilencvenes évek elején, mondta Szitás Katalin. A nyilvánosság terének átalakulásával rövidebbek lettek a reflexiók, és erre reagált a véleményformáló értelmiség is. 2010 óta azonban elkezdenek visszajönni a hosszabb értekezések, ha nem is akkora mértékben, mint három évtizede, de van igény nagyobb rálátást, összefüggéseket feltáró elemzést ígérő formátumokra, véli Szitás Katalin.
Létezik-e független értelmiség?
„Nem lehet véleményformáló értelmiségről beszélni, én inkább véleményformáló személyekként tekintek rájuk” – válaszolja a szerző a beszélgetések ma is hasznosítható tanulságáról. Amikor azt a kérdést kapta, hogy lehet-e független az értelmiség, akkor az objektivitás és az értékrendek szétválasztására figyelmeztetett. Minden értelmiségi megszólalónál fennáll annak veszélye, hogy véleménye alapján besorolják egy politikai párt mögé, ez elkerülhetetlen egy polarizált rendszerben. „De ha a megnyilatkozó a pártoktól független marad, akkor megőrizheti értékrendjének hitelességét” – mondja Szitás Katalin, aki úgy véli, az értelmiség feladata 2020-ban is, hogy kételkedjen folyamatosan, kérdőjelezze meg a fennálló hatalmat és tekintélyt.
,,Az értelmiség csinálja azt, amit egy értelmiséginek tennie kell: gondolkozzon a világon." - Vajda Mihály
„Értelmiség és politika” (Szitás Katalin), kiadó: Pesti Kalligram Kft., 2020