65 éve, 1958. június 16-án végezték ki az ’56-os forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét. Ennek kapcsán kérdeztük a korszak történész-kutatóját, Rainer M. Jánost a Fidesz és Orbán Viktor Nagy Imre-értékelésének változásairól. Rainer M. János vezette az 1956-os Intézetet, a forradalom két évtizeden át önállóan működő legfontosabb kutatóműhelyét, amelyet Orbán Viktor végzett ki egy kormányhatározattal 2019-ben, miután már 2010, a Fidesz újbóli kormányra kerülése óta az Országos Széchényi Könyvtár egyik osztályaként működött.
Mikor beszélt először fideszes vezetőkkel ’56-ról? Milyen volt akkor az ő Nagy Imre-képük?
1989 tavaszán. Még nagyon fiatal volt a Fidesz, nagyon fiatal volt mindenki. A féllegális és legális között létező Századvég című folyóirat, ami Gyurgyák János (történész, az Osiris Kiadó vezetője – K. Gy.) főszerkesztésében jelent meg, egy számot készült kiadni, amelyben publikálni akarták Farkas Mihálynak, a Magyar Dolgozók Pártja volt titkárának egy 1956 nyarán elmondani szándékozott beszédét – amit végül nem mondott el. Ekkor már leváltották, folyt ellene egy vizsgálat, a maga mentségét akarta előadni az MDP (Magyar Dolgozók Pártja, az ’56-tól MSZMP néven működő kommunista párt elődje – K. Gy.) központi vezetőségének ’56 nyári ülése előtt, mert érzékelte, hogy Rákosi őt akarja megtenni az összes koncepciós per, törvénytelenség bűnbakjának. Erről beszélt, hogy mi az ő felelőssége, és mi másoké.
Ez a kézirat gépirat formájában egy hagyatékból került elő. A Századvég szerkesztősége Gyurgyák János javaslatára – aki évfolyamtársam volt az egyetemen – megkért két embert, hogy nyilatkozzanak arról, vajon hiteles-e a szöveg. Varga László barátommal abban az időben együtt dolgoztunk az MTA Történettudományi Intézetében (Varga László történész, levéltáros a kilencvenes években Budapest Főváros Levéltárának igazgatója lett – K. Gy.), és fölmentünk a Ménesi útra, a Bibó Kollégiumba, ahol egy szobában nemcsak Gyurgyák János, hanem a Századvég akkori szerkesztőbizottságának jó néhány prominens tagja fogadott. Középen ült Orbán Viktor, mellette Kövér László, a többi nem ugrik be. Mi röviden előadtuk a szakvéleményünket Varga Lacival, miszerint ez kétségkívül hiteles szöveg. Aztán kialakult egy nagyon érdekes beszélgetés. Mert ’89 tavasza meglehetősen érdekes időszak volt. Küszöbön állt Nagy Imre és társai…
Akkor már lehetett tudni a június 16-i újratemetést?
Úgy emlékszem, hogy igen. De furcsa módon nem erről beszéltünk. Hiszen azt, hogy Orbán Viktor beszélni fog 1989. június 16-án, mi még biztosan nem tudtuk, de lehet, hogy ő sem. Úgyhogy a továbbiakban arról beszéltünk, hogy mi lesz a Századvég következő számában.
Erről maga Orbán Viktor tartott egy nagyon szabatos és rendkívül lelkes előadást, hogy milyen kiváló szövegek lesznek benne, Bergyajevtől például egy magyarul soha meg nem jelent szöveg, és hasonlók. A végén Varga Laci megkérdezte, hogy jó, ez nagyon szép, de mi lesz a Fidesszel, meg egyáltalán mi fog történni. Akkor Orbán azt mondta, hogy itt ül mellettem Kövér László, a Fidesz legokosabb embere, és szerintem ő sem tudja. Kövér László pedig nem mondott semmit.
Ez volt az első alkalom, hogy ’56-ról, ha nem is a forradalomról, nem is a forradalom utóéletéről, hanem egy merőben obskúrus történeti, textológiai kérdésről, de fideszesekkel, méghozzá a sűrűjéből, volt alkalmam beszélgetni.
