Ingyenes hajvágást és mobil medencét is kapnak a hajléktalanok

Úszómedencét és szociális zöldségeskertet is tervez a Budapest Bike Maffia a fővárosi hajléktalanoknak. Ha minden jól megy, már ezen a nyáron használhatják s létesítményeket. Havasi Zoltán, az egyesület vezetője is azt mondja, hogy a koronavírus-járvány miatt sokan vesztették el a megélhetésüket.

Tavaly december elején nagyszabású kampányt indítottatok, hogy megmentsétek 2020-at. Sikerült?

A vállalásunk az volt decemberben, hogy 31 napra 31 ezer adag ételt fogunk készíteni. Ezt sikerült túlteljesíteni. Majdnem 36 ezer adag ételt és 90 ezer adag vitamint osztottunk szét decemberben. Nagyon odatette magát a csapat.

Az, hogy 2020-at sikerült-e megmenteni, jó kérdés. Amit vállaltunk, azt teljesítettük. És nem csak az volt a felemelő, hogy rengeteg utcán élő hajléktalan embernek tudtunk segíteni, hanem az is jó volt, hogy – nyilván, betartva a járványügyi szabályokat a mindennapos akcióink során – tudtunk egy kis társadalmi életet élni. Azok az emberek, aki eljöttek hozzánk, végre érintkezhettek egymással, és ez baromi jó volt.

Miért éppen az utcán élő embereken segít a Budapest Bike Maffia?

Ez a sztori több, mint 10 évre nyúlik vissza, és nem egyedül kezdtem el. 12-13 évvel ezelőtt tudatosan mentem oda hajléktalan emberekhez beszélgetni, megkérdezni azt, ami az embereket általában érdekli. Mi történt? Miért vagy itt? Mit csinálsz itt kint? Miért nem mész be a szállóra? Mi van a munkáddal? Mi van az életeddel?

Úszómedence és kert is lesz hajléktalan embereknek Budapesten

Olyan sorsokat láttam, amikre azt mondtam, hogy ez így nem mehet tovább. Mit keresnek ezek az emberek az utcán? Mi ez a társadalmi apátia, ami ezt az egészet övezi? És ami ennél sokkal bosszantóbb, hogy mik ezek az elképesztően primitív előítéletek, ezekkel az emberekkel szemben? Ha ezek nem léteznének, akkor valószínűleg hajléktalanság sem létezne.

Megoldható lenne, együttműködőek is tudnának lenni ezek az emberek. Ez egy olyan terület, ami kézzelfogható. Az emberek tudnak kapcsolódni hozzá. Azt remélem, az elmúlt 10 évben úgy tudtunk mozgósítani sokakat, hogy ez a kapcsolódás megtörténjen és egy kicsit érzékenyebbek legyenek az emberek erre a problémára.

Közelebb tudtátok hozni egymáshoz ezeket az embereket?

Az okok általában ugyanazok, vagy még jönnek hozzá egyéb okok is, hogy miért kerültek az utcára. Ilyen "plusz" most például a pandémia. Ez jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy még mélyebbre csússzanak ezek az emberek, önhibájukon kívül.

Most épp tombol a járvány, nem biztos, hogy ebben az időszakban érzékenyebb, megértőbb vagy épp segítőkészebb a társadalom az utcán élők iránt. Vagy máshogy látod? Érzékenyebben közelednek az elesettek felé azok, akiknek fedél van a fejük felett?

Én azt látom a buborékon belül, hogy javult ez a fajta megítélés. Látom, hogy egyre többen kapcsolódnak, egyre többeket érdekel. Hozzáteszem, hogy ha van egy-két olyan döntés, akár kormányzatilag, mint például a szabálysértés az utcán éléssel kapcsolatban, ami kontraproduktív. Akkor, amikor például ez a szabályozás jött, nagyon sok megkeresést kaptunk, hogy segíteni akarnak az emberek a hajléktalanokon. Szóval teljesen hullámzó a dolog.

