Jelenleg mintegy 23 ezer gyerek él nevelőszülőknél, lakás- vagy gyermekotthonban idehaza. Számuk évek óta nem változik, és a velük szemben meglévő előítéletek sem. Ma van az állami gondoskodásban élő gyerekek napja az SOS Gyermekfalvak kezdeményezésére. A civil szervezet friss felméréséből kiderül, hogy az embereknek kevés a tapasztalatuk az állami gondoskodásban élőkről, de részben negatívan vélekednek róluk, ezért megpróbálják lebontani ezeket az előítéleteket.
2013-ig 21 ezer körül volt az állami gondozott gyerekek száma, azóta, lassan tíz éve 23 ezer körül alakul a KSH adatai szerint. Nagyjából hetven százalékuk nevelőszülőknél él, a többiek gyerekotthonban, a nagy intézményeket pedig jórészt felváltották a kisebb lakásotthonok.
2021-ben 5800 nevelőszülőt tartottak nyilván, akik többségükben egy-két-három állami gondozott gyereket neveltek. Évente öt-hatezer gyerek kerül be a rendszerbe, és nagyjából ugyanennyien kerülnek ki.
Molesztálás, gumiszíj
Heni anyja és apja is ivott, anyja később eltűnt, apja egész nap dolgozott, kétéves húgával egyedül voltak otthon, a szomszédok dobáltak át élelmet a kerítésen – idézte fel emlékeit az SOS Gyermekfalvaknak készült videóban. Négyévesen került állami gondozásba, intézetbe, majd nevelőszülőkhöz, ahol gumiszíjjal verték, ha valami gyerekcsínyt követett el. Hatévesen ismét intézetbe került, az SOS Gyermekfaluba. Az iskolában sokan csúfolták. „Minek jöttél anyák napjára, neked fölösleges!” – számolt be az egyik magába fojtott sértésről, amely a mai napig megmaradt benne.
Ehhez kapcsolódóan: „Koszos szobában is lehet szeretni a gyerekeket, de kaja nélkül nem működik a rendszer”Flóra anyja összejött egy férfival, aki molesztálta őt és nővérét is. Intézetbe került Szombathelyen, de nem érezte jogosnak, hogy őt büntetik egy olyan dolog miatt, amelyben ő az áldozat. Nem volt könnyű beilleszkednie. Később az SOS-be került, ahol egyből a saját előítéleteivel szembesült. Úgy mutatkozott be a többi gyereknek, hogy a végén hozzátette: „Utálom a cigányokat!” Mint az SOS-nek készült videóban mondja, tízévesen fogalma sem volt ennek a jelentéséről, társai pedig szinte csak cigány gyerekek voltak. Egy 16 éves srác hívta fel a figyelmét akkor, hogy valójában nem a cigányokat utálja, hanem azt az embert, aki ezt tette vele.
„Mi csak egymással beszélgethettünk, aztán lekapcsolták a villanyt, és kész”
István nem klasszikus értelemben vett állami gondozott volt, hanem úgynevezett fővárosi beutalt. A szülei adták be ötévesen, ahogy a Szabad Európának mondta, máig nem sikerült tisztázni, miért. Volt lakásuk, volt anyja, apja, és nem gondolja, hogy problémásabb gyerek volt, mint bármelyik kortársa. 14 éves koráig élt intézetben úgy, hogy minden második hétvégén mehetett haza.
„Soha nem értettem, és nem kaptam elfogadható választ arra, miért kell visszamennem, miközben az öcsém otthon lehetett.”
István most 55 éves, a vendéglátásban dolgozik, felsővezető. Budapesten él, itt is született. Majd harminc éve nős, egy gyermeke van, aki már felnőtt, és akivel jó a kapcsolata.
A budapesti otthonban, ahol nevelkedett, csak fiúk voltak, de koedukált általános iskolába járt, vegyes osztályba, tehát olyan gyerekek közé, akik családban éltek. Úgy emlékszik intézeti társaira, mint akikkel nagyon összetartó csapatot alkottak, többel ma is tartja a kapcsolatot.
Ehhez kapcsolódóan: „Anya, maradj velem, meghalok, nem lesz jó életem!”„Voltak köztük nagyon rossz körülmények között élők, akiknek az intézet jelentette a biztonságot, a jobb életet. És voltak, akik nem ismerték a szüleiket, akiről lemondtak, vagy a kórházban hagyták. Egyiküket örökbe fogadták, amíg ott voltam. Egy orvos házaspár vitte haza. Aztán pár hét múlva visszahozták. El tudja képzelni? Teljesen kikészült, állandóan bepisilt.”
A megkülönböztetésről, stigmatizálásról István azt mondja, az általános iskolában, a vegyes osztályban nem is annyira érezte, mert ahogy fogalmaz, feladat volt, hogy közeledjenek egymáshoz, hogy ne nézzenek rájuk úgy, mint a börtöntöltelékre. Másutt tapinthatóbb volt a megbélyegzés. Egyenruhát kellett hordaniuk, megszólták őket, összesúgtak a hátuk mögött a villamoson.