Milyen volt az ő ’56- vagy Nagy Imre-képük az első éveikben? Kitüntetett szerepet adtak neki például a párt előzményei között?
Azt hiszem, hogy a Fidesz álláspontja szinte semmiben nem különbözött 1956-tal kapcsolatban az akkori demokratikus ellenzék, a kialakulófélben lévő liberális párt vezető szellemi tekintélyeinek véleményétől. Tehát számukra nagyon fontos része volt a magyar történeti identitásnak, amelyik abban az időben a kitüntetett figyelmet a XX. század eseményeinek tulajdonította, benne a ’45 utáni korszak különböző szereplőinek és fordulatainak, és kiemelten 1956-nak.
Az összes rendszerváltó erő – a teljes palettát értem ez alatt – kiemelt jelentőséget tulajdonított ennek, ebben a Fidesz álláspontja sem különbözött. Talán bizonyos szimbolikus gesztusokban túl is tettek mindenkin: amikor 1989 késő őszén felmerült a kerekasztal-megállapodások nyomán (az 1990-es első szabad választás előtt a frissen alakult ellenzéki pártok és a még hatalmon lévő állampárt, az MSZMP képviselői tárgyalássorozaton állapodtak meg az átmenet legfontosabb jogi keretrendszeréről, mely törvényeket a még egypárti parlament el is fogadta – K. Gy.) a köztársaságielnök-választás kérdése, akkor a Fidesz – miközben elutasította a közvetlen elnökválasztást – egy szimbolikus gesztussal Rácz Sándort, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács 1956-os elnökét nevezte meg köztársaságielnök-jelöltjeként, hangsúlyozva, hogy elvi alapon ellenzi a közvetlenül választott köztársasági elnök intézményét, az erős köztársasági elnököt.
Amivel a Fidesz viszonya 1956-hoz még különlegesebb lett, az kétségkívül 1989. június 16-a volt. Nem annyira az oda vezető út: akkor a Fidesz az ezzel kapcsolatos vitákban azt az álláspontot képviselte, amit a rendszerváltó erők elkötelezett, radikális oldala képviselt annak idején a Szabad Demokraták Szövetségének vezetésével. De a szimbolikus esemény, Nagy Imre és társainak újratemetése szétválaszthatatlanul összefonódott a Fidesszel.
Az eseményt rendező Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) úgy gondolta, hogy a temetésen ’56 egykori résztvevői beszéljenek, és abban lehetőleg 1956 minél több színképe megjelenjen. Vásárhelyi Miklós a Nagy Imre-per egykori vádlottjait, a kivégzett miniszterelnök legközelebbi politikai elvbarátait jelenítette meg; Király Béla egyrészt az 1956-os nemzetőrség volt parancsnokaként, másrészt mint volt emigráns a forradalom után politikai okokból elmenekülők kvázi képviseletében szólalt meg; Mécs Imre mint 1956-os diák, ugyanakkor a november 4-e utáni ellenállási mozgalom egy kulcsfigurája, halálraítélt, akinek szerencsésen megváltoztatták az ítéletét. És így tovább.
Egyedül Orbán lógott ki ebből.
Igen, a TIB, amelynek abban az időben nagyon a perifériáján ott mozogtam én is, egy ponton, amikor már megvolt, hogy Rácz Sándor is fel fog szólalni, Zimányi Tibor, az ’53-ban Nagy Imre miniszterelnöksége alatt kiszabadult internáltak nevében rájött, hogy így csupa meglett ember lép fel, úgyhogy kellene valaki, aki a szó szoros értelmében megjeleníti a mai nemzedéket. Tehát az 1989-es fiatalokat, akiknek már nincsen 1956-ból személyes élményük, de íme, kiállnak, leróják a tiszteletüket. Magától értetődően adódott, hogy akkor a szónokot a Fidesz, az akkori idők egyetlen, generációs alapon szerveződő szervezete, pártja adja.
Mármint ellenzéki szervezete, mert a Kommunista Ifjúsági Szövetség utódszervezete, a DEMISZ is működött.
