„Folyamatosan lőttek a kocsinkra” – először beszélnek magyar túlélők az október 7-i mészárlásról Izraelben

Először beszélnek magyar túlélők arról, mit éltek át, amikor a Hamász fegyveresei megtámadtak egy zenei fesztivált Dél-Izraelben, a gázai határ közelében, és meggyilkoltak több száz embert.

Egy évvel a tömeggyilkosság után először szólalnak meg az október 7-i támadás magyar túlélői. Az izraeli Amit és magyar felesége, Annamária október 4-én házasodott össze. Három nappal később, október 7-én már géppuska- és rakétatűzben menekültek egy magyar barátnőjükkel, Dorinával az izraeli Reim közelében tartott szabadtéri zenei fesztiválról, amelyet a Hamász fegyveresei megtámadtak. Akkor még nem lehetett tudni, hogy csak ezen az egy helyszínen 365 embert gyilkolnak meg aznap, negyvenet pedig Gázába hurcolnak. A házaspár azóta már gyermeket vár, a napokban indultak volna vissza Izraelbe, de az iráni légitámadás után a légitársaság törölte a járatukat.

Október 7-e reggel 6 óra 29 perc van. Még tart a rendezvény, hangosan szól a zene. Hol volt az a pillanat, amikor tudtátok, hogy valami nem stimmel?

A. Annamária: Nem sokkal korábban érkeztünk a bulira. A színpadtól távol álltunk. Észrevettük, hogy hirtelen mindenki elkezd balra nézni. Kis villanásokat láttunk az égen. Először nem gondoltuk, hogy bármi baj van. Amikor viszont meghallottuk a robbanásokat is, akkor változott meg minden. Egymásra néztünk, és úgy döntöttünk, hogy elindulunk. Ez az egész percek alatt játszódott le.

Hogyan reagált a többi ember a tánctéren?

Amit T.: Először mindenki táncolt tovább, sőt amikor már többen elkezdték elhagyni a táncteret, még akkor sem volt pánik.

A. Annamária: Amikor elindultunk az autóhoz, akkor már láttuk, hogy egy-két ember tényleg meg van ijedve. Ez mégiscsak egy nyitott tér volt a semmi közepén. Mindenki tudta, hogy közel vagyunk a Gázai övezethez, ez nem volt újdonság senkinek, a helyieknek meg pláne. Az autóhoz közeledve megszólalt a légiriadó. (Az övezethez ennyire közel nem sziréna szól, hanem egy rövid figyelmeztető szöveg: „Vörös kód” – szerk.).

Látva, hogyan reagálnak a többiek, mi is lefeküdtünk a földre, és a fejünkre tettük a kezünket. Akkor már éreztük, hogy ennek a fele se tréfa, de gondoltuk, hogy rendben, most beszállunk a kocsiba, és hazamegyünk. Nem számítottunk arra, ami ezután következett.

Odaértetek az autóhoz mind a hárman. Merre indultatok?

Amit T.: Nagyon gyorsan dugó alakult ki a mellékúton, mert mindenki egyszerre akarta elhagyni a helyszínt. Fél óra alatt értünk ki a főútra, de Tel-Aviv irányába nem engedtek minket a rendőrök, mert attól lehetett tartani, hogy az úton landolnak a rakéták. Akkor már nyilvánvaló volt, hogy valami nagyobb dologról van szó, mert rengeteg rakétát lőttek ki Gázából egymás után. Elindultunk délnek.

Összevissza vitt minket a GPS, végül elértünk egy zsákutcához, a Reim katonai bázis bejáratához. Visszafordultunk, és az úton hamarosan megláttam egy rendőrautót egy-két kilométer távolságban. Nyolcvannal mentem, úgyhogy gyorsan közeledtünk.

Láttam, hogy megállítják az előttünk lévő autót. Amint a kocsi megállt, a „rendőrök” közvetlen közelről sorozatlövéseket adtak le a benne ülőkre. Ahogy az első lövést meghallottam, tudtam, hogy baj van. Meg tudom különböztetni az izraeli fegyverek hangját; ezek Kalasnyikovok voltak, nem a mieink. Azonnal megfordultam a kocsival.

