Az interjú legfontosabb gondolatai:
A magyar belpolitika rányomja a bélyegét a külkapcsolatokra is: a kompromisszumképtelenség és erőből politizálás jellemzi 2014 óta.
Az Európai Uniónak érdeke lenne az, hogy közös keretrendszert alakítson ki kínai gazdasági kapcsolataira. Ez garanciákat nyújtana a kis országoknak is, amelyek bilaterális úton nem tudnának olyan megállapodásokat elérni, mint a nagyobb tagállamok.
A XXI. századi versenyképesség azt jelenti, hogy melyik ország, illetve blokk tud az új kihívásokra megfelelő, fenntartható válaszokat adni. Az Európai Uniónak is szereplőnek kellene maradnia a Kína és az USA közti versengésben. Magyarország ebből egyedül nem fog tudni győztesen kikerülni. Akkor lehet az, ha szövetségi rendszere válaszolni tud ezekre a kihívásokra. Ezért Magyarországnak konstruktívan segítenie kellene, hogy ez a szövetségi rendszer sikeres legyen.
A magyar külpolitika 2013-14-ben váltott: Orbán Viktor bejelentette, hogy szakítani kell az értékalapú külpolitizálással, a vezérelv a külgazdaság. 2014 az illiberális állam bejelentésének éve is. Azóta Magyarország nem csak piacként próbálja magát pozícionálni, hanem azzal is, hogy különféle gesztusokat tesz.
Magyarország kínai és orosz megállapodásai annyira átláthatatlanok, hogy megítélhetetlen az, hogy mi az ország haszna ezekből. Az biztos, hogy nincs bennük az a politikai és jogállami kondicionalitás, amit az Európai Unió egyre inkább próbál saját költségvetése részévé tenni. A kínai beruházások alapvetően befolyásszerzésről szólnak, és biztonsági kockázataik vannak.
Az euroatlanti keretben nem a szuverenitásért kell harcolni, hanem versenyezni az ország nemzetközi pozícióinak a javításáért. A szabadságharcos logika otthon mobilizál, de az ezzel járó politikai kultúra kompromisszumképtelensége visszatetsző, és eredménye érezhető az európai uniós partnerek részéről.
Uniós felmérések szerint Magyarország a leginkább csalódást keltő tagállam unió szerte. Az országról 2018-ra kialakult az a kép, hogy nem lehet vele számolni, illetve együttműködni. Egy olyan rendszerben, ami alapvetően a kompromisszumkeresésről szól, tárgyalásos megoldásokra törekszik, ez stigma, problémás pozíció.
Jelzésértékű, hogy az egyik legutóbbi magyar vétó után Heiko Maas német külügyminiszter kijelentette, hogy az Európai Unió nem engedheti meg azt, hogy ilyen blokkolás megakadályozza a közös fellépést.
Minősített többségi döntéshozatalt többféleképpen ki lehetne alakítani, és nem biztos, hogy alapszerződést kell módosítani hozzá. Káros lenne Magyarország számára, ha nem tudna ott ülni a döntéshozók asztalánál.
A magyar szomszédságpolitika nem irredenta, de a Fidesz nacionalizmusának etnocentrizmusa megjelenik a külpolitika területén is.
A visegrádi együttműködés a 2010-es évek közepén elvesztette misszióját, hosszú távú céljait. Ezt próbálta meg az Orbán-kormány betölteni egy új narratívával, a nemzeti szuverenista célrendszerrel. Partnerre talált Lengyelországban, de Csehország és Szlovákia tartózkodó.
Az alapszerződés lehetőséget ad a vétóra, de a magyar külpolitika az utóbbi időben inkább visszaélt, mint élt a vétóval. Sorozatos válaszként használja arra, ami Magyarországnak nem tetszik, ahelyett, hogy kompromisszum-kereső tárgyalásos politikát folytatna.
A magyar társadalom alapvetően EU-párti, de elsősorban a gazdasági haszon és a szabad mozgás miatt. Nem értékalapú elköteleződésről van szó.
A 2022-es választások után lehet valós fenyegetés, hogy a jogállamisági mechanizmushoz kapcsolódva az Unió leállít kifizetéseket. A kampányban ez mindkét oldal, nem csak a magyar szuverenitás védelmezőjeként föllépő magyar kormány kezében fegyver lehet.
