Közel százhúsz internáló-, gyűjtő- és munkatábor működött Magyarországon a II. világháború után. Hetven éve zárták be őket, de az okozott sebek sok családban a mai napig fájdalmasak. Néhány helyszín története – például Recské – közismert, másoké, mint a badacsonyi bazaltbányában működőé, még a történészeket is meglepi. Ezt mutatja be testközelből a Blinken OSA Archivum október végéig nyitva tartó kiállítása, amelynek kurátorával, Székely Ivánnal készítettünk interjút.
Hogyan született a badacsonyi táborról szóló kiállítás ötlete?
A kiállítás már csak az utolsó fázisa a kutatási projektnek. Minden kutatásban van egy személyes szál: én a gyerekkoromat Badacsonytomajon töltöttem, egy deklasszálódott nagyapa, illetve az új felesége házában, amit még nem államosítottak. Nagyapa azt gondolta, hogy addig a pár évig, amíg a kommunisták itt vannak, leköltözik vidékre, utána majd visszatér a megszokott fővárosi létbe. Ám ez negyven évig tartott, nem is jött vissza, ott ragadt. Először a családdal mentünk, utána már csak én, egyedül is, meg haverokkal. Jó kis balatoni nyaralás volt, de közben egy csomó dolgot hallottam az ottaniaktól. Hallottuk a köveket szállító csillék zakatolását, meg ott voltak a bazaltbányászok, nagyon demokratikus közösség volt. A nálam idősebb fiúk közül volt, aki fölmászott a kőbányához, és benézett a szögesdróton. Látták a csíkos ruhás rabokat és a géppisztolyos őröket.
Székely Iván, a Bazalt. A felejtés rétegei – A magyarországi kényszermunkatáborok bezárásának 70. évfordulóján című kiállítás kurátora
Gyerekként csodáltam a nagyfiúk bátorságát, de aztán évtizedekre elfelejtettem az egészet. A következő lépés az volt, hogy láttam egy felhívást egy emléktúráról, amit Istvándy Gergely badacsonyi borász hirdetett meg. Ő lokálpatrióta, aki rengeteg pénzt, energiát fektetett ebbe a bazaltbánya- és kényszermunkatábor-projektbe. Az volt az elképzelése, hogy Badacsony ne csak a borról szóljon, hanem az itt lévő kultúráról is, aminek van sötét része. Ő ismertetett meg túlélőkkel és olyan emberekkel, akiknek valami közük volt a bányához.
Így tudtunk videóinterjúkat készíteni, melyekből részletek láthatók a kiállításon. Egykori, ott dolgozó rabokkal és civilekkel beszélgettünk, ugyanis nemcsak rabok dolgoztak a bányában, hanem profik, szakmunkások is, mert a dinamitot nem adták a rabok kezébe; ez érthető. Az egyik ilyen szakmunkás most 96 éves, de kiváló állapotban van, tőle is lehetett bizonyos dolgokat kérdezni.
Ugyanakkor a kiállítás a felejtésről is szól. Nemcsak arról, hogy mit találtunk, hanem arról is, hogy miért nem találtunk többet, és hogy mi történhetett. Vannak a táborról kiváló légi fotók (1959-ből, 1964-ből és 1973-ból, 1979-ből és 1983-ból), szerintem katonai célra készülhettek, mert annyira pontosak.
A Szabad Európa Rádió Magyarországot elhagyó menekültekkel készített interjúi alapján 1951-ben készített összegzése 95 tábort sorolt fel, köztük a sehol máshol nem említett badacsonytomaji kőbányát is
Ezek szerint tudtak még ma élő rabokkal is beszélni?
Igen, egyikükkel, meg egy civil bányásszal a táborból. A rabok között volt egy író, Stirling Györgynek hívták, nem nagyon ismert a neve Magyarországon. Író, újságíró volt fiatal korában. Az írásai is fontos forrásul szolgálnak a táborról, bár nyilván bizonyos mértékig szubjektív, személyes emlékek. Mint sok más embert, őt is koholt vádak alapján ítélték el, állítólagos kémkedés miatt. Volt egy Peyer Károly nevű veterán szociáldemokrata politikus, az ő perében volt Stirling a valahányadik vádlott. Amerikai újságírókkal merészelt beszélni, és ezt az akkori rendszer kémkedésnek tekintette. Letartóztatása után fél évig verték az Andrássy út 60.-ban, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) börtönében. Ezt követően a bíróság előtt mindent bevallott, majd később mindent visszavont, mondván, hogy csak a verés hatására ismerte el a vádakat. Visszaküldték, hogy akkor tessék szíves tisztázni mindezt ott, az Andrássy úton (1945 után az ÁVÓ, majd az ÁVH székháza). Ekkor tovább kínozták, a végén pedig kapott három év kényszermunkát, majd valakinek az ügyvédje tanácsára fellebbezett enyhítésért. Erre hat évre hosszabbították a büntetését.
A Blinken OSA Archivum kiállításán a táborokról szóló iratok és könyvek is kutathatók, megtekinthetők
Végül hét év után szabadult. Ebből a hétből egyet töltött a badacsonyi táborban, mert nem nagyon hagyták a rabokat túl sokáig egy helyen, nehogy összebarátkozzanak az őrökkel, meg azért, mert a szökést is könnyebb volt esetleg a helyiek segítségével megszervezni. 1970-ben disszidálni tudott a családjával Amerikába, és az ottani magyar diaszpóra egyik központi alakja lett mint újságíró, de írt szépirodalmat is. A rendszerváltás után hazajött, és megírta a könyveit a kényszermunka-táboros évekről. E könyvei közül az egyiket – a Megalázott nemzedékek címűt – használtuk a kiállításhoz, mert az egyik fejezete a badacsonyi táborról szól. Ő ugyanolyan szerepet játszott ennek a tábornak a történetében, mint Faludy György költő a recski tábor feltárásában. A könyv itt van a kiállításon is, egy olvasószoba-szerű részen, más kötetekkel és levéltári dokumentumokkal együtt, bele lehet lapozni.
A badacsonyi tábor csak egy volt a nagyon sokból.
Igen. A kiállításhoz az egyik forrásunk egy életrajzi könyv, tehát nem egy irat, dokumentum, hanem valakinek (Stirling Györgynek) a visszaemlékezése. A másik egy játékfilm, Bacsó Péter Nyár a hegyen című filmje. Ez nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, tehát nem kérhető számon a tényszerűsége. Most, hogy már több emberrel beszéltem, aki még láthatta a badacsonyi tábor eredeti állapotát, tudom, hogy a jellegzetes őrtorony, ami végigvonul az egész filmen, valójában már nem állt ott 1967-ben, amikor a film készült.
A badacsonyi tábor lakói az ottani kőbányában ilyen eszközökkel is dolgoztak
Viszont Stirling könyvében szerepel egy helyi kisfiú, aki 11-12 éves lehetett, amikor ebben a táborban raboskodott. Valahogy összebarátkoztak a szögesdróton keresztül, a fiú élelmet csempészett be neki, vagy a saját élelmét osztotta meg vele. Ez szerepel is nagyon szépen a könyvben. Mi megtaláltuk ezt az egykori kisfiút.
Ő szerepel már idős emberként az egyik videón, ugye?
Így van, ő a most már 96 éves nyugdíjas gépkezelő. Ez az ember, idősebb Mejlinger István, nagyon sok dolgot elmondott az interjú során, amit készítettünk vele is. Később Debre Zsuzsa, a rendező-operatőr külön is elment oda, és a fiával együtt fölkísérték a bányához meg a rabszálláshoz. Akkor sok mindent megmutatott, és mesélt. A saját gyerekkoráról is beszélt persze, így végül portréfilm készült róla.
Tehát ezek a táborok a helyiek, az egész közösség életét befolyásolták, nem csak azokét, akik ott raboskodtak. Erről kevés szó volt eddig, hogy ez milyen hatással lehetett egy településre, amikor valahol nyitottak egy ilyen tábort. Úgy tudjuk, hogy a lakosság szimpatizált a rabokkal. Valahol olvastam, hogy hetente egyszer lekísérték a rabokat az őrök egy libaúsztatóhoz fürdeni. Akkor a helyiek mindig próbáltak a zsebükbe dugni egy-egy almát vagy egy darab kenyeret. Azt hiszem, a Stirling-könyvben szerepelt ez az információ.
A Blinken OSA kiállítása a Magyarországon 1950 és 1954 között működött kényszermunkatáborok közül az egyik alig ismert helyszínt, a badacsonyi tábort mutatják be
Összesen hány ilyen tábor lehetett Magyarországon? A kiállításra belépve rögtön a szemünkbe ötlik az a megdöbbentő térkép, ahol látható, hogy nagyon sok helyen volt munkatábor.
Körülbelül 118-120. Nem mindegyik volt munkatábor, volt, amelyik csak internálótábor volt, mint Kistarcsa, ahol összegyűjtötték, összezsúfolták az embereket vagonokba stb., utána onnan vitték tovább őket a munkatáborba, oda, ahol dolgozni kellett, kőbányába vagy hasonló helyekre.
Annak idején nem is lehetett tudni ezekről a táborokról, hogy hol vannak, hány van. A kiállításon arra is kitérnek, hogy az akkori Szabad Európa Rádióban számoltak be a táborokról először, egy megszökött rab elbeszélése alapján. Akkor a rádió fontos dokumentációja lehetett ezeknek a csatornáknak.
Igen, ez a másik forrás, a Szabad Európa Rádió anyaga. A Szabad Európa Rádió olyan intézmény volt, amelynek a munkatársai be sem tehették a lábukat Magyarországra. Azt persze tudjuk, hogyan szedték össze kiválóan az információkat: az összes kiutazó turistát, disszidenst, hivatalos kiküldöttet meginterjúvolták név nélkül; rögtön az elején törölték a neveket, vagy föl sem írták, nehogy később bármilyen bántódásuk essék. Ezeket az interjúkat hívjuk mi information itemnek. Ezek alapján közel száz táborra derült fény.
A badacsonyi kényszermunkatábor lakói a badacsonytördemici kőbányában ilyen bazaltot bányásztak
Tehát a Szabad Európának sikerült ennyit megtalálnia a beszámolók alapján?
Igen. A Szabad Európa volt a leggazdagabb forrásunk a táborok kapcsán, nagyon jó munkát végeztek, gazdag anyag maradt fenn, nemcsak Magyarországról, hanem a környező országok táborairól is. Magyar oldalról a büntetés-végrehajtás különböző archívumaiban lehet találni iratokat arról, hogy hol voltak a táborok, és milyen lehetett ott az élet, meg hogyan próbáltak szökni a rabok, bár túl sok szökés nem volt.
Kevesen tudtak megszökni például a badacsonyi táborból is, mert ehhez jó kapcsolatokat kellett kiépíteni, csíkos ruhában feltűnő lett volna az utcán megjelenni. Volt egy érdekes történet, hogy valaki egyszer megszökött ebből a táborból, szerzett valahogy egy esőkabátot. Egy esős napon sikerült kiszöknie, és amikor elhagyta az országot, az esőkabátot szépen összehajtva visszaküldte a badacsonyi táborba. Egyébként a badacsonyi bazaltbánya nem számított rossz helynek, aki odakerült, az tulajdonképpen szerencsés volt.
Miért?
Mert például Recsk voltaképpen megsemmisítőtábor volt. Kicsit túlozva aki egyszer bement oda, lehetőleg ki se jöjjön, ott pusztuljon el. Badacsonyban viszont dolgozni kellett, mert a népgazdaságnak kellett a bazalt. Ott nagyon jó minőségű bazalt van, pechére a badacsonyi hegynek. Tehát nem lehetett lazsálni. Büntetésként nem sötétzárkába zárták a rabokat, mert akkor nem dolgoztak volna, hanem például cigarettamegvonással vagy a levelek visszatartásával fegyelmezték az embereket. Az étkeztetés sem volt annyira rossz, bár nyilván nem volt jó, de kellett a kalória az ott dolgozóknak, különben nem tudtak volna napi 12-14 órán át követ törni.
Ez a kiállítás multiszenzoriális, vagyis több érzékszervünkre együtt ható megközelítést követtek a rendezők: szövegek, álló- és mozgóképek és egy hanginstalláció mellett a rabtáborral kapcsolatos szagemlékeket is megtapasztalhat, kipróbálhat a látogató
Hány rab fordulhatott meg ebben a táborban?
Egy időben 100–150 között, de aztán cserélték őket. Az első hullámban jöttek a politikai elítéltek, mint például Stirling György. A második hullámban jöttek azok, akikre azt mondták, hogy kulák, mert kicsit többjük volt, mint a szomszédjuknak, vagy mert valaki földobta, följelentette őket, vagy mert valaki véletlenül mégis két malackát vágott le egy helyett. A harmadik menetben voltak a munkaszolgálatosok. Munkaszolgálatosok a háború után is voltak, nem zsidó munkaszolgálatosok, a szocialista honvédségnél is volt ilyen, hogy aki megbízhatatlan volt, mert mondjuk a családjából valaki disszidált, annak nem adtak fegyvert a kiképzésnél.
És katonaság helyett küldték őket a kőbányába?
Igen, ez volt a munkaszolgálat. A táborok megszűnéséhez az vezetett, hogy Sztálin elvtárs meghalt 1953-ban. Még abban az évben az oroszok hoztak egy rendeletet, hogy a munkatáborokat be kell zárni, föl kell oszlatni. Még abban az évben Magyarországon hozott egy rendeletet Nagy Imre kormánya, hogy a magyarországi munkatáborokat is be kell zárni, ugyanis Magyarország abszolút másolta az orosz táborokat, még importáltak is egy embert ezért a Szovjetunióból, hogy itt is vezesse be a szovjet munkatábori rendszert. Tehát a rendelet kijött 1953-ban a táborok bezárásáról. Több tízezer ember volt ezekben a táborokban, így ez nem azt jelentette, hogy egyszer csak mindenki mehet, amerre lát. Az embereket el kellett helyezni más börtönökben, esetleg akinek már a vége felé járt a büntetése, azt elengedték, de nem az történt, hogy kinyitották a kapukat. A táborok bezárása eltartott 1954-ig, ennek éppen most van a hetvenedik évfordulója. Amikor már tényleg mindenkit ki kellett volna engedni, akkor is volt néhány hely, ahonnan nem engedték ki a rabokat, mert „népgazdasági érdek fűződött” a tovább dolgoztatásukhoz.
Melyik volt az utolsó tábor, amit bezártak?
Talán a csolnoki, amelyik egészen a hatvanas évekig működött. A kiállítás megnyitójára nagyon érdekes emberek jöttek el, például Stirling György özvegye is itt volt. Az első felesége elvált tőle, amíg fiatalon börtönben volt, külföldön nősült újra. Az irataikat a Heves Vármegyei Levéltárnak adták be, egy kollégám meg is nézte ezeket, bár túl sok mindent nem lehetett megtalálni. Nem volt például fogolylista, meg hogy ki miért és mennyi ideig volt ott, vagy a kulákok listája, ami alapján föl lehetne tárni egy tábor működését. Ezeket a dokumentumokat bedarálták, megsemmisítették.
Azt lehet tudni, hogy összesen hányan töltöttek valamennyi időt ilyen táborokban Magyarországon?
Vannak könyvek a táborokról, az egyik ki van téve az olvasószobába a kiállításon, mondjuk abban nincs benne a badacsonyi tábor. A szerzőt, Bank Barbarát korábban kérdezte is erről Mink András történészkollégám. Azt a választ kapta, hogy azért, mert nem maradtak fenn iratok róla. A badacsonyi tábor hiányzik tehát a történelemkönyvekből. Ha új hivatalos iratokat nem is, de azért sok információt most összegyűjtöttünk, feltártunk a kutatásunk során.
1950 és 1953 között egy adott időben nagyjából 20-23 ezer ember dolgozott kényszermunkatáborban. A táborok nagyjából 3-3,5 évig működtek, közben változott a létszámuk, egyeseket máshová vittek, átcsoportosítottak, visszavittek a börtönbe, vagy meghaltak, és akkor a helyükre másokat vezényeltek. Ez a szám csak arról árulkodik, hogy egy adott időpillanatban átlagosan mennyien voltak ilyen táborokban. A 20-23 000 embernél jóval többen lehettek, akik (valamikor) dolgoztak munkatáborban, de csak becsülni lehet, hogy mennyien – tudtuk meg Mink András történésztől, a Bliken OSA Archivum tudományos főmunkatársától.
Az Állambiztonsági szolgálatok által működtetett Munkataborok.hu oldal szerint 1950 és 1953 között 451 településről 2500 családot gyűjtöttek be az úgynevezett "zárt táborokba" (gyűjtőtáborokba).
Említette, hogy érdekes látogatók is jöttek a megnyitóra.
Jött például egy hölgy Csolnokról, ahol szénbánya működött. Elmondta, hogy az apja ott volt rab, és még a táborok zárása után sem engedték ki, mert kellett a munkaerő. Jártak látogatni őt még sokáig, jóval 1954 után is. Hozott egy kis szelencét megmutatni, nagyon megható volt, ugyanis volt benne egy kis szív, amit a papája bent, a rabtáborban egy műanyag fogkefe nyeléből faragott neki, hogy emlékezzen rá. Sokan jöttek olyanok, akiknek a családja érintett volt. Azért is fontos ez a kiállítás, mert talán most volt az utolsó alkalom, hogy még beszélhettünk olyan emberekkel, akik személyes tapasztalattal rendelkeznek a táborokról.
(A Blinken OSA Archivum angol és magyar nyelvű kiállítása – Bazalt. A felejtés rétegei –, amelyet a magyarországi kényszermunkatáborok bezárásának hetvenedik évfordulója alkalmából rendeztek, 2024. október 27-ig látogatható.)