Amikor újra az úton voltunk, láttam a visszapillantó tükörben, hogy a rendőrnek öltözött terroristák tüzet nyitottak ránk. A lányok lebuktak az ülésen. Én is próbáltam, amennyire tudtam, de közben az úton kellett tartanom az autót. Éreztem, hogy valami ég. Aztán az autó egyszer csak leállt. Már voltunk olyan messzire, hogy a lövedékek nem értek el. Azonnal megnyugodtam, és percekig próbálkoztam, mire újra elindult. Akkor szállt el felettünk egy rakéta, úgyhogy úgy döntöttem, a katonai bázisra megyünk Reimben.

Ez hogy nézett ki a hátsó ülésről?

M. Dorina: Anna ült hátul, és mondta, hogy ott vannak a rendőrök, biztos segítenek. Aztán láttam, hogy pár száz méterre előttünk sorozatot lőnek a megállított autóba. Amit mondta, hogy mindketten azonnal bukjunk le. A következő percek egyszerűen kiestek. Arra emlékszem, hogy hallom a mi autónkba becsapódó lövedékek hangját, és nézem a lábamat, hogy eltaláltak-e már. Azon gondolkodtam, vajon érezném-e egyáltalán, és hogy minek fogom a fejemet, hiszen ha eltalálnak, az nem segít.

„Nem raktam össze, hogy a rendőr valójában egy terrorista”

A. Annamária: Az én agyam ott és akkor egyszerűen nem rakta össze, hogy a rendőr terrorista, a kocsiban pedig ártatlan fesztiválozók ülnek. Azt sem gondoltam, hogy effektíve ránk céloznak, azt hittem, kereszttűzbe kerültünk, és csak gellert kapott lövedékek találják el az autót. Pedig hallottam, ahogy az autó külsejét érik a lövések a fémen.

M. Dorina: Addig azt hittük, csak mi vagyunk rossz helyen rosszkor, de itt átkapcsolt az agyunk. Nekem innentől már szinte az egész úgy maradt meg, mintha egy filmet néztem volna. Egy pillanatig sem pánikoltunk, tudtuk, hogy most nincsenek felesleges másodpercek. Hiperfókuszba kerültünk, és ezer százalékban Amitra koncentráltunk, hiszen helyiként ő jobban tudta, hogy mivel állhatunk szemben, és hogyan éljük túl. Azt hittük, rengeteg helyen eltalálták a kocsit, de amikor később megnéztük otthon, csak két lövedéket találtunk.

Amit T.: Égett szag terjengett. Később láttam, hogy az egyik lövedék a fékrendszert is átütötte, mégis tudtam továbbra is fékezni. Egyszerűen hihetetlen, hogyan tudtunk továbbhajtani. Nincs rá magyarázat.

„A katona azt hitte, hogy a buliról jövök, tehát biztos csak be vagyok állva”

Miután visszatértetek a bázishoz, találtatok ott katonákat?

Amit T.: Senkit nem láttunk, mintha elhagyatott lett volna az egész. Aztán hirtelen befutott egy katonai dzsip. Elkezdtem magyarázni a kiszálló katonának, hogy terroristák lepték el az utat a fesztiválról kifelé.

Ő azt hitte, hogy a buliról jövök, tehát biztos csak be vagyok állva. Elkezdtünk vitatkozni, mire befutott egy másik dzsip, amiből egy súlyosan sebesült katona próbált kievickélni. Rámutattam, és mondtam: „Most már hiszel nekem?”

Jobbra néztem az úton, és láttam egy csomó motoros fegyverest érkezni, a Nukba terroristáit (a Hamász fegyveres szárnyának különleges alakulata, az október 7-i támadásokban kulcsszerepet betöltő egység – szerk.). A katona villámgyorsan elkezdte kinyitni a kaput, és azonnal behajtottunk. Akkor láttam, hogy egy kisebb csapat fesztiválozó szalad gyalog a bázis kerítése felé, őket is gyorsan betereltem az egyik épületbe.

