Fiatalon bekerült a legnagyobb magyar zenészek közé, pedig gyerekkorában egy orvos azt mondta, hogy nem lehet zenész. De lett, nemcsak zenész, hanem zeneszerző is, akinek több száz film-, sorozat- és reklámfilmzenét köszönhetünk. Több mint egy évtizedig zenélt ország- és világszerte Jamie Winchesterrel, de dolgozott Bereményi Gézával, Grecsó Krisztiánnal, írt zenét olyan színművészeknek, mint Udvaros Dorottya, Tompos Kátya vagy Für Anikó, és a szólólemezeiről még nem is beszéltünk. A Szabad Európa Szelfi című podcastsorozatának Hrutka Róbert Artisjus-díjas zenész és zeneszerző volt a vendége. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Gyerekként megműtötték a füledet. Az orvos azt mondta, zenész nem leszel. Addigra már eldöntött tény volt, hogy az leszel?
A fülbetegségem miatt gyerekként, nagyjából két és fél éves koromtól sokat voltam kórházban. Nem hallottam, nem beszéltem rendesen, rengeteg beszédhibám volt egészen hat és fél éves koromig. Emlékszem, akkoriban történt, az utolsó vizsgálat után, amikor már vittek el a kórházból, hogy az orvos azt mondta: beszélni majd megtanulok, viszont a hallásom nem lesz jó sosem; legfeljebb nem leszek zenész. Közben talán épp ennek a bezártságnak köszönhetően, meg annak, hogy néha magamra maradtam önmagammal és a betegséggel, egy hangszer közelsége bármit megtett. Emlékszem, levittek a mamámhoz, akinél volt egy régi hangversenyzongora, és állandóan odaültem, játszottam rajta. Talán azért volt fontos ez, mert ez volt az egyetlen kapu, kilépő a világ felé. Tudtam adni valamit magamból. Azt gondolom, a zene amúgy is olyan, mint egy szentély, ahol magára marad az ember, és egyszerűen nem is vágyik semmi másra. Olyan ez, mintha egy titkos ajtót nyitnék a világra, amin ha belépek, akkor tényleg egy másik dimenzióban találom magam. Ezt ugyanúgy megkaphatja az ember az alkotás folyamatában, de a legtöbbet mégis akkor, amikor elmegy, és élőben zenél a színpadon az embereknek. Látja és érzi a közvetlen visszajelzést, visszacsatolást.
Mindig elcsodálkozom ezen, mert ha azt nézzük, hogy mi történik valójában, akkor ez egy nagyon egyszerű fizikai folyamat. Megpengetem a gitáromat, eljátszom vagy eljátszunk a zenekarral egy dallamot, és hanghullámok képződnek, amelyek – csodálatos módon – érzelmek kódolására bírják a befogadót. Nem lehet megfejteni, hogy mikor talál bele az ember, de mindig tudja, hogy eléri-e őket. Éppen ezért hiszem, hogy nagyon nem mindegy, hogy mit gondolunk a világról, mit játszunk, milyen gondolatokat tudunk megformálni a hangszeren. Mert csak ez marad utánunk.
Tizenhárom évesen punkzenekart alapítottál, amivel bekerültetek az állambiztonságiak aktájába is.
Kretens volt a zenekarunk neve, ez volt az első punkzenekarok egyike, és ennek köszönhetően tizenöt évesen már aktám volt a BRFK-n. Pedig én voltam a legkisebb az együttesben, úgyhogy nem keveredtem balhékba. Óbudai voltam, abban a korszakban egy csomó alternatív zenekar konkrétan a környező utcák terén alakult meg. Engem is a játszótérről ismertek, tudták, hogy énekelek meg játszom valami hangszeren, szólták hát, hogy gyere, csináljunk punkzenekart. Levittek egy szeméttároló melletti kis próbaterembe. Nem voltak erősítők, a Pacsirta rádióba volt bedugva a gitár, amitől torzított, és egy szemétvödrön dobolt az akkori dobos. Meghallottam a gitárt, ami torz volt ugyan, de amilyen erővel szólt, attól rögtön úgy éreztem, hogy ez életem értelme. Akkor dőlt el minden. Előtte versenyszerűen lőttem, nemzetközi versenyekre jártam, magyar bajnok voltam. Másnap mondtam, hogy kiszállok, mert már nem érdekel a sport, csak a zenének akarok élni. Valahogy egyértelmű volt onnantól kezdve az út. A punkzene jelentette a lázadás ízét. Szabad Európát hallgattunk, mert az volt akkor az egyetlen, de azt is titokban kellett. Aztán bejött a punkzene, a Sex Pistols.
Akkoriban vonzott a nyilvános lázadás minden és mindenki ellen, minden szabály felrúgása, amivel most már nem értek teljesen egyet, mert utólag belegondolva azt mondom, kell egy bizonyos rendszer, hogy működjön ez az egész. A fejetlenség anarchiához vezet, de én akkor azt gondoltam, hogy a szabadság része az, hogy megtehetem, hogy kimegyek az utcára, és véleményt formálok. Valahogy talán ezzel megkaptuk a hitet, hogy valami változhat, ha elmondjuk a véleményünket. Ami érdekes volt ebben a zenekarban is, hogy a szövegeink csomó dolgot megjósoltak, amelyek aztán tényleg meg is történtek. Négyakkordos, de intellektuális dalszövegű zenekar voltunk. Lehet, hogy dugiban megittunk a játszótérnél egy üveg bort, de a hónunk alatt Juhász Gyula-kötetekkel mászkáltunk. Ránk is ragasztották az intellektuális punkzenekar címkét. Hívtak minket még az első zágrábi fesztiválra is, hogy játsszunk a U2 és Nina Hagen előtt, akiket akkoriban még senki nem ismert. De nem mehettünk.
Már nagyon sok mindent sikerült megvalósítanod a vágyaid közül, még a musicalszerzést is. Ez sokáig váratott magára?
Korábban nagyképűen azt mondtam, hogy a musical azért maradt ki eddig az életemből, mert nem az én műfajom. Sok mindent csináltam már: balettot, filmzenét, sorozatzenét, reklámzenét, színházat, de azért érdekelt a musical is. Arra gondoltam, hogy ha lenne egy olyan nagy volumenű történet, mint az Az oroszlánkirály, ami közel áll hozzám, akkor belevágnék. Egy szép napon telefonáltak Veszprémből azzal, hogy lenne itt egy musical, kicsit olyan, mint Az oroszlánkirály, elvállalnám-e. Megkaptam a könyvet, és igent mondtam. A szerzőpáros a Kovács ikrek, akik új tehetségnek számítanak, hamar berobbantak az irodalmi életbe mindenféle téren, úgyhogy nagyon könnyű volt velük dolgozni.
Mennyire magányos műfaj a zeneszerzés?
Szerintem a legmagányosabb, de éppen ettől jó, mert megtanítja az embert döntést hozni. Amikor az ember egyedül dolgozik, könnyen elfogult lesz a saját szerzeményeivel szemben. Öt napig dolgozol valamin, aztán elégedetten hátradőlhetnél, de mégsem teszed. Bármennyire nehéz megnyomni a törlés gombot, megtanultam felülbírálni és kritikával élni önmagammal szemben. Producerként is szólamokról, zenészekről kell dönteni, hogy kinek mi a feladata, és nagyon gyorsan kell meghozni a döntéseket.
Talán itt jön vissza a gyerekkori betegségem, hogy elkezdtem hallani már egy ideje magamban a zenét. Az érzelmek azonnal átformálódnak hangokká. Már nem úgy írok zenét, hogy vannak harmóniák, dallamok, amiket egymás mellé kell tenni, és keresgélni kell hozzá a hangokat. Ha jön valami, akkor az egyszerre jön, és már csak a formáját kell megadni, ami persze nagyon fontos, mert a hangszerelés is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy mi fog szólni. Nem mindegy, hogy két hangszer játssza, vagy egy szimfonikus zenekar.
