„Ezek az idősek viszont a tornácon ülve annyira a jelenben vannak, és meglátják a saját környezetükben a szépet. Szerintem valahogy ezt érdemes eltanulni tőlük, hogy megtanuljunk örülni annak, ami van. Hogy nem kell mindig valami új ingert keresni, valami újra vágyni, hanem egyszerűen csak megtanulni értékelni azt, ami elérhető számunkra.” A Szelfi vendége Mohos Zsófia fotográfus volt, aki Görbeország című projektjében magyarországi és szerbiai hagyományőrző palóc falvak lakóinak életét dokumentálja több éve. Ez a beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
A teljes beszélgetés itt meghallgatható:
Your browser doesn’t support HTML5
Itt nem őrzik a hagyományt, hanem abban élnek az emberek – Mohos Zsófia Görbeország projektje
Miről szól a Görbeország projekt?
Ezt a szót, hogy Görbeország, Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem, aki Nógrádban született. Ő nevezte így a szülőföldjét, Palócföldet. Én a nagymamám révén kötődöm ide. Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem egy Kisecset nevű faluban itt, Nógrád megyében. Ez egy zsákfalu, 150 lakosa van, gyerekkoromban még egy nagyon élő település volt állatokkal, traktorokkal. Amikor tinédzser koromban elkezdett érdekelni a fényképezés, akkor vettem észre, hogy egyre kevesebb népviseletes asszony van a templomban. Ekkor éreztem, hogy meg kellene valahogyan örökíteni.
Úgy tudom, több településen is fotózol.
2020-ban elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíját, így jutottam el több palóc településre nemcsak Nógrádban, hanem a Vajdaságban is, Kupuszinára. A fotó mellett elkezdett érdekelni az emberek története, mert azt vettem észre, hogy tulajdonképpen a népviselet, a bútorok, a hímzések az emberi lélek egyfajta kivirágzásai. Minden egyes darab mögött ott van valami történet, amit fontos lenne elmesélni, és nemcsak a képeket megmutatni, hanem ezeket a sorsokat, ezeket a gondolatokat is.
Hol láthatók a fotóid a projekt weboldalán és a Facebook-oldaladon kívül?
Kiállításokat is rendezünk, Budapesten is és a falvakban, ahol a fényképeim készültek, hogy meg tudjam mutatni ezeknek az embereknek, hogy milyen értékesek. Legutóbb Budapesten a Kolta Galériában volt egy nagyobb önálló kiállításom, ami erről a két palóc faluról, Rimócról és Kupuszináról szólt. Készítettem egy könyvet is ezekből a fotókból Lélekjelenlét címmel, ez is arról szól, hogy minden tárgy és esemény mögött egy-egy emberi sors áll.
Mit szólnak a helyiek, amikor megmutatod a kiállítást nekik?
Nagyon szoktak neki örülni. Talán egy kicsit segít nekik külső szemmel nézni a saját falujukat. Több fiatal például visszajelezte, hogy ők, akik belenőttek abba, hogy kiskoruktól fogva viseletbe kell öltözni az ünnepekre, nem biztos, hogy úgy értékelték mindezt, mint azután, hogy valaki odament, és készített egy kiállítást, egy könyvet erről. Így látják, hogy nagyon sok ember érdeklődik ez iránt a világ iránt, és ez nekik is jó visszajelzés, hogy milyen értékes az, hogy ők még a hagyományban élnek, és hogy ezt nagyon fontos őrizni és továbbadni.
Milyen alkalmakkor és hányan viselik ezeket a ruhákat? Csak idősebbek hordják a népviseletet?
Nagyon kevesen vannak, akik a mindennapjaikat viseletben töltik. Ők jellemzően a 80-90 fölötti korosztály, akik sokszor az utcára sem járnak ki, így a viseletes asszonyok látványa igazából kezd eltűnni. Azért a templomba meg boltba meg orvoshoz menet még lehet látni őket.
Azt mondod, értéket képviselnek ezek az öltözetek, a hagyományok: mik ezek az értékek?
Nagyon szép az, hogy ezekben a falvakban a fiatalok nem egy előadás vagy a turisták kedvéért öltöznek fel, hanem a maguk örömére. Például Hollókőn karácsonykor a 110 éves betlehemmel mentek betlehemezni a helyi fiatalok, és ezt önmaguk kedvéért tették, nem azért, hogy valamilyen közönség lássa.
Számomra is önismereti utazás volt ez az elmúlt három év. Nagyon sok idős embert megismertem. Amikor kilencvenévesek társaságában töltesz órákat, az emberi tempóra lassít le. Valójában az lenne a jó élettempó szerintem, amiben ők élnek, mi vagyunk túlságosan felgyorsulva.
Az online digitális világban tudunk kommunikálni valakivel, aki hatezer kilométerre van innen, egy másik időzónában, teljesen másik térben és szinte időben is. Ezek az idősek viszont a tornácon ülve annyira a jelenben vannak, és meglátják a saját környezetükben a szépet. Szerintem valahogy ezt érdemes eltanulni tőlük, hogy megtanuljunk örülni annak, ami van. Hogy nem kell mindig valami új ingert keresni, valami újra vágyni, hanem egyszerűen csak megtanulni értékelni azt, ami elérhető számunkra.
Amikor fiataloknak mesélsz erről, vagy fiatalok találkoznak a projekteddel, hogyan reagálnak? Városi fiatalok például.
Sok mindenkinek van valamilyen kapcsolata a vidéki élettel. Sokan visszajelezték, hogy ők is elkezdtek beszélgetni mondjuk a nagyszülőkkel otthon, mert elkezdte őket érdekelni a saját családjuk története.
Hogyan zajlik a fotózás?
Először általában nem is fényképezek, csak beszélgetünk. Mondjuk felteszek egy kérdést, hogy Mikor született, Pista bácsi?, és három órával később be is fejeződik a történet. Ami mindig megfog, az az, hogy ők végigélték a XX. század összes borzalmát. Volt háború, forradalom, államosítás. A legtöbben közülük napszámosként dolgoztak, a Vajdaságban több olyan embert is ismerek, aki sosem járt iskolába. Ezek rettenetes sorsok, de ők mégis tudnak örülni, és mégis valami mindig továbbgördítette őket. Valahogy a reményt soha nem adták fel, és ennek szerintem az egyik kulcsa az, hogy közösségben éltek. Sokkal szorosabb kapcsolódás volt ezekben a falvakban, mint amit ma mi meg tudunk élni. Munkában, örömökben, betegségben és a gyászban is segítették egymást az emberek.
Régen együtt sirattak az asszonyok a házaknál, amikor még ott ravatalozták fel a halottat. Ez egy nagyon szép hagyomány, ami segít feldolgozni a hiányt meg a gyászt. Akkoriban nem voltak magukra hagyva az emberek ezzel sem. Manapság mintha egy kicsit tabu lenne a halál, nem beszélünk róla. Régebben talán sokkal természetesebben fogták ezt fel, és ez segített abban, hogy megértsük, hogy az elmúlás is az élet része.
Hogyan választottad ki épp ezt a két települést, ahol fotóztál?
Nógrád megyén belül olyan falut kerestem, ahol idősek is vannak, akik viseletben vannak, de fiatalok is legyenek, akik átveszik ezeket a hagyományokat, és élnek benne tovább. Bementem az önkormányzatokhoz – néha magamon is csodálkozom, hogy mikre veszem a bátorságot, de nagyon vitt az akarat. Hamar kiderült, hogy Rimóc lesz az egyik, és aztán a Palóc Világtalálkozón hallottam a szerbiai Kupuszináról. Feltűnt a menetben, hogy van egy különösen vidám társaság, akiknek ráadásul saját zenekaruk is van.
Hogyan kerültek palócok a Vajdaságba?
Mária Terézia idején települtek oda, nem Nógrádból, hanem Nyitra megyéből (ez ma Szlovákia), és tulajdonképpen nem is maradt meg az identitásukban, hogy ők palócok. Ez csak a XX. században, a nyelvjáráskutatásokból derült ki. Palócosan beszélnek, és megvan ott is a piros és kék színekhez való ragaszkodás, a Szent Anna-tisztelet. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy két olyan faluban, amelyek négyszáz kilométerre vannak egymástól, nagyon hasonló a hagyományokhoz fűződő kapcsolat meg a gyökerek.
Említetted, hogy fiatalok is élnek ezen a településen. Ők, gondolom, dolgoznak, mobiltelefont és számítógépet használnak. Hogyan működik a hagyomány és a modern élet együtt?
Leginkább a hétvégékre korlátozódik a hagyomány megélése, mert a fiatalok közül sokan máshol tanulnak, dolgoznak. Például a rimóci rezesbanda tagjai közül is többen Pesten élnek és dolgoznak, de nyáron minden hétvégén vannak helyi fellépéseik. A közösség szerintem a kulcs, meg a valahová tartozás, amit lehet, hogy Budapesten nem tudnak úgy megélni.
Mekkora a lakossága ezeknek a településeknek?
Hozzávetőleg 1500 fő, de azért – mivel a fiatalok a munkalehetőség miatt többnyire távol vannak – a valóban ott élők száma sokkal kisebb. A Vajdaságot egyébként is sokkal jobban fenyegeti az elnéptelenedés, mert nem az Európai Unió része, sokkal kevesebb lehetőségük van az ottani fiataloknak, szinte a mezőgazdaság az egyetlen, így akik diplomát szereznek, sokszor kénytelenek máshol élni. Viszont van néhány család, akik néhány évet éltek Magyarországon, majd hazaköltöztek Kupuszinára, home office-ból folytatva a munkát, mert fontosnak tartják, hogy a családjukkal legyenek, hogy a nagyszülők lássák felnőni a gyerekeiket.
Ők hogyan találkoznak a helyi hagyományokkal?
Például az esküvőkre a külföldön élő párok is hazamennek, és megtartják a tényleg ennyi ideig tartó, egyhetes lakodalmat. A szombati napra az örömanyák meg a közeli női rokonok, barátnők mind viseletbe öltöznek. Itt is azt látom, hogy ez nem a közönség kedvéért vagy a hagyományőrzés miatt történik így, hanem mert így látták gyerekkoruktól fogva. Fotóztam már itt esküvőn 40 fokban, de senki nem mondta, hogy nem veszi fel a viseletet a meleg miatt, pedig azoknak a vasalt szoknyáknak azért jó nagy súlyuk van.
Hogyan fogadtak téged, amikor fotózni kezdtél ezeken a településeken? Mit szóltak?
Először időseket kerestem fel Rimócon, mutattam nekik az előző fotókönyvemet, és mondták, hogy jó, jöhetek. Kupuszinán kicsit máshogy indult, én is elbizonytalanodtam, amikor először mentem, hogy egyáltalán normális vagyok-e, hogy egy vajdasági falu életét követném, pedig azelőtt soha nem is jártam a Vajdaságban. Aztán az első hétvégén körbevezettek a faluban, minden fontos embernek bemutattak, és amikor másodszorra mentem, akkor már régi ismerősként fogadtak. Mostanában már szoktak hívni, hogy ide is, oda is menjek fotózni. Nagyon jó érzés, hogy ennyire nyitottak voltak mind a két településen az emberek.
Mit lehet tudni Rimóc és Kupuszina történelméről?
Rimóc kapcsán nagyon érdekes, hogy az archív képeken az 1800-as évek végéről, 1900-as évek elejéről nagyon-nagyon öreg arcokat látni, akik láthatóan fiatalasszonyok, mert kisgyerekek vannak körülöttük. Rájöttem, hogy ez azért van, mert ők nagyon nehéz sorsú emberek voltak. A filoxéra miatt a szőlőművelést nem tudták folytatni, ezért hirtelen elszegényedtek.
Napszámosként egyik napról a másikra éltek, és valahogy ez a rengeteg munka meglátszik az arcukon a régi képeken. Kupuszinán (Bácskertes) mindig mezőgazdaságból, földművelésből éltek, piacozni jártak nagyon messzire. Így a kicsi gyerekeiket nem ők nevelték, hanem az öregek vigyáztak rájuk. Ezek a sorsok elgondolkodtatók, a hatásukra egy kicsit átértékeli az ember a saját kapcsolatát a gyerekeivel, meg a velük töltött időt.
Ezek a hagyományokat őrző, idős emberek hogyan látják a mai világot?
Szerintem ők abszolút a saját világukban, közösségükben, a félig-meddig önellátó életükben élnek, és nagyon jól elvannak. Mobiltelefont használnak, van, aki nem csak hívást fogadni tud. Nagyon szoktam örülni, amikor egy kilencven év közeli asszony a faluból felhív, miközben én mondjuk a metrón ülök, hogy „Zsófikám, csak meg akartam kérdezni, hogy merre jársz”. Ilyenkor nagyon jó meghallgatni, hogy mi történik velük, és jó érzés, hogy meg szeretnék velem osztani ezt, hogy az életüknek a része lettem.
Ehhez kapcsolódóan: Székely góbé, kopjafaerdő, Csaba királyfi: Hermann Gusztáv történész a mítoszokról és a székely piaci márkáról