Hányan voltatok bent?

M. Dorina: Amikor mindenki beért, végül tizennégyen. Amit becsukta az ajtót, kulcsra zárta, és onnantól kezdve nem láttunk több katonát hosszú ideig.

Ez egy zárt hely volt?

Amit T.: Ez tulajdonképpen a bázison tartózkodó katonák közösségi tere volt. A külső kapun elektromos kódzár volt, de nem működött, nem tudtuk becsukni normálisan. És akkor elkezdődött kint a tűzharc.

Hány óra volt ekkor, és meddig folytatódott?

Amit T.: Ez nagyjából reggel 7, fél nyolc körül lehetett, és délután négyig folyamatosan lőttek. Én próbáltam nyugodt maradni és a többiek felé is nyugalmat sugározni, de a lövések hangjából egyértelmű volt, hogy itt nem néhány ember harcol. Eszméletlen mennyiségű lövedéket lőttek ki, folyamatos sorozatokat automata kézifegyverekből, rakétákat RPG-kből (rakétavető – a szerk.), és kézigránátokat is dobáltak. Nem tíz vagy száz ember harcolt, hanem több száz. Felfoghatatlan intenzitással zajlott.

A. Annamária: Ezt onnan is tudjuk, hogy amikor később elhagytuk a helyszínt az éjszaka közepén, akkor minden lépésünk hangos csörömpölés volt. Lenéztem, és láttam, hogy ameddig a szem ellát, tele van az út kilőtt töltényhüvelyekkel.

Amit T.: Aztán három óra eltelte után egy kis szünet állt be, tartott vagy húsz percig, mire megint rákezdtek. Aztán megint szünet. Akkor meghallottuk a terroristákat. Folyamatosan kezdték elfoglalni a bázist, és épületről épületre átfésülni. Én közben kapcsolatban voltam a különleges alakulatoknál szolgáló ismerősömmel, és egyszerűen nem értettem, miért nem hallom még felettünk körözni a segítségünkre érkező katonai helikoptereket.

A külső kaput talán RPG-vel vagy plasztikbombával megpróbálták berobbantani. A plafonról hullott ránk a vakolat, azonnal elment az áram. Már eddig is csöndben voltunk, de innentől teljesen elnémultunk.

Egy véletlennek köszönhetjük, hogy hozzánk nem jutottak el. Ha a központi szobában nem balra indulnak, hanem jobbra, akkor mi lettünk volna az első ajtó a háromból. Egyenként elkezdték megtisztítani a szobákat. Hallottam, ahogy először belőnek, aztán gránátot dobnak be. Majd rádión beszéltek a feletteseikkel, és hallottam, hogy mondják egymásnak, hogy „Gyertek, gyertek!” Pont mire a mi ajtónkhoz értek, újra kitört a lövöldözés, gondolom, a mi katonáinkkal, és ez elterelte a figyelmüket.

A. Annamária: Volt egy pont, amikor hozzáértek a kilincshez. Hallottuk, hogy megpróbálnak bejönni. Mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket annyira, hogy tényleg még egy légynek a zümmögését is lehetett volna hallani a robbanások közepette. Rettenetesen ijesztő volt a szobában velünk lévő, egy közeli falucskából származó beduinok arcát nézni. Ők ugye muszlimok, de többnyire békében élnek az izraeliekkel. Lehetett látni rajtuk a rettegést, főleg az egyik lányon. Felmerült bennem, hogy ha ő – aki valamelyest ismeri a támadók kultúráját – ennyire reszket, akkor nekem mennyire kell félnem.

Amíg mindez zajlott, ti, tizennégyen néma csöndben voltatok az egyik szobában?