„Amikor bementünk a közértbe, rögtön ott termett mögöttünk egy eladó, mert az intézetisek lopnak.”
A „kintis tanárokat” szerették, de az intézetben gyakori volt a testi fenyítés, „az alsóban volt egy szadista vadállat, szétverte a körmünket a vonalzóval, felsőben pedig volt egy nevelő, később kriminálpszichológusként dolgozott, ő egyszer az anyám előtt pofozott fel, az anyám pedig egy szót sem szólt. Ha ma találkoznék velük, meg tudnám ütni őket.”
István 14 éves korában került haza, de nem sokáig bírta otthon, amint lehetett, disszidált, egy ideig Nyugat-Európában élt. Évekig nem volt állandó kapcsolata, így nem is nagyon kellett beszélnie a családi háttérről, a gyerekkoráról.
„Sokáig nem is akartam és nem is tudtam erről beszélni senkivel, mert szégyelltem. Nem azt, hogy intézeti voltam, hanem azt, hogy a szüleim raktak be, és nem kaptam meg azt a szeretetet, amire vágytam. Senki felnőttel nem tudtunk erről beszélgetni az intézetben. Mi csak egymással beszélgethettünk, aztán lekapcsolták a hálóban a villanyt, és kész.”
Azzal a nővel beszélt a múltjáról először mélyen, akiről tudta, hogy tőle szeretne gyermeket, és aki már évtizedek óta a felesége, és elmondta a fiának is, de például a munkahelyén nem tudják.
„Jól keresek, jól élek, a világot bejártam, de azt, amit csinált velem az anyám, nem tudom elfelejteni.”
Hatalmas hátrányból indulnak
Az állami gondozásba kerülő gyerekek egyből egy nagy traumával érkeznek: azzal, hogy elválasztották őket a szüleiktől – mondta a Szabad Európának Kőpataki Katalin, az SOS Gyermekfalvak pszichológusa. Az emberek legnagyobb lelki problémái általában a gyerekkorukra, a szüleikkel való kapcsolatukra vezethető vissza. Ezek sokszor apró dolgok, például egy emlékezes pofon, ezeket egy életen át magukkal viszik, ha nem sikerül feldolgozni – magyarázta.
Ebből talán érthető, mekkora lelki trauma egy gyerek számára, ha úgy érzi, nem kellett a szüleinek, értéktelen – mondta a szakember. Ezek olyan pszichés sérüléseket okoznak, amelyek később súlyos tünetekhez vezethetnek. Ilyenek a viselkedési problémák, a beilleszkedési nehézségek. Nehéz helyzetből indulnak, a velük foglalkozó szakemberek próbálnak ezen segíteni, de miután önállóvá válnak, továbbra is előítéletekkel szembesülnek – tette hozzá.
Ehhez kapcsolódóan: Szelfi Kocsis Krisztián agykutatóvalSzerinte az is fontos feladat, hogy az emberek jobban megismerjék az állami gondozott gyerekek életét, hogy csökkenjen a velük szemben meglévő előítélet.
Gyivis, zacis, lelences, állami gondozott – évtizedek óta így bélyegzik meg azokat a gyerekeket, akik elveszítették a szüleiket – derül ki az SOS Gyermekfalvak friss felméréséből.
Az állami gondoskodásban élő gyerekek sokszor saját bőrükön tapasztalják meg az előítéleteket. Az SOS Gyermekfalvak online felmérésében arra volt kíváncsi, hogyan viszonyulnak az emberek az állami gondoskodásban élő, vagy ott felnőtt személyekhez. A kérdőívet csaknem kétezren töltötték ki.
A válaszadók hét százaléka gondolja úgy, hogy maga a gyerek tehet róla, hogy állami gondoskodásba került, ugyanennyien pedig nem tudják eldönteni, hibás-e a gyerek.
“Többnyire elhúzódó bántalmazás, elhanyagolás, szexuális zaklatás, a szülők szenvedélybetegesége, krónikus betegsége miatt kerülnek be a gyerekek az állami gondoskodás rendszerébe. Nem hibáztathatók a múltjukért, ők a körülmények áldozatai. Hatalmas erőfeszítést kell tenniük, hogy fel tudjanak állni innen, mindezt az előítéletek gyűrűjében” – mondja Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője.
Minden harmadik válaszadó egyetért azzal az állítással, hogy az állami gondozottak gyakrabban szegnek törvényt, minden hatodik megkérdezett pedig úgy véli, hogy többet is hazudnak. Jelentős azoknak a száma is, akik nem tudnak állást foglalni ezekben a kérdésekben, a megkérdezettek közel negyede bizonytalan.