Igen. Természetesen a TIB-ben egyértelmű volt, hogy az állampárt képviselőinek azon kívül, hogy megjelenhetnek, szerepük nem lehet ebben. Nem is nagyon igényelték egyébként, amennyire emlékszem, nem akart senki beszédet mondani. A párt, ami átmenetileg akkor Grósz Károly vezetése alatt állt, nem is vett részt hivatalosan az eseményen. Ezt jó előre megmondta, nagyon helyesen egyébként. Németh Miklós kormánya jelent meg és tulajdonképpen jelenítette meg ilyen módon, hiszen a kormány vezető képviselője egyben a Magyar Szocialista Munkáspárt legszűkebb irányítótestületének, a Politikai Bizottságnak is tagja volt. Szóval így esett a Fideszre a választás.
Azt már a Fidesz választotta ki, hogy közülük ki beszél. Emlékezetpolitikailag Orbán beszédének leghangsúlyosabb része az orosz csapatok kivonása volt. Mennyire volt pontos, amiket ’56-tal kapcsolatban mondott?
Mai szemmel vagy mai füllel ez egy rendkívül erős, nagyon tudatos és rendkívül politikus beszéd volt. Máig azt gondolom, hogy a rendszerváltás egyik fő kérdését, a rendszerváltó erők és az előző rendszer exponenseinek szétválasztását helytállóan oldotta meg. Még maró gúnyt is tartalmazott feléjük, mondván, hogy itt sereglenek, és szerencsehozó talizmánként akarják megérinteni ezeket a koporsókat – de mégiscsak egy olyan politikai erő képviseletében, amelyik valaha felelősséget vállalt a politikai gyilkosságokért. Ez nagyon erős dolog volt, kirítt az összes beszéd közül. Nem gyászbeszéd volt, hanem politikai szónoklat. Egy nemzedék vagy egy nemzedék néhány nagyon tudatos képviselőjének az elképzelése, politikai koncepciója 1956-ról.
Azt mondta, hogy a korabeli demokratikus ellenzék, tehát az SZDSZ elődje ’56-képétől nem különbözött az övék. Az ellenzékben, tehát az MDF-et és a történelmi pártokat is beleértve, ’56 megítélésében megjelent-e már az a szétválás, amit leegyszerűsítve népies–urbánus vitának nevezünk? ’56-tal kapcsolatban volt-e valamilyen distinkció e törésvonal mentén?
Ennek már voltak nyomai, de az utolsó pillanatban jelentek meg, már-már azt mondanám, hogy csak 1989-ben. A magát népnemzetinek nevező ellenzéki csoport, ennek főleg irodalmár képviselői rendkívül fontosnak tartották 1956-ot, a nemzeti identitás részének gondolták. Amiben megjelent egy bizonyos eltérő vélemény, azt, azt hiszem, Csurka Istvánnak néhány akkori rádiókommentárja, cikke jelezte.
Annyiban, hogy kommunistázta Nagy Imrét?
Igen. Ez viszont nagyon gyorsan teret nyert az MDF-vezetők köreiben. Ez vezetett ahhoz, hogy 1990-ben a magyar parlament első törvényéből, ami egy emléktörvény volt az ’56-os forradalom emlékezetéről, kihagyták Nagy Imre nevét, noha az eredeti szövegtervezet tartalmazta.
Ez nem jelentett törést, és bár vitát generált, de nem nagyon tűnt fel. Belesimult az akkor már természetessé váló politikai nézetkülönbségek közé. Ennek az első jelei már 1989 tavaszán megjelentek: erről az oldalról vetették fel – egyébként nem jogtalanul –, hogy végül is a temetésen a Nagy Imre-per kivégzettjeit fogja újratemetni a magyar társadalom, vagyis csupa volt párttagot.
Miközben volt még több mint háromszáz kivégzett.
Ezt egy szerintem szimbolikusan nagyon jól sikerült gesztussal hidalta át a Történelmi Igazságtétel Bizottság. A perben halálra ítélt öt emberé mellé odatettek egy hatodik üres koporsót, egy szimbolikus tárgyat. Külön oldalra, és más formát adott neki a két látványtervező, Bachman Gábor és ifj. Rajk László, jelképezve a forradalomban részvételért kivégzett összes elítéltet és a forradalom összes áldozatát.
De már az, hogy a kérdés felvetődött, jelzett valamit. Nyilván nem volt véletlen, hogy kinek jut ez eszébe, és miért. A Fidesz ebben nem foglalt állást. Annak, hogy ezzel a szimbolikus gesztussal megoldódott, mindenki örült, ők is.
Tehát Nagy Imre kommunistázásával jelentkezett valamilyen különbségtétel ’56 megítélésében. Kik lettek a gyújtópontok, a szimbolikus alakok ezen az oldalon? A pesti srácok már akkor megjelentek, vagy akkor még mondjuk inkább Mindszenty József bíboros személyében lehetett ellenpólust állítani a reformkommunista mártírokkal szemben?
Ez egy hosszabb folyamat volt, és az elején semmiképpen sem Mindszenty állt a középpontban. Ő akkor a rendszerváltó erők perifériáján elhelyezkedő, jellemzően idősebb, jobboldali csoportok vagy egyéniségek körében volt népszerű.
Az ellenpólus, amennyiben van ellenpólus, az először és tulajdonképpen azóta is egyértelműen a pesti srácok. Konkrétabban a budapesti fegyveres felkelők és mindaz, amit ez jelent és jelképez, mert az egykori pesti srácok politikai profiljához – ha egyáltalán volt ilyen – ennek nem sok köze van. Itt inkább utólag megkonstruált jelentésekről van szó, mint ahogy természetesen három-négy-öt évtized távlatából ez mindenkire vonatkozik, Nagy Imrére is és a forradalom sokszínűségére is. Annak a konkrét jelentése más volt akkor, más ’89-ben, és más ma.
Nem Mindszenty készült átvenni ezeknek az embereknek a fejében Nagy Imre helyét, hanem inkább a társadalmi részvétel, mert valamiért úgy gondolták, hogy túlságosan nagy hangsúly esik a forradalmat előkészítő szellemi erőkre, akik a dolgok természetéből adódóan a kiábrándult kommunista értelmiségiek voltak. Egy maroknyi csoport, írók, újságírók, különböző szakemberek.
És maga Nagy Imre, az ő szimbolikus szerepe. Ez az átértékelés vagy másik emlékezetpolitikai javaslat viszonylag lassan alakult ki. Az egyik fontos határpontja hat évvel a temetés után volt, 1995-ben, amikor a Fidesz egyik kongresszusa, az, amelyik átnevezte a pártot Fidesz – Magyar Polgári Párttá, kiadott először A polgári Magyarország programja címmel egy programtervezetet, aztán egy programot. Ebben szerepelt az a distinkció, hogy 1956-nak tulajdonképpen két főszereplője van – Nagy Imre nem szerepelt ebben a szövegben –; az egyik a reformkommunisták, amiből azért nehéz kihagyni Nagy Imrét. Ők tulajdonképpen azt akarták – így szólt a programtervezet –, hogy a rossz börtönőrök uralmát a jó börtönőrök uralma váltsa fel, tehát egy megreformált sztálinizmust, ha úgy tetszik. Ezzel szemben a forradalom valódi hívei, valódi elszánt harcosai polgári Magyarországot akartak, 1956 pedig egy polgári forradalom volt. Tulajdonképpen egy dichotómiát vittek be utólag.
Jelentős múltkonstruálás volt.
Igen. De nagyon érdekes, hogy ebből Nagy Imre neve kimaradt. Nagy Imre temetése világhírt szerzett a beszéd elmondójának, Orbán Viktor innentől egy nemzetközileg ismert politikai szereplő volt, az egyik arca lett a magyar rendszerváltásnak, és egyáltalán nem biztos, hogy ez egyébként így lett volna.
Ezért nekem az a véleményem, hogy ő azóta is úgy gondol Nagy Imrére, mint egy szerencsehozó talizmánra, ha már ezt így fogalmazta ő vagy akik írták a beszédet. Nagy Imre minden átkonstruálási, radírozási, újraépítési emlékezetpolitikától függetlenül, egy bizonyos értemben tabu. Őt nem lehet kihagyni a nemzeti panteonból, amit felőle nyugodtan át lehet rendezni, az nem érdekes. De Nagy Imrének ott van helye.
1998 és 2002 között, majd 2010 óta a Fidesz nemzeti konzervatív emlékezetpolitikai konstrukciója kormányzati politika rangjára emelkedett. Sorra jöttek létre intézmények az ápolására, nagy beruházásokat eszközöltek: Terror Háza, ez-az-amaz, különböző emlékezetpolitikai aktusok.
Tulajdonképpen valóban lezajlott a politikai közbeszédben 1956 Nagy Imré-tlenítése. Ennek a csúcspontja benyomásom szerint 2018 körül volt, amikor a Fidesz-közeli sajtóban szabályos karaktergyilkos kampány indult el, amelyben Nagy Imrét többszörös hazaárulóként, népnyúzóként, kommunista titkos ügynökként ábrázolták, aki tulajdonképpen a forradalomban sem akart mást, csak megmenteni a kommunizmust.
Indítvány is született, hogy a kilencvenes évek elején emelt szobrát ne áthelyezzék – ahogy ez megtörtént a Kossuth tér és környéke rekonstrukciója jegyében –, hanem olvasszák be, vigyék szoborparkba vagy valahova, egy félreeső helyre, ahol senki sem látja. Ez eljutott a kormányhoz legközelebbi sajtóorgánumokig. Nem ott indult el, hanem periférikus helyeken, de végiggyűrűzött az egészen mindenféle hivatalos reakció nélkül.
A szobrot áthelyezték. De aztán, azt hiszem, 2018. október 23-án a szokásos, akkor a Kossuth téren elmondott beszédében – ami egészen másról szólt, nem ’56-ról, hanem Brüsszelről, migránsokról stb. – Orbán kétszer vagy háromszor is megemlítette őt. Az egész politikai agendát felmondta, de amikor ’56-hoz csatolt, akkor hangsúlyozottan említette Nagy Imrét, az ő történelmi szerepét, erkölcsi jelentőségét.
Visszarántotta az övéit?
Egy mozdulattal visszapöckölte őket.
Még visszaugorva ’95-re: csak öt-hat év telt el a komoly fordulatig a Fidesz ’56-képében. Mi indokolta ezt a váltást? Tudjuk, hogy megüresedett a hely a jobboldalon az MDF komoly legyengülésével, ahová benyomult a Fidesz, átprofilozta magát. Vitatott, hogy ennek mennyire voltak meg a gyökerei a korai Fideszben, és mennyire csak pragmatikus, hatalomtechnikai döntés volt. De ahhoz, hogy a pártot a klasszikus jobboldali szavazóközönség elfogadja, a hitelesítéshez, legitimáláshoz nem volt elég az egyházakhoz való látványos megtérés és a többi? Szükség volt ’56 átértékelésére is? Miért?
Az az érzésem, hogy ennek a merőben pragmatikus fordulatnak a logikája vezetett ehhez. Nem arról volt szó, hogy a lényeges mozzanat az ideológiai váltás, véleményem szerint ez csak egy járulékos elem. Azt kell mondani inkább utólag, hogy az ideológia azelőtt sem volt fontos ennek a politikai csoportosulásnak, sokkal jobban érdekelte őket a hatalom megszerzése.
Nagy Imre, illetve a reformkommunisták kitagadása a forradalom emlékezetéből és annak átépítése két szempontból is logikus, mondhatni szükségszerű volt. Az új közönség, annak az ideológiára, emlékezetpolitikára fogékony része, meggyőződésük szerint elsősorban ezt várta. Ez egy hagyományos, konzervatív, nacionalista történelemszemlélet, amely erősen államközpontú, és az egész 1945 utáni négy és fél évtizedet totális zsákutcának tartja, aminek semmi köze a magyar állam, ez a legfontosabb, és a magyar nemzet mint a legtágabb, bár kissé spirituális entitás természetes, szerves fejlődéséhez.
De ’56 az ő világképükben is kitüntetett helyen volt.
Igen, de azt hiszem, körülbelül úgy gondoltak rá vagy úgy próbálták beállítani, amire Antall Józsefnek egy aforisztikus mondata utalt. Ő mondta azt az egyik beszédében, hogy 1956 egy felvillanó fáklyafény volt az éjszakában, ami megelőzte és követte. Az egész, folytatta Antall, inkább egy mítosz, semmint történelem.
De ebben van igazság, hogy erős mítosz, és azt is mondta, hogy egy népnek szüksége van mítoszokra.
A konzervatív meggyőződésű Antall József történelemtanárnak ez egy nagyon koherens nézete volt. Tulajdonképpen ez szinte szép is. Én nem ezt gondolom. Akkor sem gondoltam, hogy egy népnek mítoszokra van szüksége, kivált a XXI. század küszöbén. Inkább ismeretekre van szüksége, megértésre, benne önmaga megértésére.
Nem kellenek azonosulási pontok a történelem konszenzussal elfogadott és kanonizált jeles pillanataihoz?
Nagyon nagy kérdésnek tartom, valódi kérdésnek, hogy ez egyáltalán lehetséges-e a modernitás utáni korszakban. Vannak-e egyáltalán konszenzuális személyiségek, események? Szeretnék hinni benne, hogy igen. De hogy ezt mítoszokon keresztül, fölülről diktált kánonokon keresztül lehet bevinni, betáplálni, betölteni egy közösség tudatába, azt nem hiszem.
Nem feltétlenül kell ezt felülről betáplálni. Petőfi, a szabadság költője, aki meghal a csatatéren, ami részben igaz, részben mítosz, nem feltétlenül egy felülről indukált kép, és mindannyiunknak ez a képe róla.
Most hangzott el az, amire én gondolok: részben igaz, részben mítosz. Mert ezt már tudjuk. Bárkiről állítunk valamit, valami nagyon egyértelműt, az információs térben, aminek nincsenek határai, pláne nincsenek nemzeti határai, azonnal megjelenik nem egy, hanem n számú kétség, kétely, kicsinyítés, nagyítás, kigúnyolás és így tovább. Ez az egész emlékezetpolitika és a mítosz egy XIX–XX. századi képzelt kép. Antall József természetesen ebben nőtt fel, és mélyen hitt benne. Én őt nagyon tisztelem, de egy egészen más generáció az, amelyik örökli ezt a posztmodern állapotot.
Visszatérve a kérdésre: úgy gondolták, hogy akikhez szólni akarnak, akiknek a tudatában be akarják tölteni a szorongató űrt, azok ezt várják el. Egy kommunisták nélküli, a nemzeti mitológiába zökkenőmentesen beilleszkedő, az elárult, az egész kontinensért hiába vérző, cserben hagyott magyar nemzet képébe illeszkedő ’56-ot. Ebbe nem fért bele az, hogy itt volt egy szovjet mintájú rendszer, volt szó szocializmusról meg kommunizmusról. És egyes emberek nem átallották ezt összekötni a nemzet függetlenségével, mint ahogy Nagy Imre tette. Nem illett bele, diszharmonikus volt, ezért gond nélkül kihagyták.
A másik még pragmatikusabb érv volt. A fő ellenfél akkor, amikor ezt a fordulatot végrehajtották, a koalíciós partnerével együtt éppen kétharmados többségben lévő Magyar Szocialista Párt volt, amelyik volt olyan gyáva és megalkuvó, hogy soha nem szögezte le egyértelműen, hogy neki az elődpártjához semmi köze. Soha nem határolta el magát egyértelműen Kádár Jánostól, Kádár hatalomra kerülésétől, Kádár országlásától. Miért is tette volna? Ezekkel nagyon jól lehetett mozgósítani. Ők is pragmatikusak voltak. A Fidesz is pragmatikus volt, mert azt mondta, hogy ’56 egy igazi fegyver ebben a szimbolikus mezőben, ezen a szimbolikus csatatéren. Ezért egy megfelelő jelentéssel kell ellátni, miszerint tiszta antikommunista forradalom volt, ezek pedig a forradalmat leverő erőknek az utódai.
Jött az első kormányzásuk, majd a kétezres évek ellenzékisége, amikor populista fordulatot hajtottak végre. Ehhez az ’56- és Nagy Imre-képhez képest ez a négy év kormányzás és nyolc év ellenzék csak hangsúlymódosulásokat hozott, vagy ott is volt váltás?
Azt gondolom, hogy ez azóta kitart máig. Ezt a legvilágosabban a 2016-os évforduló mutatta, annak a nagyon erőteljes vizualitása és üzenete, ahol 1956-nak tulajdonképpen már szinte semmilyen politikai szereplője nem volt. Talán Mindszenty valahol a háttérben. De amúgy kizárólag a pesti felkelők és a pesti felkelők ethosza, öröksége határozta meg az ezzel kapcsolatos beszédet. Kivéve Orbán Viktort. Orbán Viktor ekkor is megemlítette Nagy Imrét, úgyszólván egyedül.
Ebben szerintem nem sok minden változott tartalmi szempontból. Ami a 2010 utáni első években elkezdett változni, és azóta is változik, az az, hogy 1956 jelentősége nagymértékben leértékelődött. A történetpolitikai vagy emlékezetpolitikai szinten antikommunista retorikát egy kevésbé a történelembe ágyazódott, antiliberális retorika váltotta fel.
A populizmus nem igazán ideológia, az valamilyen furcsa, területen kívüli állatfajta. De mindig vannak célpontjai. Szerintem már a kilencvenes évek közepén megvoltak ennek a jelei. Akkor a célpont egyértelműen a kommunizmus, a baloldal és ennek képviselői vagy az előző rendszer örökösei, ami ugyanaz.
A liberálisokról pedig tudjuk Orbántól, hogy csak diplomás kommunisták.
A liberálisokat már akkor megpróbálták ebbe belegyömöszölni, rámutatva az 1994–98-as, majd pedig a 2002 utáni koalícióra. De aztán a kommunizmus eltűnt. Ennek a szimbolikus időpontja is körülbelül a 2010-es évek közepe, amikor hosszas alkotmánymódosítgatások után sikerült egy nagyon utólagos igazságtételt rendezni. Ez Biszku Béla pere volt, a teljesen elaggott és már magáról is alig tudó Biszku Béláé. Egyébként megérdemelte, ezt csak szubjektíve mondom. Bíróság elé állították, és ugyancsak szimbolikusan öt év hat hónap börtönre ítélték. Az első- és másodfokú tárgyalás között meghalt. Ez egyben azt jelentette, hogy ez a szimbolikus mező, a szimbolikus tárgyalóterem kiürült. A vádlott elhunyt. Innentől kezdve már nem is volt érdekes az egész.
’56?
’56 sem.
Azért annak a szuverenista jellege, az önállóság, függetlenség azóta is ott van a Brüsszellel szembeni háborús retorikában.
Igen. De azért, azt hiszem, a konstruktőrök is érzik, hogy ebben vannak logikai problémák. Az 1956-os szuverenitás a semlegesség jelszavában jelent meg az akkori politikai színtéren. De azt minden elemző tudja – és így értették paradox módon Moszkvában és Washingtonban is –, hogy arról van szó, hogy egy ország, egy nemzet át akar lépni a keleti térfélről a nyugatiba mindenféle vonatkozásban. Persze szuverén, független, semleges, de ez csak jobb híján való képes beszéd. A Nyugathoz való csatlakozásról volt szó.
Emiatt most párhuzamot vonni a Moszkva ellen vívott szabadságharc meg az úgynevezett Brüsszel elleni szabadságharc között valahogy úgy áll a történelmen, mint tehénen a gatya. Tartok tőle, hogy ezt a konstruktőrök is nagyon jól tudják.
Én ennek is tudom be, hogy szerintem 1956 távolról sem olyan érdekes. Feloldódik majd, elfoglalja a helyét, egy viszonylag neutrális helyet, ami – ha semmi más haszna nem lesz – legalább nem lesz annyira kitéve ezeknek az emlékezetpolitikai civódásoknak. Akkor végre békén hagyják. Egy olyan ünnep lesz, mint az összes többi. Lehet beszédet mondani, meg munkaszüneti nap. Különböző praktikus jelentései is vannak, de legalább nem politizálja át a történészi közbeszédet, mert az már nagyon elviselhetetlen volt.
Szerintem a liberalizmus, a globalizáció és az Európai Unió elleni fellépésekben 1956 már nem használható fegyverként, kicsit kicsorbult az éle.