Ehhez kapcsolódóan: „Amit csinálok, azzal egy világot építek, ami számomra is élhető” – Menyhárt Jenő
Amikor színművészeknek írsz zenét, mennyire fontos, hogy emberileg megismerd őket? Mitől válik hitelessé az ő szájukból, torkukból, hangszálaikból a zenéd?
Ez a legfontosabb, amikor az ember másik előadónak ír. Elég termékeny vagyok, mindennap írok valamit vagy felveszek valamit a kis diktafonomra, ahogy feljátszom zongorán, és elteszem a fiókba, de még soha nem adtam oda fiókdalt senkinek. Ezeket magamnak teszem el. Ahhoz, hogy hitelesek legyünk, alázat kell. Tegyük fel, filmzenét írok. A film olyan, mint egy szeszélyes nő, mert minden nőt fel lehet öltöztetni ugyanolyan ruhába, de valahogy nem tudja mindenki természetesen hordani, leválik róla. Ugyanilyen a zene, főleg, amikor a gondolatiság, a zene hangulata nem találkozik az előadóval. Még a rádión keresztül is átjön, ha az előadó belül nem tud azonosulni a szöveggel és nem az övé a gondolat. Ettől hiteltelenné válik az egész. Bereményi Gézától tanultam meg, hogyan kell valakire, valamire ráformálni a zenét, hogy tényleg hiteles legyen. Az első színészlemezeket Für Anikónak csináltuk Bereményi Gézával. Ott nincs az, hogy elküldöm felvételen, és megírja a szövegíró. Együtt zenélünk, ott alakul meg az egész: Te, én még szeretnék elmondani valamit, adjál versszakot, adjál még valami zenei részt. Akkor tanultam meg, hogyan kell különböző előadókra formálni a zenét. A színészek rendkívül jó és érzékeny táptalajnak bizonyultak, mert nagyon szépen és precízen tudják értelmezni a dolgokat.
Mennyire számít a színészek hangi adottsága?
A természetes éneklés felé közelít a mostani világ. Amikor producerként dolgozol együtt valakivel, fontos, hogy megfogd a kezét, és elvezesd a megoldásig – de csakis szelíden, úgy, hogy érezze, együtt megyünk, hogy érzelmileg eljussunk oda, hogy megszólaljon az a dal és az a mondanivaló. Nem biztos, hogy a csillagos eget kell leénekelni, elég csak megérinteni vagy megkarcolni, mert az a jelenlét, amit a színészek tudnak, az többet jelent ennél. Csodálatos hangú énekesnőkkel, színésznőkkel dolgozhattam együtt: Tompos Kátyával, Für Anikóval, Udvaros Dorottyával. Amikor elkezdenek énekelni, mindenkinek leesik az álla a közönségben. Egyszerűen azért, mert ott vannak együtt vele, és érzik, hogy viszi őket.
Mi számít neked a legnagyobb elismerésnek? A díjak, az eladott lemezek száma, vagy amikor felléptek, és látod a könnyes tekinteteket?
A közönség a legnagyobb jutalom. A zeneszerzők magányosak. Most már a filmek végén sem látod, hogy ki írta a zenét. Már alig vannak lemezek, telefonon hallgatunk zenét. Nem nézed meg, hogy ki írta, ki hangszerelte, kinek a munkája van még benne az előadón kívül. Jamie Winchesterrel azért döntöttünk úgy, hogy abbahagyjuk a közös zenélést, mert amikor heti négyszer lépsz fel, alig marad időd a magánéletre, a családra, arra, hogy filmzenét írj, színházaknak dolgozz, mással készíts lemezt. Úgyhogy abbahagytuk, de csak fél évig bírtam, annyira hiányzott a színpad. Aztán jöttek az újabb produkciók, amelyek viszont már kicsit más irányba vitték az életemet. Most már alig játszom rockot. Az akusztikus és a szimfonikus estek kerültek túlsúlyba.
A díjak valahol nagyon fontosak, mert a szakma szeretete és tisztelete jó érzés. Azt gondolom, hogy lett egy olyan figyelem körülöttem, hogy tisztelnek és szeretnek, adnak arra, amit mondok. Soha nem voltam hangos ember, nem szoktam konfrontálódni senkivel. Úgy érzem, könnyű velem dolgozni.
Azt olvastam, hogy számodra az is jó visszajelzés, ha a zenésztársaid felhívnak, hogy te szerezted-e valamelyik zenét, mert ráismernek a stílusodra. Mennyire fontos az egyediség?
Tizeniksz éve eldöntöttem, hogy vannak jegyeim, amikhez ragaszkodni fogok, hogy felismerhető legyen a zeném. Az tényleg nagyon jólesik, amikor felhívnak, hogy figyelj, ezt te írtad, rád ismertem. Ilyenkor megerősítést kap az ember, hogy jó úton jár. Amikor úgy döntöttem, hogy csak a művészetnek fogok élni, sok dolgot csináltam párhuzamosan, de mindet összekötötte a zene. Ezernél is több reklámzenét szereztem, köztük világcégek arculatához. Emlékszem – ez már lehet, hogy több mint húsz éve volt –, éppen Tolcsvay Lacival mentünk Erdélybe, akivel akkor egy rövid ideig együtt játszottunk. Azt mondta: ha jó úton akarok járni, olyan zenét csináljak és olyan szöveget írjak, amit életem végéig büszkén felvállalok, mert akkor soha nem lesz semmi baj a gépezetben. Ehhez próbálom tartani magamat azóta is.
A közéletnek mennyire van helye a zenében? Bántottak-e azért, mert elvállaltad az előválasztás kampányzenéjét? Mármint a zenésztársadalom.
Azért mondtam igent akkor, amikor megkerestek a civil szervezetek, hogy írjam meg az előválasztás zenéjét, mert hiszem, hogy a választás rendkívül fontos. Ez az a pillanat, amikor dönthetünk ország-világ sorsáról. Soha nem mondtam, hogy kire szavazok, de az igenis fontos, hogy legyen más alternatíva is. Soha nem álltunk ki olyan színpadra játszani, ahol bármilyen párt logói voltak. Próbálom ahhoz tartani magam, amihez Bereményi Géza. Cseh Tamás nagyon szerette a Fideszt, de Géza azt mondta, hogy akkor lesz hiteles, ha nem megy fel a színpadra, nem mutatja meg magát azon az oldalon, mert akkor a szövegek elvesztik a jelentőségüket, hitelességüket.
Mennyire megosztott a zenésztársadalom? Hallottuk, sok interjúalany mondta el a Szabad Európán is, hogy például a színészek között abszolút létezik már politikai megosztottság a filmrendezésben is.
A filmben nagyon durván érződik. Van, aki csinálja, van, aki nem. Van, aki félre van téve, van, aki nem. Sok lábon állok, nagyon sokfelé dolgozom, így megtehetem, hogy azokat is segítem, akik rászorulnak. Régen is ez volt, még huszonéve, amikor ingyen készültek a vizsgafilmek. Ennek is volt valami varázsa. Most a rendszer miatt kényszerülnek erre az emberek. Persze a zenészeket is megosztja valamennyire a politika, de én ezt próbálom elkerülni. Benne vagyok az Artisjus küldöttgyűlésében, és nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy ki melyik oldalon politizál. Teljesen mindegy, hogy melyik oldalon állnak. Amikor van egy-egy nagyobb, sokszereplős, himnikus előadás, és mindenki beleáll politikai hitvallástól függetlenül, annak nagyon nagy ereje tud lenni. Mert ha egymás mellé tudunk állni, akkor kezdődik valami ebben az országban.
Ehhez kapcsolódóan: Herendi Gábor: „Akik felemelték a hangjukat, azok most nem csinálhatnak filmet”
Úgy tudom, a zenészek segítik is egymást. Te a szociális bizottságban is benne voltál/vagy?
Igen. Szörnyű látni a neveket, hogy kik milyen bajba kerültek. Főleg a Covid sok mindent elsöpört erről a palettáról. Az a legnehezebb, hogy nem lehet mindenkinek segíteni. Ez olyan, hogy nem lehet olyan dalt írni, hogy mindenkinek tetsszen. A lényeg megpróbálni, hogy mindenkinek jusson a közösből. Felelősek vagyunk egymásért, az idősekért. Egy százéves hölgy írt levelet nekünk, hogy ötvenezer forint is kisegítené. Korábban rengeteg szerzeménye volt, de akkor már nem tudott írni.
Említetted, hogy még nagyon sok szerzeményed áll a fiókban. Eddig három szólólemezed jelent meg. Számíthatunk-e még ilyenekre?
Biztos, hogy nagyon sok lesz. Mindig másoknak csináltam zenét, vagy elvoltunk a saját zenekarunkkal. Viszont amikor már szöveges dalokat is adtam embereknek, akkor rájöttem, hogy mennyire fontos, hogy elő kell adni. Én akartam énekelni. Vokáloztam korábban, az egy dolog, meg néha felénekeltem egy-egy lemezen egy-egy dalt, de az nem ugyanaz, mint amikor ki kell állni a színpadra. Korábban nem voltam énekes. Elrohantam, vettem négy-öt énekórát, aztán felvettem az első albumomat, és azóta is képzem magam. Most elérkeztem oda, hogy meg tudom oldani, ahogy énekelni szeretném a dalokat. Inkább a több érzelem vigye ezeket és a mondanivalót. Bejött. Ezt a részét a barátaimtól kaptam, Grecsó Krisztiántól és a többiektől, akikkel együtt egy másik út is elindult már egy jó ideje: az irodalmi estek, klasszikus és kortárs költők műveinek megzenésítése.
A hit mennyire szerves része a művészetednek, életednek?
Nagyon erős része, főleg egy jó ideje. Van olyan dolog, amiről nem beszélhetek, de van olyan, hogy az ember megkapja a bizonyosságot. Nem voltam templomba járó ember, de már hosszú ideje majdnem minden dalszövegemben úgy érzem, hogy meg kell hálálnom azt, amit kaptam; ha csak azt, hogy egész nap azt csinálom, amit szeretek. Felkelek, zenéket írok és koncertezem. A munka szót nem használom erre, pedig sokszor reggel hattól este tizenegyig ott görnyedek a zongoránál.
Mennyire hiszed még, hogy a művészettel, mondjuk a zenével meg lehet kicsit – ha nem is váltani, de – változtatni a világot, vagy legalábbis nem csak rövid távon lehet boldogságot okozni a közönségnek?
Hiszek benne. Azt gondolom, hogy a zene nagyon fontos kapocs, és rengeteget lehet vele adni – nemcsak gondolatilag, de érzelmileg is. Sok levelet kapok, hogy mit jelentenek a hallgatóimnak a dalaim, hogy visszaidézett számukra egy érzést, visszakapták a hitüket, vagy egyfajta felfokozott érzelmi állapotba tudtak kerülni, és ez – azt gondolom – a legcsodálatosabb. Azt szoktam mondani, hogy pár jó hang is képes megváltoztatni a világot, mert a zene pont olyan, mint az élet. Megírjuk, eljátsszuk, és nem marad utánunk semmi, csak a dal. De nem mindegy, hogy milyen az a dal.
A teljes beszélgetést itt tudja meghallhatni:
Your browser doesn’t support HTML5
Hrutka Róbert: „Pár jó hang is képes megváltoztatni a világot”