A magyar belpolitika rányomja a bélyegét a külkapcsolatokra is: a kompromisszumképtelenség és erőből politizálás jellemzi 2014 óta.
Az Európai Uniónak érdeke lenne az, hogy közös keretrendszert alakítson ki kínai gazdasági kapcsolataira. Ez garanciákat nyújtana a kis országoknak is, amelyek bilaterális úton nem tudnának olyan megállapodásokat elérni, mint a nagyobb tagállamok.
A XXI. századi versenyképesség azt jelenti, hogy melyik ország, illetve blokk tud az új kihívásokra megfelelő, fenntartható válaszokat adni. Az Európai Uniónak is szereplőnek kellene maradnia a Kína és az USA közti versengésben. Magyarország ebből egyedül nem fog tudni győztesen kikerülni. Akkor lehet az, ha szövetségi rendszere válaszolni tud ezekre a kihívásokra. Ezért Magyarországnak konstruktívan segítenie kellene, hogy ez a szövetségi rendszer sikeres legyen.
A magyar külpolitika 2013-14-ben váltott: Orbán Viktor bejelentette, hogy szakítani kell az értékalapú külpolitizálással, a vezérelv a külgazdaság. 2014 az illiberális állam bejelentésének éve is. Azóta Magyarország nem csak piacként próbálja magát pozícionálni, hanem azzal is, hogy különféle gesztusokat tesz.
Magyarország kínai és orosz megállapodásai annyira átláthatatlanok, hogy megítélhetetlen az, hogy mi az ország haszna ezekből. Az biztos, hogy nincs bennük az a politikai és jogállami kondicionalitás, amit az Európai Unió egyre inkább próbál saját költségvetése részévé tenni. A kínai beruházások alapvetően befolyásszerzésről szólnak, és biztonsági kockázataik vannak.
Az euroatlanti keretben nem a szuverenitásért kell harcolni, hanem versenyezni az ország nemzetközi pozícióinak a javításáért. A szabadságharcos logika otthon mobilizál, de az ezzel járó politikai kultúra kompromisszumképtelensége visszatetsző, és eredménye érezhető az európai uniós partnerek részéről.
Uniós felmérések szerint Magyarország a leginkább csalódást keltő tagállam unió szerte. Az országról 2018-ra kialakult az a kép, hogy nem lehet vele számolni, illetve együttműködni. Egy olyan rendszerben, ami alapvetően a kompromisszumkeresésről szól, tárgyalásos megoldásokra törekszik, ez stigma, problémás pozíció.
Jelzésértékű, hogy az egyik legutóbbi magyar vétó után Heiko Maas német külügyminiszter kijelentette, hogy az Európai Unió nem engedheti meg azt, hogy ilyen blokkolás megakadályozza a közös fellépést.
Minősített többségi döntéshozatalt többféleképpen ki lehetne alakítani, és nem biztos, hogy alapszerződést kell módosítani hozzá. Káros lenne Magyarország számára, ha nem tudna ott ülni a döntéshozók asztalánál.
A magyar szomszédságpolitika nem irredenta, de a Fidesz nacionalizmusának etnocentrizmusa megjelenik a külpolitika területén is.
A visegrádi együttműködés a 2010-es évek közepén elvesztette misszióját, hosszú távú céljait. Ezt próbálta meg az Orbán-kormány betölteni egy új narratívával, a nemzeti szuverenista célrendszerrel. Partnerre talált Lengyelországban, de Csehország és Szlovákia tartózkodó.
Az alapszerződés lehetőséget ad a vétóra, de a magyar külpolitika az utóbbi időben inkább visszaélt, mint élt a vétóval. Sorozatos válaszként használja arra, ami Magyarországnak nem tetszik, ahelyett, hogy kompromisszum-kereső tárgyalásos politikát folytatna.
A magyar társadalom alapvetően EU-párti, de elsősorban a gazdasági haszon és a szabad mozgás miatt. Nem értékalapú elköteleződésről van szó.
A 2022-es választások után lehet valós fenyegetés, hogy a jogállamisági mechanizmushoz kapcsolódva az Unió leállít kifizetéseket. A kampányban ez mindkét oldal, nem csak a magyar szuverenitás védelmezőjeként föllépő magyar kormány kezében fegyver lehet.