„Magamért sem tudtam lélegezni, nemhogy a babáért” ‒ egy covidos kismama története

Várandós nőkre is veszélyes a koronavírus. Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem rektora a minap beszélt arról, hogy a járvány harmadik hullámában eddig 33 várandós nő került be hozzájuk, közülük hatan intenzíven vannak. Az alábbi történet egy kazincbarcikai nő küzdelméről szól, akinek a vírus miatt összeomlott a légzése. Gyermekét végül 13 nap szenvedés után császármetszéssel segítették a világra.

A várandós pedagógus február 25-én azt érezte, hogy elhagyja az ereje, teljesen legyengült. Sejtette, hogy elkapta a vírust, éjszakára belázasodott, nehezen kapott levegőt és már mozdulni sem bírt.

Hétvégén tovább romlott az állapota, akkor már naponta négyszer lázasodott be és a nehézlégzése is súlyosbodott.

„Hétfő reggel tesztelésre indultam és ott azonnal kiderült, hogy POZITÍV vagyok, és ha még ez nem lenne elég szörnyű, e mellé kétoldali tüdőgyulladás is társult. Ekkor még hazaengedtek, megkaptam a gyógyszereket, amiket a baba mellett szedhettem, NST-vizsgálatra kellett járnom, hogy meggyőződjenek arról, a babával minden rendben van. Ekkor már 11 napja szenvedtem.”

Ahogy teltek a napok, a nő állapota egyre rosszabb lett. Végül szombat hajnalban elvitte a rohammentő. A miskolci kórházban folyamatos megfigyelés alatt állt: gyógyszereket kapott, és vizsgálták.

(képünk illusztráció)

„​Egyszer csak elkezdtem fulladni, nem kaptam levegőt! Azonnal rohantak velem, hogy sürgősségi császármetszést kell végrehajtaniuk a lehető legrövidebb időn belül, vagy megfulladok. A baba nagy volt, nyomta fel a tüdőmet, és én magamért sem tudtam elég levegőhöz jutni. Soha nem féltem ennyire, mint ott és azokban a percekben. 2021. március 9-e, 13 nap szenvedés után világra hozták a kislányunkat. Mindent éreztem, azt hittem belehalok a fájdalomba! Az orvos eközben folyamatosan öntötte belém a lelket, nem győzte ismételgetni, hogy mennyire ügyes és erős nő vagyok! Ki fogom bírni! Ezután már csak arra emlékeztem, hogy hallom a kislányunkat felsírni, majd eszméletlen állapotba kerültem. A kórházi szobában tértem magamhoz, folyamatosan köhögnöm kellett, ekkor már ordítottam, sírtam fájdalmamban, hogy szétszakad a varratom.”

A császármetszés utáni napon összeomlott az asszony tüdeje. A kezelőorvosa tájékoztatta, hogy azonnal el kell döntenie: vagy elkezdik a rengeteg mellékhatással járó egyetlen gyógykezelést, ha nem, akkor már csak a remény marad számukra.

Az asszony először visszautasította a kezelést, de néhány órával később annyit romlott az állapota, hogy végül beleegyezett a gyógymódba: hat napig oxigénnel lélegzett és sorra kapta a különféle szteroidokat, injekciókat és gyógyszereket.

„Előjöttek a mellékhatások, rettentően szenvedtem, lelkileg szörnyű volt látni, hogy mi lett belőlem. Sokszor feladtam a küzdelmet és úgy éreztem, tovább már nem bírom elviselni a fájdalmat. Majd összetörtem. Az orvos közölte, hogy újra vinniük kell CT-re, ugyanis a tüdőm még rosszabb állapotba került, és ki kell zárniuk a tüdőembóliát. Ekkor már teljesen feladtam. Életünk leghosszabb percei voltak, amíg meg nem kaptuk az eredményt. Kizárták a tüdőembóliát. Eközben természetesen a családom, a férjem, a szeretteim a padlón hevertek lelki fájdalmukban. A napok teltek a kezeléssel, 7 nap után fokozatosan elhagyhattam az oxigént (...) mindeközben már kivették a csövet a hasamból, és a katétert is. Elhagyhattunk már két injekciót, emellett lábra tudtam állni, lépegetni.”

A koronavírusból lassan-lassan kilábaló pedagógus laboreredményei kezdtek javulást mutatni. A szervezete 13 nap elteltével kezdte legyőzni a vírust.

„​Miközben e sorokat írom, még mindig az elkülönített kórházi szoba ágyán fekszem, és várom, hogy felépüljek. Elzárva mindenkitől. A történtek óta napi 2-3 órát tudtam aludni. A családom, a hozzátartozóim, a férjem tehetetlenül, összetörve, reménykedve várták a felépülésem!”

Az asszony tüdejének gyógyulásához még hónapok kellenek, közben folyamatosan vizsgálatokra kell járnia. De mint írja: 25 nap kín, 16 nap fájdalom után végre hazatérhet a családjához.