Volt egy elég nagy társadalmi ellenállás, amikor a kormány stigmatizálta a hajléktalan embereket. Tenni akarás is volt a társadalomban vagy csak fotelkommandózás?

Aktívan reagáltak az emberek. Nem az volt, hogy én megkérdeztem őket, mit szóltok hozzá, hanem bejelentkeztek és azt mondták, hogy márpedig én akarok nektek egy kiló sajtot adni. Vagy felajánlanék takarókat, segítsünk közösen. Sőt, tudjátok mit? Ott akarok lenni, akarok szendvicset készíteni és ki akarok menni az utcára. Tevőlegesen hozzá akarok tenni a dologhoz, mert ezzel én ellenállok, én segítem azokat az embereket, akik az utcán élnek.

Ezért mondom, hogy nagyon hullámzó, mi a társadalom szerepvállalása. Nehéz ezt egy pandémia közepén, végén – nem is tudom, hol tartunk –, megítélni, mert, hogy ha megnézzük, hogy milyen a természete ennek az egész vírusmizériának, akkor azt látjuk, hogy az emberek jobban elkezdtek saját magukkal foglalkozni.

Már mindenkinek olyan ismerőse, aki érintett, vagy beteg lett vagy belehalt a járványba. Ilyenkor máshova tevődik át az empátia, de azért még mindig foglalkoznak azokkal az emberekkel, akik az utcán élnek. Csak remélni tudom, hogy a 2020-as decemberi akciónk jelentősen hozzátett ahhoz, hogy érdemes nagyon odafigyelni az utcán és a szociális ellátásban élő hajléktalan emberekre.

Találkoztok olyanokkal, akik a koronavírus miatt kerültek az utcára?

Nem az utcára kerülnek, hanem a szakellátásba. Ott volt változás. A munkásszállásokra rengeteg ember érkezett be, akik addig albérletben laktak és elvesztették a munkahelyüket. A családok átmeneti otthonában van probléma, ott iszonyúan sokan vannak most.

A vendéglátásban dolgozókról, például mosogatókról, takarítókról beszélek. Ezek az emberek elvesztették munkahelyüket és egy pillanat alatt lecsúsztak.

Egy hölggyel találkoztam tavaly, amikor berobbant a járvány. Elvesztette a munkahelyét, már jó pár napja az utcán volt. Nagyon ritkán látok ennyire kétségbeesett embert. Segítettünk neki, bejuttattuk egy női szállóra, azóta talán rendeződtek a dolgai.

Vissza lehet azt adni, hogy egy olyan ember, aki egyik napról a másikra az utcára kerül, mit érez? Hogyan éli meg ezt az egészet?

Én úgy látom, ezt tapasztalom, hogy van egy tagadó fázis, amikor azt mondják, hogy innen még van visszaút. Nagyjából azt hiszem öt hónap alatt veszti el minden hitét és célját az ember az utcán. Öt hónap alatt lezajlik az a folyamat, ahonnan nincs visszatérés.

Nagyon fontos, hogy legyenek céljaink, és ezek az emberek elvesztik a céljaikat az utcán. Nekünk, amellett, hogy segítjük az életüket napi vagy heti szinten, az a dolgunk, hogy visszaépítsük a célokat. Ez nagyon fontos. A napi túlélés, az alapvető emberi jog, egy tányér étel. Az, hogy csúsznak egyre jobban lefele, kétségbeejtő. Nekik is az.

A szociális ellátórendszer bírja ezt? Milyen állapotban van most?

Nyilván nem vagyok szakember, a nevükben nehezen beszélek. Én információkat szoktam begyűjteni. Hely adott esetben szokott lenni, meg nyitnak meg új helyeket. Itt mindig a minőség a probléma. De ők is sakkoznak, hogy kit, hova. Hogyan zsúfoljunk össze mondjuk 350 embert egy helyre, egy intézménybe úgy, hogy öten, hatan, heten, nyolcan vannak egy szobában. Vagy egy olyan helyen, ahol húszan vannak egy légtérben. Ez nyilván mindig konfrontációhoz fog vezetni. Hozzáteszem, aki volt koleszes, az nagyon jól tudja, hogy van valami bruszt, verekedés, valami nézeteltérés, hogy ha 10-20 embert összeraknak. Pláne akkor, ha ezek kétségbeesett emberek, akiknek a céljaik is elvesztek.

Szívesen adnak pénzt az emberek olyanoknak, akik egyébként másokon segítenek?

Igen, vannak, akik szeretnek pénzt adni, főleg most, a járvány idején. Az elmúlt tíz évben nem volt olyan kampánya a Bike Maffiának, hogy na, most adjatok nekünk pénzt, mert nekünk arra kell, hogy… Benne volt, hogy persze azt is lehet adni, de elsődlegesen tárgyi adományt és aktivitást kértünk az emberektől.

Most, a járvány közepette inkább azt mondják az emberek, ez szerintem teljesen érthető, hogy nem akarunk felállni, nem akarunk odamenni, viszont itt van pár ezer forint, gazdálkodjatok vele, hogy jó helyre megy. Szeretnek adni, egyre inkább.

Van bármi köze a kampányaitoknak ahhoz, hogy te korábban marketinges és grafikus voltál?

Tavaly nyárig tulajdonképpen ezt én csináltam zömmel. Viszont a decemberi kampányt már egy csapat vezényelte le. Mindig azt szoktam mondani, hogy az én csapatom. Egyébként ők most lesznek ügynökség tulajdonképpen, mert egy eleve nagyon tanult és a piacon jól működő csapatról van szó. Ők most azt mondták, hogy csak olyan ügyeket vállalnak el ettől az évtől, amelyek társadalmilag hasznosak is, ilyen például a Bike Maffia. Azt mondták, hogy ők erre teszik fel a jövőjüket. Nem akarnak már több gyógyszerreklámot csinálni, bár az is hasznos lehet. Erre tették fel ők az ügynökségi munkájukat és a Bike Maffia egy ilyen első nagy falat.

Vagyis ennek a csapatnak köszönhető, hogy a decemberi kampányotok óriásit ment?

Persze. Volt egy filmünk. A Mentsd meg 2020-at film, ami másfél- kétperces videó, amire két nagyon jó nevű színészt kértünk fel. Mind a ketten nemet mondtak. Végül én mondtam fel ezt a szöveget, és attól lett hiteles. Valószínűleg egy színész negyed óra alatt végzett volna vele, nekem másfél órámba telt. Mellette az volt a mondás, hogy minden napra megkérünk egy-egy valóban híres embert, hogy mondják el gondolataikat 2020-ról.

Nem hiszed el, de tényleg egy telefonomba került, mindenkivel beszélgettem és megkértem őket, hogy benne lennél? És azt mondták, hogy igen. Azt gondolom, hogy a Bike Maffiának, és ha kicsit szakmázni akarunk, akkor a brand értéke megvan. Nem azt kérdezték, hogy kinek vagy mi ez, hanem azt mondták, hogy igen.

Én azt gondolom, hogy ezt nekünk úgy kell tudnunk használni a jövőben, hogy ezt a hitelességet megőrizzük minden esetben. Ezzel tudjuk meghálálni, hogy ezek az emberek elmondják a véleményüket az évről, vagy azt mondják, hogy mellénk állnak és közösen találjuk ki a célokat.

Hogyan lett a javarészt punkokból álló "BMX Banditákból" végül Budapest Bike Maffia?