"Az évente végzett hajléktalan-felmérés szerint az utcán élő hajléktalan emberek húsz százaléka volt valaha állami gondozott hosszabb-rövidebb ideig. Ez egy tartós tendencia, nem csökken. Ugyancsak sokan, további húsz százalék került az állami gondozottak közül börtönbe, vagy lett prostituált. Ahhoz, hogy ezek a gyerekek ne termeljék újra szüleik történetét, ne szegénységben, alacsony iskolai végzettséggel vagy az utcán végezzék, rengeteget kell önerőből dolgozniuk, és rengeteg segítséget kell kapniuk a szakemberektől, elfogadást a társadalomtól. A családot pedig egy nevelőszülői család tudja leginkább biztosítani számukra szüleik elvesztése után” – fogalmazott Szilvási Léna.
A válaszadók öt százaléka nem örülne, ha gyereke padtársa állami gondozott lenne, hat százalékuk pedig nem venné szívesen, ha gyermekük barátja gyermekvédelemben élne. A felmérés alapján alig zavarja a válaszadókat, ha kollégájuk, alkalmazottjuk, szomszédjuk állami gondozott lenne, azzal kapcsolatosan már elutasítóbbak, ha gyermekük párjának lenne ilyen múltja. Hetven százalékuk közömbös, minden hetedik válaszadó azonban nem örülne ennek.
„A felmérésből is látható, hogy kevés tapasztalata van az embereknek az állami gondoskodásban élőkkel kapcsolatban, részben negatívan vélekednek róluk, részben nincs ismeretük róluk, láthatatlanok számukra. Október 7-én az ő személyes történeteiket szeretnénk megmutatni, hogy lebontsuk a velük kapcsolatos előítéleteket” – mondta Szilvási Léna.
Ehhez kapcsolódóan: „Amikor ennyire mozog a föld a szervezetekben, annak a gyerekek isszák meg a levét”2014-ben megszületett az a jogszabály, hogy minden, 12 évnél kisebb gyereket nevelőszülői családban kell elhelyezni. Ennek az a következménye, hogy mivel a nevelőszülők száma nem nőtt, ezért egyre több gyerek kerül egy-egy nevelőszülői családba, és ha ezzel túlterheljük a nevelőszülőket, az kiégéshez, konfliktusokhoz vezet - mondta júliusban a Szabad Európának az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője.
"A legjobb nevelőszülők persze bevállalnak erőn felül is gyerekeket, csak hogy ne kerüljenek a gyerekek intézménybe. De ez megint nem a minőséget és a gyerekek érdekét szolgálja, hanem csak azt, hogy megfeleljünk az előírt törvényeknek és fel tudjuk mutatni ezeket a számokat. Közben azok a gyerekek, akik nem nevelőszülőnél, azok lakásotthonban élnek, ahol katasztrofális a munkaerőhiány. Gyakorlatilag úgy kell elképzelni, hogy egy időben egyetlenegy, nem is feltétlenül szakképzett felnőtt van tizenkét gyerekkel, akikre egyénileg kellene odafigyelni, de közben takarítania, főznie, adminisztrálnia kell" – fogalmazott.
Jórészt egyházi kézbe adták az állami gondozott gyerekeket
Az Orbán-kormány már 2010-ben hozzálátott átalakítani a szociális ellátórendszert, ennek részeként elvették az önkormányzatoktól a gyermekvédelmi ellátást biztosító intézményeket, az ingatlanokkal együtt, ez 2013-ban történt meg. A terv a nagy létszámú gyermekotthonok bezárása volt, amivel a szakma is egyetértett. A kormányzat nagyrészt egyházi és részben civil hatáskörbe adta a gyermekvédelmet, 2020-ban kezdődött az ehhez használt ingatlanok átadása egyházi tulajdonba adni.
Szilvási Léna szerint a nagyobb forráslehívhatóság a racionális indok, mert az egyházi fenntartás alá tartozó szervezetek hetven százalékkal magasabb támogatást kapnak a vatikáni szerződés értelmében. Lehet mögötte politikai, ideológiai szándék is, mert a jelenlegi kormány mintha jobban bízna az egyházi szervezetekben - mondta a korábbi interjúban.
"A mostani fenntartóváltással több ezer gyerek és több száz nevelőszülő került át más fenntartóhoz, ami elvileg önmagában nem lenne baj, de azt látjuk, hogy ezek az átalakítások alapjaiban rengetik meg a szervezeteket, amelyek egyébként is nagyon magas feszültségszinten és nagyon nagy munkaerőhiánnyal küszködve dolgoznak. Méghozzá azokat a szervezeteket rengetik meg alapjaiban ezek az átszervezések, amelyeknek biztonságot kellene nyújtaniuk a gyerekeknek. Nem kevés olyan történetről hallunk, hogy a fenntartóváltás azt is jelentette, hogy elkezdődött egy gyerek fejlesztése, pszichológiai tanácsadása, de a változással ez megszakadt. Ez minden, csak nem a gyerek érdeke. Amikor ennyire mozog a föld a szervezetekben, végső soron a gyerekek isszák meg a levét" – mondta az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője.