„Egy hanyatló magyar katolikus egyházban talán nem másokra kellene mutogatni” – mondja a Szemlélek Alapítvány vezetője. Székely János püspök lapunknak adott interjúja indította arra Gégény Istvánt, a szemlelek.net keresztény portál lapigazgatóját, korábbi főszerkesztőjét, hogy reflektáljon rá, és kemény kritikával illesse a magyar katolikus egyház vezetését.
Úgy tudom, Székely János püspök lapunknak adott interjújának megjelenése napján megkereste önt a cikkel kapcsolatban két püspök. A nevüket, gondolom, nem akarja megmondani. Mivel keresték meg?
Több egyházi vezetővel közvetlen, baráti a viszonyunk. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egy mostani és egy korábbi tagja egymással össze nem beszélve jelezte felém a püspöki interjút. Egyikőjük azt írta, hogy szomorú az interjút olvasván, a másik pedig azt, hogy fáj neki az a cikk.
Mivel magyarázták, és ön mit gondol a véleményükről?
Bevezetésként szeretném elmondani, hogy Székely Jánost hatalmas tudású, pozitív szándékú személynek tartom. Olyannyira közvetlen a kapcsolat közöttünk, hogy ő esketett minket, mindkét fiamat ő keresztelte. Rengeteg nyelven beszél, még az egyházi vezetők közül is kimagaslik a műveltsége.
Ami a kérdést illeti, azt tartom helyesnek, hogy a saját gondolataimat képviseljem, amik bennem leszűrődtek az interjú kapcsán.
Nagyon fontosnak tartom, hogy az a cikk megszületett. Egyáltalán nem vagyok szomorú, sem meglepett. Székely János saját véleményét olvashatjuk, ami nem mindig találkozik a katolikus egyház vezetésének lelkületével.
Azért reflektálok rá, mert könnyen azt hiheti valaki, hogy ha egy püspök ezt mondta, akkor a katolikus egyház ezt tanítja. Székely Jánosnak az interjúban képviselt teológiai koncepciója sajnálatos módon azt a gondolatiságot erősíti, amiről Beer Miklós püspök annak idején, már tíz éve úgy fogalmazott – ezek szerint nagyon prófétaian –, hogy ki kéne már lépnünk az önszórakoztató gettóegyház keretei közül, és el kellene indulni a Szent Ferenc által megálmodott és gyakorolt távlatok felé.
Székely János úgy fogalmaz, hogy szigeteket kéne létrehozni, miközben a katolikus egyháznak megújulásra van szüksége. Ez nem újdonság, a katolikus egyház valósága egy állandó megújulásban halad előre, amint ezt például XXIII. János vagy VI. Pál pápa is szépen megfogalmazta. Vagy megújulás, vagy elszigetelődés – a kettő nem megy egyszerre.
Székely János Az Újszövetség teológiája tantárgyat tanította nekem a teológián. Ott azt olvassuk: nem a félelem lelkét kaptátok. Székely János szavai mégis mintha tele volnának aggodalommal: Jaj, mi lesz? Jaj, a nyugati kereszténység! Én nem ismerem azt a filmet, amit ő néz. Mindenhol vannak gondok, kihívások, de szerintem az evangélium fókusza egészen más.
Közben megfogalmaz olyan dolgokat, melyekkel teljes mértékben egyet tudok érteni. Csak ő ezt a vágyak szintjén fogalmazza meg: az lenne jó, ha az egyház független lenne a mindenkori politikától, ha az állami iskolák is akkora szabadságot élveznének, mint az egyháziak stb.
Ám ő egy egyházi vezető, így nem másokra kéne mutogatnia, hogy majd valaki megcsinál valamit, hanem neki kéne kiállnia, hogy mi, katolikus egyházként ezt vagy azt elfogadhatatlannak tartjuk.
Emiatt sajnos Székely János interjúja másokra mutogató, felelősséghárító hozzáállást képvisel. Fontos üzenet ez, lakmusza annak, hogy egy ennyire jószívű, nagy tudású egyházi vezető is mennyire félreérti a világot, amiben az egyháznak működnie kéne.
Hadd térjek ki azért az interjú készítésének módjára is. Mit üzen az, hogy egy püspök csak írásban kíván válaszolni, ráadásul egy politikai eseményhez viszonyítja a közlés időzítését? (Székely János azt kérte, a választás után jelenjen meg a szöveg – K. Gy.) Ha nem bízik meg a Szabad Európában, hogy esetleg nem pontosan úgy fog megjelenni, ahogy mondta, akkor ez egy egyházi vezető részéről nem építi, inkább rombolja a bizalmat a társadalom nevében kérdező újságok és újságírók felé.
Az időzítés pedig azért fájó, mert az evangélium nem függ pártpolitikától. Más keresztény megszólaló is mondta már, hogy nem akarták az embereket megzavarni a választások előtt olyan üzenetekkel, amelyek tartalmaztak kritikát a kormánypártok vonatkozásában.
Vajon Jézus mit szól hozzá, hogy az ő képviselője, egy apostolutód egy politikai eseményhez igazítja a kommunikációját? Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma, a választások előtt egy héttel meg választások után három nappal is.
Székely Jánosnak milyen gondolatai ütköznek a katolikus egyház tanításával?
Nézzük meg a szinodalitást. Hadd tegyek egy pontosítást: jelentős különbség van a német katolikus egyház által kezdeményezett szinodális út és a Ferenc pápa által kezdeményezett szinodális megújulási folyamat között.
Abban az interjúban a kérdés lényege a Ferenc pápa által kezdeményezett szinodális megújulásra vonatkozik, s erre a szinodális megújulásra Székely János azt a kifejezést használja, hogy szellemi áramlat. Aki így fogalmaz, nem ismeri vagy nem érti a katolikus egyház vezetőinek szándékát, emiatt aligha tud kapcsolódni hozzá. De ha Székely János magánvéleményéről van szó, akkor ez egy legitim üzenet, jelzés, amit a helyén kell kezelni.
A szinodális megújulás nem szellemi áramlat, hanem a katolikus egyház helyes működési módja. A szinodalitásból katolikusként nem lehet kimaradni. Amikor János atya genderideológiáról meg a katekizmus relativizálásáról és hasonlókról beszél – mintegy a szinodalitás mellékhatásaként –, az olyan, mintha én azt mondanám, hogy legyünk óvatosak a papokkal, mert tudjuk, hogy van néhány pedofil közöttük. Minden nagy folyamat oldalvizén megjelennek az ügyeskedők, haszonlesők, de összességében egy csodálatos dolog történik a katolikus egyházzal.
Olvassa el Székely János püspök interjúját! „Egy hanyatló nyugati kultúrában nem biztos, hogy a legfontosabb érték a befogadó magatartás”
A szinodalitás ráadásul nem is egy egzakt tanítás, vagyis nem azt jelenti például, hogy nőket kell pappá szentelni, vagy hogy legyen demokrácia az egyházban. Dehogy! A szinodalitás alapvetően nem a mit tanít a katolikus egyház vagy mit tesz a katolikus egyház kérdése, hanem az, hogy hogyan tesznek bármit is a katolikusok. Leginkább nem úgy, ahogy például Magyarországon tapasztaljuk. Jelenleg éppen a Győri Egyházmegye hangos ilyen antiszinodális – vagy fogalmazhatunk úgy: klerikalizmustól átjárt, felülről megmondó, erőből áttolt – döntésektől és káros következményeitől.
Ferenc pápa néhány napja, június 29-én fogalmazott úgy, hogy a hatalomgyakorlásnak szolgálatnak kéne lennie. Az a hatalomgyakorlás, ami nem szolgálat, az diktatúra. A szinodalitás lényege, hogy ne legyen esély a vallási diktatúrára. Üljünk le egyazon asztalhoz, beszéljük meg a közös dolgainkat. Például beszélgessünk a genderideológiáról. Miért ne? Beszélgetni nem veszélyes, hanem normális dolog, amit mindenkinek, minden normális katolikus embernek üdvözölnie kéne.
Ha már a genderideológiát említi János atya, nézzük a valóságot! A püspöki szinódus előtt – amelynek első ülésszaka tavaly októberben volt, idén októberben lesz a második – világszerte összegyűjtötték Isten népe tagjainak jelzéseit. Ez fantasztikus dolog, nem tudom, mikor volt ilyen utoljára.
Hét kontinentális jelentés készült, s mindegyikben szerepelt az LMBTQ kifejezés mint olyan téma, amiről beszélni kéne. Nem azt mondták, hogy dobjuk be a gyeplőt, hanem hogy ott van a téma az asztalon, erről is beszélnünk kell. Bekerült a kifejezés a püspöki szinódus munkadokumentumába is. És láss csodát, összegyűlt több mint négyszáz ember, és a záró összefoglaló jelentésben már nem szerepel az LMBTQ kifejezés. De nem azért, mert azt mondták a szinódus résztvevői, hogy nem fontos a téma, hanem mert ez a kifejezés kívülről jön, nem a katolikus egyházé, kicsit ideológiai jellegű megközelítésnek érzékelték. Találtak is egy evangéliumibb fogalmat, ami azt jelzi, hogy a katolikus egyház szinodális folyamatát a legkevésbé sem fertőzi meg külső ideológia, lobbi.
A szinodalitás egy nyitott folyamat, bárki bekapcsolódhat. Aki amiatt aggódik, hogy mik ütik fel a fejüket az egyházban, legyen szíves részt venni a folyamatban, képviselje a számára fontos hangsúlyokat! Azt persze el kell tudni fogadni, hogy minden vélemény egy a sok közül. Azt ne vitassuk már el, hogy a saját nemükhöz vonzódókkal, az elváltakkal, a politikai kereszténység áldozataival vagy üldözöttjeivel, vagy akik bármi miatt elfordulnak az egyháztól, ezekkel a helyzetekkel, csoportokkal ne kellene valamit kezdeni, ne kéne róluk és velük párbeszédet folytatni!
A szinodalitást úgy mutatja be János atya, mintha veszélyes dolog lenne, amitől szerinte a magyar katolikusok többsége távolságot tart. Ez utóbbit vajon honnan tudja? Mielőtt erre az interjúra készültem, egy újabb adagot készültem postára adni az általunk összeállított szinodális munkafüzetből. Mert a Szemlélek Alapítvány pontosan azt a hiányt akarja kipótolni, amit a katolikus egyházi vezetők egy részének hozzáállása eredményez. Mi úgy tapasztaljuk, hogy nagy nyitottság van a megújulás irányába a hívek jelentős részében – és a katolikus egyháznak számszerűen a mennyiségi részét a hívek jelentik –, de papok is bekapcsolódnak. Az egyébként létező távolságtartás sokkal inkább ismerethiányból vagy félreértésekből fakadhat.
Épp most indítunk a Megújul projekt keretében egy tíz rövid videóból álló sorozatot. Nagy öröm, hogy ebből öt epizódban egyházi vezetők szólalnak meg. Mindenki kapott egy témát, és azzal kapcsolatban a megújulás irányába mutató gondolatait fogalmazta meg szabadon. (A sorozat első része itt nézhető meg – K. Gy.) Tehát én vitatom, hogy a katolikusok többsége elzárkózna a szinodalitástól. Nyilván ha negatív benyomások érik őket püspökök részéről, az nem segíti a bevonódást.
Mivel magyarázza, hogy a magyar egyházi vezetés elzárkózik a szinodalitástól?
Az elmúlt évtizedekben azért a Magyar Katolikus Egyház vezetésének tagjai a szinodalitással nehezen összeegyeztethető klerikalizmusnak köszönhetően jutottak valahogy felfelé.
Hogy érti, hogy a klerikalizmusnak köszönhetően?
Egyfajta belső karrierépítésre gondolok. A püspöki kar tagjai közül hányról feltételeznénk, hogy a hívek közfelkiáltással vágytak rá, hogy az illető püspök legyen? Eközben hány olyan egyházi vezetőt ismerünk, akinek a viselkedése, működése kapcsán még a katolikus egyház tagjainak jelentős része is a fejét fogja? Mégis valahogy odakerült.
A klerikalizmus arra épül, hogy aki feljebb van a hierarchiában, az szentebb, tévedhetetlenebb, annak inkább igaza van. Megvan az útja-módja, hogyan lehet egy püspöki karriert építeni.
A katolikus egyházban eleve nem jellemző a protestánsoknál tapasztalható demokratizmus, a hívek bevonása az egyház életébe, soha nem közfelkiáltással választottak püspököt.
Az egyháztörténelem ismer kivételeket, ilyen például Szent Márton esete. De ahogy az előbb idéztem a katolikus egyházfőt: a hatalomnak a szolgálatról kellene szólnia. Ferenc pápa szándéka szerint minél több plébánosi, lelkipásztori tapasztalat kellene a püspöki kinevezéshez. Nézzük meg a magyar katolikus püspöki konferencia tagjainál, hogy ki hány évet töltött kápláni, plébánosi szolgálatban. Mennyire bárányszagúak a püspökeink? Sajnos sokszor hivatalnokszemléletűekből lesznek inkább püspökök, mint jó pásztorokból.
Székely János egyébként sokban hasonlít Udvardy György veszprémi érsekhez. Mindkettőjüket évtizedek óta ismerem, nagyszerű embernek tartom őket. Ám azt látom, hogy amint bekerültek a hatalmi gépezetbe, egyre-másra változott a személyiségük, és nem előnyére. Miközben sok igazság van abban, amit mondanak, de mintha a szeretet, a meghívó jelleg hiányozna a megszólalásaikból.
Kerüli az elfogadás szót, ahogy Székely János is kerülné – mondta az interjúban.
Messze nem kerülném a befogadás vagy az elfogadás szót. Aki ismeri a Bibliát, pontosan tudhatja, milyen szépen kíséri a választott nép, majd a kereszténység történetét a befogadás lelkülete. Sajnos azt kell feltételeznünk, hogy politikai ideológiák által megfertőzve, különösen az utóbbi évek migrációs hullámai miatt keltett aggodalom okán óvakodnak bizonyos egyházi vezetők az evangéliumot annak teljes tisztaságában képviselni.
A katolikus egyház befogadó egyház. Jézus tanítása a felkarolásra, a kompassióra, az együtt szenvedésre, az irgalmasságra épül. Aligha kell bemutatnom részletesen az irgalmas szamaritánus történetét. A tékozló fiú története sokkal inkább a szeretetét tékozló atyáról szól. Aki befogadásellenes, az nagyon nehezen tud katolikus lenni. Nagyon jó, ha beszélgetünk róla, hogy mit jelent a befogadás napjainkban, a saját élethelyzetünkben. Mit jelent a társadalmi értelemben vett befogadás kontra kirekesztés, határhúzás? Én sajnos gyakran azt tapasztalom, hogy a Magyar Katolikus Egyház vezetése inkább kirekesztőbb, semmint befogadóbb stílusban áll a sokszínű valósághoz.
Abból, hogy a magyar egyház vezetése jórészt a klerikalizmusnak köszönhetően jutott a pozíciójához, miért következik az elzárkózásuk a szinodalitástól?
Sokan eredményként tekintenek a püspökségükre. Ha jön valamiféle megújulás, akkor akár az is kiderülhet, hogy ami eddig püspöki szék volt, hokedli lesz, a püspöki palotákat pedig felválthatja valamilyen szerényebb hajlék. Olyan megújulás közeleg, ami bőven érintheti a hatalmi kérdéseket. A pozícióra fókuszáló személyek nyilván ellenérdekeltek abban, hogy megvalósuljon egy olyan folyamat, amelynek az a kifejezett célja, hogy az egész egyház bevonódjon a döntéshozatali folyamatba.
Ha ki is marad néhány magyar püspök a világegyház szinodális folyamatából, attól még meg fog változni az, ahogyan a döntések születnek. Szerintem például továbbra is a pápa fogja kinevezni az új püspököket, de a kiválasztás módszertanában akár új, nyitottabb stílus is felválthatja a mostani titkos klerikus levelezősdit.
A jövőben a beszéljük meg a dolgainkat lesz a fő irány. Eddig nagyon sok egyházi vezető szerte a világon nem erre szocializálódott – nem magyar sajátosság az elzárkózás. Érzékelhető, hogy vannak, akik nagyon lelkesek a szinodalitástól, mások mennek, mert menni kell, és vannak, akiket ha hatökrös szekérrel húznak, akkor pár tyúklépést esetleg megtesznek.
Létezhet egy konzervatív, nem csak az ön által említett, érdekvezérelt megközelítése is a változásoknak, ahogy bármely – nem csak egyházi – változás terén mindig vannak progresszív éllovasok és vannak konzervatívok.
Ez így természetes, hiszen a katolikus egyház egy ezerszínű közösség. Sokféleképpen lehet a katolikus hitet megélni. Az alap nem módosítható, de hogy ki hogyan váltja valóra az evangéliumot, az már nagyban függ a személyiségtől is, a kulturális közegtől is. Magyarországon egy kicsit másként vagyunk a részletek tekintetében katolikusok, mint az őserdőben, a Fülöp-szigeteken vagy Kínában.
Konzervatívabb és progresszívebb hangok is vannak az egyházban, és nem a vagy-vagy, hanem az is a megfelelő kötőszó. Aki azt mondja, hogy nem fontosak a konzervatív hangok, csak a progresszívek, az rossz úton jár. A szinodalitás mások meghallgatásáról is szól.
Különösen beszédesek a szinódus első ülésszakán készült fotók: leültek tizenketten, plusz egy facilitátor, és ugyanarról a témáról beszélgettek egy körasztalnál. Egy téglalap alakú asztalnál hamar kialakul a főnöki hely, egy körasztalnál ilyen nincs. Ott ült egy bíboros, egy püspök, egy szerzetesnő, egy szerzetes, egy családanya, egy huszonéves fiatal, egy civil aktivista, és ugyanarról beszélgettek. Így is megjelent az ezerszínűség ezeknél az asztaloknál.
Gégény István és Nathalie Becquart szerzetes nővér, a püspöki szinódus altitkára, a legmagasabb posztot betöltő nő a szinodális megújulásban
Egy mondás szerint az egyház a kincsestárából régit és újat húz elő. Nem szabad eldobni bizonyos dolgokat csak azért, hogy gyorsabban haladjunk. Én sokszor szívesen haladnék gyorsabban, de nagyon megértem azt, aki nem így áll hozzá. Hálás vagyok azért a biztos alapért, amit az egyház hagyománya jelent, ami megtart engem is.
Nagyon fontos, hogy a régi és az új találkozása ne ellenkezést szítson. Sajnos úgy tűnik, némelyek kifejezetten érdekeltek abban, hogy összeugrasszanak katolikusokat egyházon belül. Én nem azt mondom, hogy rossz, amit Székely János képvisel. Jó, hogy megszületett ez az interjú, mert látjuk, hogy van ilyen világlátás is. Csak van benne olyasmi, ami nehezen összeegyeztethető az egyház tanításával. De ha beszélgetünk, akkor kiderülhet, hogy Székely János mire gondol, mi az, ami motiválja, amikor például szellemi áramlatról beszél.
Nagyon fontos, hogy legyenek konzervatívabb és progresszívebb hangok is ugyanabban a kórusban – így vagyunk egyház. A szinodalitásnak az egyik legfontosabb velejárója, hogy általa hitelesebb egyházzá válunk. Nem a magasabb pozíciójú, nem a hangosabb emberek véleménye fog érvényesülni. Ferenc pápa azért indította el a szinodális folyamatot, hogy mindenkit hallgassunk meg. Egy milliárdos közösségben mindenkit meghallgatni? Lám, nem lehetetlen.
Kénytelen vagyok belekeverni ebbe a beszélgetésbe a politikai mezőt…
Az nem a szinodalitáshoz kapcsolódik az én fejemben.
Székely János hanyatlónak nevezte a Nyugatot. Ez emlékeztet a kormánynak az uniót ostorozó, Bécset élhetetlen városként videózó kommunikációjával.
Miközben Bécs sokadjára nyerte el a legélhetőbb város címét. Hadd válaszoljak erre a múltkori interjú címének stílusában: egy hanyatló magyar katolikus egyházban talán nem másokra kellene mutogatni.
Egyházi szempontból valóban hanyatló a Nyugat, ahogy a kormány kommunikációja lefesti? Mindent eluralt a vallástalanság, és feketemiséket rendeznek a drogosok a templomokban?
Az a politikai vallásosság, amit a magyar kormány képvisel, nem kereszténység, hanem NER-eszténység. Ha az Orbán Viktort váteszként, már-már messiásként, vallási fanatizmussal, gondolkodás nélkül követők forrásaiból tájékozódik az ember, akkor könnyen azt hiheti, hogy mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopter. Közben Orbán Viktortól még a legszélsőségesebb pártok és pártszövetségek is épp elhatárolódnak az Európai Parlamentben, és úgy készül meghódítani Brüsszelt, hogy a fontos döntések meghozatala előtt kiküldik kávézni.
Maradjunk csak a kereszténység hanyatlása tematikában. Orbán Viktor az, aki megvédi.
A kereszténységet nem megvédeni kell, hanem megélni. És mindenki életén meglátszik, hogy milyen kapcsolatban áll a kereszténységgel. Sajnos Székely János az ismert kormányzati propagandista paneleket ismétli: a Nyugat hanyatlik, bezzeg mi majd szigeteket hozunk létre. Eközben a szerintük hanyatló Nyugatról olyan fantasztikus kezdeményezések lélekemelő hatása jut el hazánkba is, mint az Emmánuel Közösség, a Chemin Neuf Közösség, a Taizéi Közösség. Ezek a világszerte népszerű, különösen fiatalok tömegeit vonzó keresztény csoportok mind Franciaországból indultak. Nem tudom, hogy a „hanyatló” kultúrához tartozik-e Dél-Amerika – bár ott inkább a felszabadítás teológiáját meg a liberalizmust szokták a kritikusok említeni. Onnan maga Erdő Péter hívta meg a Shalom közösséget, hogy jöjjenek, és evangelizálják a magyar fiatalokat.
Ha érdekli, hogyan viszonyul a kereszténység a zöldgondolathoz, olvassa el ezt a cikkünket: Volt-e Jézusnak ökológiai programja?
Ezer sebből vérzik a posztkommunista régió egyházi intézményrendszere. Ez nemcsak Magyarországot, hanem például Szlovákiát, Lengyelországot, Csehországot is érinti. Az első szinodális ülésszak folyamán egy cseh segédpüspök fogalmazott úgy egy sajtóbeszélgetésen, hogy a mi régiónk egyházára egyfajta spirituális sötétség jellemző, szemben a világ katolikusságának nagy egészével. Nem véletlen, hogy menekülnek az emberek a Magyar Katolikus Egyház intézményrendszeréből, ami tökéletesen megmutatkozik a népszámlálás adataiban.
Magyarországon az embereknek rendkívül elegük van abból, amit a magyar egyházi vezetők jelentős többsége művel politikai sündörgés formájában. Vagy egyetértenek a kormányzattal, vagy szervilisen hallgatnak, eltekintve nagyon ritka kivételektől. Talán a csend sokkal bántóbb, amikor fel kéne emelni a szavunkat, és azt kéne mondani, hogy na, itt álljunk meg.
Nézzük már meg a magát kereszténynek tituláló kormánypárti médiának a részben pornográf, részben trágárságból, mocskolódásból, dehumanizálásból, karaktergyilkosságból álló tartalmait! Igazi verbálterrorizmus zajlik. És egy szava nincs az egyházi vezetőknek erről? Hébe-hóba talán valaki ezt-azt megpróbál jelezni, de amúgy cinkos hallgatás kíséri a társadalmi lélekrombolást.
Nyilván ez elvonatkoztathatatlan attól, hogy egy eltúlzott pozitív diszkrimináció érvényesül ma Magyarországon az egyházak irányába. Sajnos ebben is enyhe csúsztatást érzek Székely János szavaiban. Lehet azon vitázni, hogy az állami és az egyházi iskolák fejkvótaalapú finanszírozása hogyan működik. Van olyan keresztény tanár ismerősöm, aki bár nem akart, kénytelen volt átmenni az állami iskolából az egyházi iskolába, mert míg papíron nem sokban különböznek, valahogy mégis minden feltétel annyival jobb, neki pedig el kell tartania a családját. Állami iskolákat mikor jutalmaznak mostanában milliárdos fejlesztésekkel, ajándékingatlanokkal? És akkor nem is mentünk el odáig, hogy egyházi stadion, egyházi hotel és hasonlók. Ne mondjuk már, hogy ne létezne egy domináns, egyoldalú és talán még az egyházi vezetők által sem kért, inkább beletörődve elfogadott anyagi lekenyerezés, lefizetés!
És ez aligha független attól, hogy egy jólelkű egyházi vezető szavaiból ilyen politikai üzenetek jönnek át. Azt gondolom, hogy Székely Jánosnak és minden katolikus egyházi vezetőnek azon kéne dolgoznia a következő pár száz évben, hogy visszaszerezze az egyház autonómiáját, saját hangját, leginkább pedig visszaszerezze a hitelességét. Azért menekülnek nagyon sokan a katolikus egyháztól, mert érzik, hogy a bor nem víz, a sötét nem világos, a NER-eszténység pedig a legkevésbé sem kereszténység.
Fájlalom, de nem szégyellem, hogy idén először nem a Magyar Katolikus Egyház nevű szervezetnek ajánlottam fel az adóm egy százalékát katolikusként. Okozott némi lelki dilemmát, de ezt éreztem helyesnek. Az utolsó cseppet pont az jelentette, amikor Székely János hazai pályáján, a Szombathelyi Egyházmegyében megjelent egy amerikai pap, és szentmise keretében úgy vont párhuzamot Orbán Viktor és Jézus Krisztus között, hogy nem Orbán Viktort hasonlította Jézus Krisztushoz, hanem Jézus Krisztust hasonlította a magyar politikushoz.
Nem sokkal később, szintén a Szombathelyi Egyházmegyében láthattuk a jáki templom felújításánál, hogy a fotók tanúsága szerint szentmise keretében kiáll a most éppen odacserélt államfő, és az ambónál állva beszél. Miféle igét hirdet? Semmi keresnivalója nincs ott. De a térség kormánypárti képviselője sem hagyta ki a lehetőséget, hogy ugyanott megköszönje saját pártjának és kormányának azt, amiért a finanszírozókat, a társadalom tagjait illetné a köszönet.
Ha pedig ellátogatunk Székely János Facebook-oldalára, láthatjuk, hogy egy bizonyos párt rendezvényén, a párt logója előtt beszél. Erre mondom azt, hogy egyetértek azzal, amikor ez a püspök azt mondja, hogy nem kéne konkrét pártok mellett kampányolni. De akkor miért csinálja?
Azzal nem lehet egyetérteni, amit Székely püspök mondott, hogy a keresztény értékeket a kormánypártok képviselik hitelesen?
Abszolút nem. A szavaikkal beszélnek ugyan a kereszténységről, de gyakran pont az ellenkezőjét teszik.
A népszámlálási adatok szerint felére csökkent a hívők száma. Ön azt mondja, hogy a hatalommal való összefonódás miatt menekülnek a hívek az egyháztól, de erre nem biztos, hogy van bizonyíték. Hiszen más kutatások azt mutatják, hogy a magyar társadalom alapvetően etatista, konzervatív, sokan szeretnek egy erőskezű vezért tudni maguk felett. Úgyhogy lehet, hogy ez a fajta egyházi vezetési hozzáállás rezonál a magyar társadalom jelentős részének attitűdjével.
A katolikus egyház tagja vagyok, aktív kommunikátorként különösen sok hívővel állok kapcsolatban. Azt érzékelem, hogy a hithű katolikusok alig győznek nem kitérni a hitükből a különböző egyházi vezetői dolgok miatt. És ezt már akkor megtapasztaltam, amikor még nem láttam a népszámlálási adatokat.
A statisztika hűen visszatükrözi azt, hogy az emberek a lábukkal szavaznak. Szerintem nem Istentől fordulnak el, még talán nem is a világegyháztól, inkább annak magyaros közegétől. Ez egy égbe kiáltó szám: negyven százalék azt mondja, hogy hagyjatok békén azzal kapcsolatban, hogy én miben hiszek. Ez az egyik oldal.
A másikon pedig azt halljuk harsogva, hogy mi vagyunk a kereszténység mentsvára, mi vagyunk a keresztény Magyarország. Jaj de nagy bajban van a keresztény Európa, de majd mi, az utolsó sziget megmentjük, elfoglaljuk, megtérítjük… Kevés annyira hiteltelen nemzeti egyházi vezetést ismerek, mint a magyar, pedig e téren erős a nemzetközi mezőny. Abban a pénzáradatban, ami érkezik, nem mondhatja senki, hogy nincs pénz, paripa, fegyver. Van ráadásul egy kommunikációs henger, ami elvileg erősíti a kereszténységet.
Ha mindez összességében ilyen iszonyatosan negatív kimenetet képes produkálni, ami számszerűen felmérődött, akkor nem magyarázkodni kell, hanem bocsánatot kérni, és azt mondani, hogy ne haragudj, kedves magyar társadalom, hogy ennyire hiteltelenül képviseljük a katolikus tanítást. Értjük az üzenetet, megpróbálunk megújulni, megpróbálunk fejlődni. Kérjük és köszönjük továbbra is a kritikai észrevételeket. Ilyesmi lenne az evangéliumi viselkedés.
Ugyanakkor a vallásosság gyengülése – ahogy Székely János is mondja – nem magyar jelenség. Ő ennek okát a felvilágosodáshoz vezeti vissza.
Más vélemények pedig nem a szellemi fejlődéssel, hanem az anyagi jóléttel hozzák összefüggésbe. Közel száz évvel ezelőtt a fejlett világban, Európában és Észak-Amerikában, és a fejlődő országokban, Dél-Amerikában, Ázsia bizonyos részein, Afrikában, nagyjából 70:30 volt a katolikusok aránya, tehát a fejlett világ adta a hívek nagy többségét. Persze akkor a katolikusok nem voltak milliárdnyian. És mi történik 2024-ben? Megmaradt a 70:30, csak megfordult a fejlődő országok javára. Erre helyesen utal is Székely János az interjúban. Összességében pluszos a katolikusok száma, 2021-hez képest 2022-ben 17 millióval több lett.
Nincs válságban a katolikusság. Válságban a megújulási képesség van. Talán azt gondoljuk mi itt, Európában, hogy nekünk nem kell lépést tartani, nem kell inkulturálódni, nem kell aktív párbeszédet folytatni azokkal, akikkel nem értünk egyet. Benne ülünk a kényelmes megszokásunkban. Azt gondoljuk, hogy az emberek majd jönnek maguktól a templomba. Ez nem működik. Ahol növekszik a hívők számaránya, ott élő az egyház, ahol pedig visszaesés van – és Magyarországon iszonyatosan drámai a visszaesés –, ott nem élő az egyház.
Indiában alig győznek újabb szemináriumokat építeni, annyi a hivatás. Idehaza a papnevelő intézetek egy része kong a kihasználatlanságtól, ha még egyáltalán üzemelnek. Ha ennyi pénzből, ekkora kormányzati hátszéllel ekkora a visszaesés, akkor nagyon nem a nyugati társadalmak hanyatlására kéne mutogatnia az itteni egyházi vezetőknek, hanem körülnézni saját maguk körül.
De azzal egyetért, amit Székely püspök az interjú utolsó két mondatában mond, hogy az igazi megújulás nem a formákat és külsőségeket, nem az intézményi szintet érinti, hanem bennünk kell hogy történjen?
Száz százalékig. Annyit tennék hozzá, hogy a hiteles intézményi, formai megújulás majd a belső megújulás következménye lesz. A megtérés nem azt jelenti, hogy valaki eddig nem ismerte Istent, és hirtelen megismeri. Mert Istent ismerni és nem kereszténynek lenni lehetséges állapot. A megtérés metanoia, a gondolkodás megváltozása vagy inkább a szív megváltozása, a szív odafordulása valamihez, valakihez. Azt gondolom, hogy a Magyar Katolikus Egyház intézményrendszerének, különösen az egyházi vezetésnek kéne először egy alapos metanoián átesnie, egy igazi megújulásban részt venniük a pásztoroknak, hogy az áthassa majd a nyáj egészét.
Ma Magyarországon rengeteg csodálatos személyi és közösségi példát látok. Ennek valamiért kevéssé képes hírértéket adni az egyházi kommunikáció. Mi a Szemlélek csapatával próbáljuk ezeket felmutatni, de amíg velünk szemben is kirekesztő az egyházi vezetés, erős ellenszélben kell haladnunk.
Azt feltételezem, hogy egy platformon vagyunk Székely Jánossal abban, hogy hajrá, igazi megújulás! A szinodalitás remélt megvalósulása abban fog segíteni, hogy az elméleti egyetértés a gyakorlatban is ugyanabba az irányba mutasson.
A magyar egyházon, egyházvezetésen belül lát olyan csoportokat, mozgásokat, amelyek azt a status quót, amelynek, ahogy mondja, az egyik tükröződése az az interjú, megváltoztatná?
Attól függ, milyen időtávról beszélünk. A hosszú táv a szinodalitásé. Ferenc pápa és a világegyház erre halad. Rövid távon dönthet úgy néhány püspök, hogy ő másfelé akar menni, és az általa elért embereket megpróbálja elszigetelni. De a világegyház nagy közössége egyértelműen halad valamerre. Nagyon nem tartanám helyesnek – már csak egyháztörténeti tapasztalatok miatt sem –, ha ez a bizonyos elszigetelődés, bezárkózás, gettóegyház-szemlélet túl sokáig lenne jelen hazánkban.
Rövid távon mégis nagyon kevés esélyét látom annak, hogy Magyarországon érzékelhető változás történjen. Azt látom, hogy több egyházi vezető megúszni próbálja ezt a bizonyos megújulást, ami bizonnyal akkor is folytatódni fog, ha már nem Ferencnek hívják a pápát. A szinodalitás halad előre, nagyon fontos, súlyos kérdések vannak napirenden. Végre nincs szőnyeg alá seprés, hanem kitesszük az asztalra, ami kérdés, ami kihívás, ami fáj, és őszintén beszélgetünk róla.
Nagyon hálás vagyok azoknak az intézményrendszeren belül lévő egyházi vezetőknek, akik annak a jeleit mutatják, hogy nyitottak erre az üljünk le, és beszélgessünk, hallgassuk meg egymást, és próbáljunk együtt haladni megközelítésre. Visszautalok arra a videósorozatra, aminek első eleme már elérhető a megujul.hu felületén. Az, hogy öt egyházi vezető szerepet vállalt benne, számomra egy szép tavasz ígéretét hordozza. A tavasz közeledik. Tudjuk fékezni, de miért lenne jobb fagyos télben lenni, bezárkózni? Lehet magunkra zárni a templom ajtaját, hogy legalább azok, akik bent vannak, ne menjenek ki. Ilyesmi hozzáállás jön át Székely János interjújából. De miért ne mondanánk az értékeink alapján a jóra egyértelműen azt, hogy jó, a rosszra meg egyértelműen azt, hogy rossz, pártszínektől, érdekektől, anyagi befolyásoltságtól és egzisztenciális félelemtől függetlenül?
Nem a félelem lelkét kaptuk, a mi meghívásunk a szabadságra szól. Ez a Krisztusba vetett szabadság. Szabadon leültünk például a Szemlélek részéről a Pride főszervezőivel is beszélgetni, pedig szerintem nagyon különböző dolgokat gondolunk a világról. Úgy álltunk fel, hogy azt kérdezték a beszélgetőtársaink: mikor folytatjuk? Szerintem erre hív minket Isten, hogy képviseljük azokat az értékeket, amiket fontosnak tartunk, ne pedig elbújjunk szigetekre, és ott őrizgessünk valamit.
Az Újszövetségben olvasható a talentumokról szóló példabeszéd, amikor valaki elássa azt az öt talentumot, amit a főnökétől kapott. Aztán amikor hazajön a gazda, mondja neki, hogy lásd, itt van az öt talentum, megőriztem neked. És nem dicséri meg a gazda. De aki az öt talentumával mondjuk kereskedett, és másik ötöt rakott mellé, annak azt mondja a gazda: jól van, hűséges, derék szolga. Keresztényként élni kockázatos. Ez a küldetés nem földi karrierépítésről szól, és a legkevésbé a félelem a hajtóereje. Minden magyar ember boldogabb lenne szerintem, ha idehaza is aktívan bekapcsolódnánk az említett megújulási folyamatba.
(A katolikus egyház szinodális megújulásáról folyamatosan tájékozódhat a megujul.hu oldalon.)