„Lassan a levegő is elfogyott”

M. Dorina: Síri csöndben voltunk, csak Amitot figyeltük, aki a telefonján keresztül kapcsolatban volt a külvilággal. Többször volt olyan pillanat, hogy azt éreztük, most valakiből ki fog törni a pánik, mert elkezdett csendesen jajgatni vagy sírni. Lejátszódott bennünk, hogy miatta fogunk lebukni, mert meghallanak minket. A lövöldözés olyan hangos volt, hogy nem tudtam megállapítani, tíz-húsz méterre vagy pontosan mellettünk lőnek. A robbanások olyan fülsiketítőek voltak, hogy mindig azt éreztem, a közvetlen közelünkben történik.

A földön feküdtünk, egymás hegyén-hátán, mert a szoba, ahol voltunk, egy kisebb konyhai rész volt. Alig néhány négyzetméteren voltunk tizennégyen, tényleg egymáson fekve. Hol az egyikünkön feküdt valaki, hol a másikunkon, mert a lábunkat is kellett valahova rakni. Ha meg akartál mozdulni, meglökted a széket, az hangos volt. Olyan hangosnak tűnt, mint amikor leejtesz egy tökéletesen csendes szobában egy poharat. Volt egy-két olyan pillanat, amikor valakinek muszáj volt megmozdulnia, mert három óra után már nem érzed a lábad, annyira zsibbadsz, hiszen valaki rajtad fekszik. Már nem éreztük semminket. Egymást szorítottuk, egymás karjaiban voltunk.

Ebben a helyzetben voltunk nyolc órán keresztül. A nyolcadik óra végére a levegő is kezdett elfogyni. A padló jéghideg volt, amin feküdtünk, ha viszont felálltál, nagyon meleg volt. Az első öt-hat órában nem volt olyan perc, hogy ne lett volna vagy lövöldözés, vagy robbanás. Aztán volt egy pár nyugodt percünk. Úgy éreztük, végre van egy kis remény, hogy vége lesz, de újrakezdődött.

„Hallottuk, hogy megpróbálnak bejönni”

A. Annamária: Amikor az ember hallja a terroristát kiabálni, hogy „Allah Akbar”, és utána tíz percig le sem veszi az ujját a ravaszról, akkor tudod, hogy mi a célja, és ott vagy védtelenül a szobában tucatmagaddal, nincsen senkinél fegyver, mindenki ott van edzőcipőben, rövidnadrágban meg egy topban. Nincs melletted katona, csak egy fal.

Az is szürreális volt, hogy nyilván az embernek vannak igényei, vécére kell mennie, pisilnie kell. Viszont onnantól kezdve, hogy bejutottunk a bázisra, délután háromig, pár perccel azelőttig, hogy kimenekítettek a szobából, senki nem ment el mosdóba, hiszen nem volt hová. De 8 óra után mindenkinek egyszerre kellett. Teljesen bizarr kép volt, hogy ebben a kis szobában találtunk egy kis vödröt, és Amit mindannyiunk köré egy kis pulóvert tartott, hogy legyen valami privát szféránk. Aztán még tele is rakta újságpapírral, mert egyszerűen ijesztően hangosnak hatott az egész művelet, minden csepp, mint a Niagara.

Honnan lehetett tudni, hogy változik a helyzet?

A. Annamária: Azt hiszi az ember, hogy egy-két óra, és mint a filmekben, jön egy repülő vagy egy helikopter, leengedik a létrát, és kiszabadítanak. Közben már nyolcadik órája fekszel ott rettegve, és egy idő után kilátástalannak érzed a helyzetet. Amit folyamatosan próbálta tartani a lelket az emberekben. Mondta, hogy már a környéken van a hadsereg, tudják, hol vagyunk, próbálnak idejutni. Hozzá kell tennem, fogalmunk nem volt, valójában mekkora méretű támadásról van szó. Még abba sem gondoltunk bele, hogy mi van azokkal a fesztiválozókkal, akik nincsenek velünk.

Amit T.: Mondtam a többieknek, hogy csak akkor reagálunk, ha tiszta héber beszédet és katonai kifejezéseket hallunk, nem csak egyszerű szavakat vagy rövid mondatokat, amiket a terroristák is ismernek. Amikor ez megtörtént, elkezdtünk beszélni hozzájuk, de nem reagáltak. Aztán rájöttem, hogy még megtisztítják a bázist, mert még ekkor is sok terrorista rejtőzött az épületek között. Talán 45 perccel később értek el hozzánk. Végre kiszabadultunk.

Mindenki rágyújtott, a katonákat ünnepelte megkönnyebbülve. Elkezdtem beszélgetni a beérkező egység parancsnokával, aki közölte, hogy mindjárt indulnak tovább a közeli kibucba harcolni. Hitetlenkedve mondtam neki, hogy te miről beszélsz? Nem hagyhatsz itt minket, civilek vagyunk, te pedig katona, az a dolgod, hogy megvédj minket. Elkezdtünk veszekedni, mondtam neki, hogy én elé állok, és biztosan nem engedem, hogy itthagyjanak minket.

Kértem, hogy legalább adjanak fegyvert, mellényt, sisakot, hogy megvédhessük magunkat, de azt mondta, nincs tartalékuk. Aztán egymással kezdtek el beszélni, én kiléptem egy cigire, és akkor láttam a rengeteg holttestet, elesett terroristák mindenütt. Fel akartam venni az egyik mellől a Kalasnyikovot, de a katonák rám szóltak, hogy ha valaki távolabbról azzal meglát, azonnal lelőnek, mert azt hiszik, közéjük tartozom, úgyhogy otthagytam.

A katonák úgy döntöttek, hogy átkísérnek egy bunkerbe a bázison belül. Mentünk vagy 150 métert, és hirtelen – még pislogni sem volt időm – terroristák nyitottak tüzet ránk szinte azonnal, mögülünk pedig a mieink kezdtek lőni, mi pedig, a civilek, két tűz közé kerültünk.

A. Annamária: Ez a legijesztőbb dolog a világon. Nyílt téren futni valaki elől, aki rád lő.

Amit T.: Tíz percig tartott a lövöldözés, egy domb mögé próbáltunk elbújni. Amikor véget ért, és megszűnt a közvetlen fenyegetés, a katonák letereltek minket a bázis egyik bunkerébe. Itt megint órákat töltöttünk.

A. Annamária: Itt mi már Dorkával néha tíz-húsz percre elaludtunk. A végkimerülés szélén voltunk, és tudtuk, hogy úgysem tudunk most segíteni. Éjjel Amit ébresztett minket, hogy itt az idő.

Amit T.: A katonák még egyszer ott akartak hagyni minket, de akkor már ordítottam vele, hogy ha az előbb elmentetek volna, már halottak lennénk. Még többször megpróbálták elfoglalni a bázist, késő éjszakáig, kora hajnalig voltunk ott. Addigra csillapodtak le annyira az állapotok, hogy megkezdődhetett az evakuálás.

A. Annamária: Azt azért tegyük hozzá, hogy nem tudjuk a katonák nevét, akik velünk voltak akkor, de örökre hálásak leszünk nekik, mert megmentették az életünket.

Ez hogyan zajlott?

Amit T.: Éjjel 2-kor közölték, hogy itt az alkalmas pillanat. Konvojban fogunk haladni, katonai dzsipek és mentőautó előttünk és mögöttünk. Ötméteres távolságot kellett tartanunk, és előre szóltak, hogy nagyon óvatosan vezessünk, mert az út tele lesz roncsokkal, törmelékkel és holttestekkel. Így is volt.

M. Dorina: A legsokkolóbb a rengeteg fehér motor volt a fekete csillagokkal, illetve a fehér terepjárók, amin a terroristák érkeztek, de láttam a holttesteket is. Utána kilométereken át lángoló és kiégett autók.