Most már tudományos punkot mondunk magunkról. Egy olyan bringás közegben éltem, amiben futárok voltak javarészt, bringás arcok. Volt egy Tündérgyár műhely, hogy ha valaki erre még emlékszik. Ha nem, akkor most úgy hívják a helyet, hogy Élesztő. Korábban kicsit lepukkantabb, de más stílusú hely volt. Voltak koncertek, dj-szettek, bulik, kutyafüle. Romkocsma volt, amit nem sikerült nagyon fényre deríteni. Viszont vonzott egy olyan kört, amelyik kellően szabadság faktorú volt. Ott indult el a Bike Maffia. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy salátázgattunk – nyilván nem. Tehát ott söröztünk bent, és az volt a kérdés, mit csinálunk karácsonykor. Kobela Krisztián, akivel az egész Bike Maffiát elkezdtem, erős szociális érzékenységgel megáldott fickó. Két héttel szenteste előtt arról beszélgettünk, mit fogunk csinálni, és azt mondtuk: felpattanunk a bringára, kimegyünk karácsonyozni hajléktalan emberekhez, és segítünk nekik.

Ehhez kellett egy jó név. Volt egy másik ismerősünk, aki Bike Punk Maffia néven vizionált egy csoportot, de az is csak egy kis csoport lett volna, ami nem tudom mit csinált volna. Ebből lett a Budapest Bike Maffia. Megmondom őszintén, éreztem, hogy ez ütni fog. Nem az van, hogy mi vagyunk a Szeretetteljes Kerékpárosok Egyesülete, vagy a Boldog Bringások nem tudom én mije. Hanem legyünk mi ez, a Budapest Bike Maffia. Keltsünk figyelmet azzal, hogy srácok, ezt így is lehet csinálni. És sikerült.

Az első szentesére egy szobányi adomány érkezett be, mert előtte megcsináltam a Facebook-oldalt. Azt mondtam, érjük el a barátainkat, és a barátaink barátait. Rengeteg adományt kaptunk. Az első élmény egy 5-6 órás tekerés volt a mínuszokban. Olyan flow élményünk volt, ami elképesztő. Utána még órákon keresztül, hajnal 5-ig, 6-ig, reggelig beszélgettünk, hogy mit éltünk át. Aludtunk és másnap csináltuk tovább.

Pár hete csináltuk már, amikor találkoztam egy fickóval, aki akkortájt lett hajléktalan. Egy nagyon magas férfi volt. Engem nagyon meg szokott rendíteni, amikor férfiakat látok sírni. Ő nagyon sírt az aluljáróban. Tulajdonképpen nagyon kétségbeesett örömkönnyek voltak, amikor látta, hogy fiatalok ezt csinálják, segítenek. Azt mondta, hogy ez neki mennyire jól esik. Nagyon nehéz ezt megélni, de elképesztő motiváció.

Mikor jött el az pont, amikor döntened kellett, hogy 0-24-ben ezt csinálod, és kiszállsz a grafikából, a marketingből?

Az már az első pár évben eldőlt, hogy én szeretnék ezzel foglalkozni. A kérdés az volt, hogy én mennyire tudok ezzel foglalkozni. Ez jövedelmez valamennyit? Miből fogok megélni? Nagy hibám, hogy ontom magamból az ötleteket, akciókat. Ez látszik a Bike Maffia elmúlt tíz évén is. Nem is nagyon lehetett más választásom, mint főállásban ezt csinálni, annyi mindent bevállaltunk az én kvázi felelőtlenségem miatt.

Gyakorlatilag 10 év kellett ahhoz, hogy ott lehessünk, ahol vagyunk szervezetileg. Tehát 5-6 évvel ezelőtt volt az, hogy na jó, innentől megpróbálok abba az irányba elmenni, hogy ezt hogyan lehet a társadalommal úgy elfogadtatni, hogy itt még akár munkahelyeket is lehet teremteni. Most, 2021-ben ott tartunk, hogy emberek keresnek nálunk valamennyi pénzt, nyilván itt nem kell azért eget verő nagy összegekre gondolni. A lényeg, hogy működik. Nagyon azon vagyok, hogy a szociális vállalkozósdit elősegítsük Magyarországon.

A szociális munkásoknak havi félmilliókat kellene keresniük, vagy még többet. Hogy miért? Mert olyan terhet visznek a vállukon. Akik társadalmilag hasznos dolgot csinálnak, azokat meg kell fizetni.

Nem sok olyan civil szervezetet láttam, amelyik egy másik civil szervezetnek pénzt ad arra, hogy csináljon valami jót. Azt láttam, hogy a Tóth Ákos vezette Age of Hope-nak decemberben adtatok negyedmillió forintot.

Jól lenne, ha azt mondhatnám, hogy szórjuk a lóvét, mert sok van. Nem, itt arról van szó, hogy Tóth Ákos és az Age of Hope a hiteles és nagyon hasznos munkát végző szervezet. Ákossal megismerkedtem 5-6 éve, azt láttam, hogy egy vadállat, aki megy előre, segíteni akar és nagyon megbízhatóan csinálja a feladatát.

Ha nálunk jól működik a marketing, meg jól működik az, hogy pénzt kérjünk emberektől olyan ügyekre, és itt be kell vallanom, hogy a decemberi kampány hozott annyit, hogy azt tudjuk mondani, hogy Ákos, itt van 250 ezer forint és legyen belőle vidéken a leszakadt falvakban ételt meg tisztítószert. Tudjuk, hogy jó helyre megy, ugyanúgy támogatjuk az ő ügyét. Ez egyébként nem az első, hogy pénzt adtunk és nem az első, hogy közösen elmentünk olyan falvakba, ahol tényleg áldatlan állapotok vannak. Egyszerűen odaadjuk, ahol hasznos és amibe bele is látunk igazából.

Mennyire nehéz civil szervezetként reflektálni kormány gyűlöletkampányaira, vagy csak a feldobott szlogenjeire? Kell egyáltalán?

Nekünk nem azt kell megmutatni, hogy a mindenkori kormányzat hol hibázik. Azt kell megmutatnunk, hogy mi hogyan csinálnánk. Nem kell a hibákra reflektálnunk, nem kell ezt a kesztyűt felvennünk. Arra ott van a sajtó, ott vannak szervezetek. Nekünk van egy utunk, azt kell bejárni, igyekszünk még ebben az óriási zajban is meghökkentő dolgokat is csinálni, amivel jobbá tesszük a társadalmat.

Például egy Szociális Szabadidőparkkal hajléktalan emberek számára?

Például. Lesz egy olyan része, ahol rendbe tesszük a fizimiskáját ezeknek az embereknek. Sőt, tanácsadást fog tartani nekik külön erre szakember. Hogy hogyan menjenek állásinterjúra. Lesz egy közösségikert-projekt, ahol tudnak a hajléktalan emberek maguknak is meg másoknak is termelni. Ha ezzel sikerül meghökkenteni embereket, rávenni őket, hogy dolgozzatok velünk, akkor nekünk ez az út a fontos.

Bennem az van, hogy méltóságot kell adni ezeknek. Mindenkinek ez kellene. Figyelem és méltóság. Egymásnak is. A Szociális Szabadidőpark arra való, hogy ezeket az embereket a saját szobájukból, a tévé mellől kirángassuk. Azt mondjuk, hogy gyertek ki, van egy kis zöldövezeti rész, sportoljatok, süssetek a kemencétekben, mert most már van kemence. Főzzünk együtt, ne csak velünk, hanem elhívunk másutt dolgozókat is.

Eljönnek és közösen főzünk, beszélgetünk. Azok, amiket ők elvesztenek a mindennapokban, azokat a célokat visszaadjuk, hogy gondozzon, hogy foglalkozzon valamivel, hogy abból kapjon valami juttatást, kapjon valami viszonzást ezért a dologért.

Ez a szabadidőpark lényege, hogy a célokat visszaépítsük. Azért elmondom, hogy a slusszpoén, ezt még a lakók nem tudják, hogy kapnak egy mobilmedencét. Mert, hogy ha méltóság és 40 fok, akkor az a legkirályabb, hogy csobbanni lehet egy medencében. Egyszerűen azt szeretném, hogy azok az emberek jól érezzék magukat.