A. Annamária: Én akkor mondtam, hogy csak addig nézek ki az ablakon, amíg muszáj. Pont elég trauma ért már akkorra. Ha ezt most mind végignézem, azt valószínűleg soha nem heverem ki. Az érzékeid ilyenkor finoman fogalmazva is százszázalékosan működnek. A szaglásod ilyenkor olyan erős, hogy anélkül hogy látnád, tudod, hogy mi van körülötted. Mindannyian tudjuk, hogy milyen az égett bőr szaga…

Utána persze néztünk videókat, de azokon már csak a füstölgő roncsok voltak. Amikor végighajtottunk az úton, még minden lángolt, a bázison pláne, a távolban pedig a kibucok égtek.

„Mindenütt holttestek hevertek”

Amit T.: Szóltak, hogy ha defektet kapunk, nem tudnak segíteni, ott maradunk, úgyhogy óvatosan vezessek. Úgyhogy muszáj volt figyelnem mindenre. A pokol sehol sincs ehhez képest: kilométereken át égő autók, holttestek a kormányra borulva vagy elszenesedve. Babaülések kiszórva az útra, körülöttünk falvak lángolnak, és ne felejtsük el, hogy még ekkor is Gázából kilőtt rakéták húztak el folyamatosan a fejünk felett, de azokkal már nem is törődtünk. A harcok is zajlottak még körülöttünk, hallani lehetett a lövöldözést. És mindemellé az a kitörölhetetlen, baromi erős, furcsa szag. Ebben a másfél órában láttam azt a katasztrófát, ami aznap történt.

Mikor éreztétek először biztonságban magatokat?

M. Dorina: Amikor Tel-Avivba értünk. Jeruzsálem után mindenki levált rólunk, és akkor már Amit is a gázra lépett, mert addig nagyon lassan kellett mennünk. Amikor beértünk Tel-Avivba, leparkoltunk, visszaértünk a lakásba, és leültünk. Az volt az a pillanat, hogy most már túl vagyunk rajta, itt vagyunk, és vége.

A. Annamária: Nekem kicsit korábban volt még egy élményem. Mivel az autónk odébb volt a bázistól, egy katonai dzsip elvitt oda. Emlékszem, hogy beültünk, hátranézett a sofőr, aki fehér pólót viselt, de tiszta vér volt. Gyanítottam, hogy ő lehet az osztagon belül az egészségügyis. Elkezdett hozzánk héberül beszélni. Mi Dorkával csak megráztuk a fejünket, hogy nem értjük. Bár értek héberül, de abban a pillanatban semmit nem fogtam volna fel, bárki bármilyen nyelven szól hozzám. Láttam a srác arcán az együttérzést és a fájdalmat, hogy az országába érkezőknek ezt át kellett élniük. Ez nekem visszagondolva is mindig szörnyű. Azt mondta, hogy ha bármi fáj, ha megsérültünk, szóljunk. Aztán annyit mondott angolul, hogy biztonságos helyre visznek, és most már biztonságban vagyunk.

M. Dorina: Nekem ugyanez volt egy tizenéves katonalánnyal, aki még a bunkerben mondta, hogy most már biztonságban vagyunk, és bár ezt csak félig hittük el, de az, hogy vette a fáradságot egy ilyen helyzetben, hogy legyen hozzánk egy kedves szava, és érezzük, hogy van kiút, nagyon sokat jelentett.

Kijött belőletek a feszültség ott és akkor?

M. Dorina: Ami szerintem vitt minket tovább, hogy próbáltuk megőrizni a jókedvünket. Ez kicsit szürreális és bizarr, hogy elkezdesz egy ilyen helyzetben szép emlékeket felidézni, de ez egy hullámvölgy volt végig. Vagy próbáltunk pozitívak maradni, vagy éppen az elalvás szélén álltunk, vagy éhesek voltunk. De semmilyen zokogás vagy pánik nem jött a végén sem.

Milyen volt az utóélete a történteknek a ti életetekben?

Amit T.: Felfoghatatlan volt egy ideig. Ilyen egyszerűen nem történhet. Képzeld el, hogy mondjuk A Sólyom végveszélyben című filmben vagy a Call of Duty nevű játékban vagy, de fegyverek nélkül, és így kell kimenekülnöd, kimenekítened embereket. Én a következő napokban kifejezetten aktív voltam, folyamatosan kerestük, kik vannak életben, aztán kiderült, hogy több barátom is meghalt a támadásban a buliról. Az egyikük családját elmentem meglátogatni még azokban a napokban.

Viszont egészen más volt ott utána, mint itt, Magyarországon, ahol kívülről kell látnod, ami ott történt. Izraelben mindenki ezzel foglalkozott, kaptál lelki segítséget, szakemberek foglalkoznak a mai napig a traumatizált emberekkel. Ez viszont egy másik ország. Távolabb kerülsz a történtektől, és elkezded hallani, hogy máshogy is beszélnek róla – ha egyáltalán.

M. Dorina: Szerintem nem voltunk felkészülve rá, hogy mi vár ránk itthon. Arra számítottunk mind a ketten, hogy mindenki arról fog beszélni, mekkora szörnyűség ez, és hogy történhetett meg. Nem ez történt. Hallottuk, hogy bizonyos körök elkezdték ünnepelni, vagy volt, aki azt mondta, hogy meg sem történt, vagy nem így. Nekem ez volt a legnehezebb, ez az ellenszenv, és a mai napig nagyon nehéz. Kicsit olyan érzés volt, mintha a halálomat kívánnák. Ez egy olyan esemény, aminek nem szabad megismétlődnie. Azt látom viszont, hogy az emberek félnek kérdezni, mert azt hiszik, már azzal is állást foglalnak, és akkor nem lesznek politikailag korrektek.

A. Annamária: Ahogy Dorka mondta, olyan, mintha meghazudtolnák, kétségbe vonnák, ami velünk történt. Azt éreztem: mit is akarok én ettől a világtól, ahol egy ilyen barbár mészárlást lehet igazolni? Ezt a mai napig nagyon nehéz megemészteni, és szerintem ennek a súlyát örökké cipelni fogjuk. Ezért is járunk pszichológushoz. Nekem ez volt a mélypont. Aztán két hónap után rájöttem, hogy az emberek gondolkodását nem tudjuk megváltoztatni.

Most mégis ezért álltunk ki, mert elég erőt gyűjtöttünk. Tudjuk, mi történt velünk, ott voltunk. Olyat láttunk, amit sokan nem. Máshogy látjuk, máshogy értékeljük az életet, azt, hogy hol élünk, milyen környezetben és milyen feltételek mellett. Ez az időszak valószínűleg még jó pár évig keserű lesz, de minket, hármunkat egy életre összekapcsolt. A mai napig csak hármasban érezzük igazán biztonságban magunkat.

M. Dorina: Semmi közöm Izraelhez, nem vagyok zsidó, és mégis. Nem tettek volna különbséget, ha felmutatom, hogy bocs, nekem magyar útlevelem van. Nem érdekelte volna őket. Bárkivel megtették volna.

Hogyan emlékeztek meg október 7-éről?

Annamária: Még nem tudjuk, hogy elmegyünk-e a megemlékezésre, biztosan nehéz nap lesz, főleg, hogy mindenütt szembejönnek majd a videók. Nagyon fontos, hogy harcolni kell azért, hogy a túszok hazatérhessenek a családjukhoz. Eltelt egy év. Mi nyolc órát voltunk egymás hegyén-hátán, de ők már lassan 365 napja élnek borzalmas körülmények között, ahová erőszakkal hurcolták el őket, sokszor úgy, hogy előtte a szemük láttára gyilkolták meg a családtagjaikat. Azt gondolom, hogy az ő hazahozataluk az, amiben mindenkinek egyet kell értenie.

Ahhoz, hogy az áldozatokra gondoljunk, nekünk nem kell emléknap. Minden egyes nap rájuk gondolunk.

Amit T.: Én annyit remélek, hogy okosabbak lettünk, felébredtünk egy álomból. Innentől szemtől szemben vagyunk a valósággal.