Tehát ’56 jelentősége ennek a rezsimnek a legitimálásában már jóval kisebb. A NER működése pont a forradalmat leverő Kádár sokat emelgetett kompromisszumára épül sok elemző szerint, vagyis bizonyos dolgokat nem bolygatunk, nem piszkálunk, akkor például azt, hogy miért vannak itt a szovjet csapatok, most pedig a NER működésével kapcsolatos alapkérdéseket, családi gazdagodást stb. Cserébe pedig lehetséges az egyéni gyarapodás. Ezt a kompromisszumot a magyar társadalom jelentős része most is megköti, ahogy megkötötte 1957. május 1. után.
Vannak hasonlóságok a Kádár-korszak túlnyomó része és a 2010 utáni rezsim uralmi formái között, de azt nem egészen ebben látom. A két korszak vagy két periódus – hogy kicsit semlegesebben fogalmazzak – közötti hasonlóság az, hogy mind a kettő ki tudott termelni, meg tudott szervezni egyfajta társadalmi integrációt.
Vitathatatlan, hogy szemben a rendszerváltást követő két demokratikus évtizeddel, amelyik sok tekintetben integrációs kudarc volt, az Orbán-rezsim létrehozott egyfajta társadalmi integrációt, amely hierarchikus, tekintélyelvű, nagy szerepet játszik benne kény és kedv, de kiszámítható rendszer, amelynek az elemei, az egyének vagy mikrocsoportok nagyjából tudják, hogy mire számíthatnak az államtól.
Természetesen tudják azt is, hogy milyen kötelességekkel, milyen szolgáltatásokkal tartoznak az államnak, illetve a helyi exponenseinek, mert ez egy gazdagon hierarchizált világ. Nagyon hasonlít a magyar történelem korábbi időszakaira, többek között a Kádár-korszak eléggé hiányos integrációs rendszerére is.
Az Orbán-rezsimnek ez az integráció nagyon fontos. Ezt ápolja, bizonyos értelemben ez közösségeket szervez. A kádári integráció is működött, ott azonban az individualizálás és a tömegállapot fenntartása volt paradox módon az érdek. Tulajdonképpen integrációs szempontból az Orbán-rezsim sikeresebb is a Kádár-korszaknál.
Ami viszont az emlékezet szerepét illeti, azt másképpen látom. A Kádár-korszakban általában az emlékezettel és a történelemmel kapcsolatban a legjellemzőbb attitűd felülről az volt a hatvanas évek elejétől, hogy hagyjuk a múltat. Egyáltalán nem érdemes ezzel foglalkozni, nyugodtan üresedjen ki. Vannak erőtlen kánonalakítási törekvések, a nacionalizmus a legnagyobb veszedelem, ami a magyarságra a modern kortól, a nacionalizmus megszületésétől leselkedett, azt kell elsősorban elkerülni, de leginkább hagyni kell, nem érdekes.
’56 nem érdekes az Orbán-rezsimnek, de a történelem annál inkább. Egy nagyon érdekes fordulatnak vagyunk a tanúi. Ma a történelempolitika középpontjában részben teljesen kiszámíthatatlan, a hülyeség határát súroló ötletek jelennek meg, mint a honfoglalás, az őstörténet, az államalapítás. Ez egyre inkább egy ember szeszélyeinek tűnik. A másik pedig egyértelműen a két világháború közötti korszak. A Horthy-korszak ethosza, ami életveszélyes keverék a XXI. században.
Mert?
Ez a kitüntetett szerep elsősorban annak a korszaknak a mélységes, antiliberális közbeszédével függ össze. Csakhogy ehhez nagyon szervesen kapcsolódott legalább két, manapság vállalhatatlan, életveszélyes és botrányos tartalom. Az egyik a magyar revizionizmus. A területi revizionizmus, aminek az akkori közbeszédben nem volt határa: nem etnikai alapú vagy népszavazásokat kezdeményező, hanem a mindent vissza alapján.
A revizionizmus mellett a másik az antiszemitizmus. A liberális = zsidó. A kapitalizmus = zsidó. A Trianon okozója = zsidó.
Két olyan tétel, amitől folyamatosan elhatárolódik a Fidesz-kormányzat.
Elhatárolódik, de ugyanakkor állandóan ebbe a korba nyúl vissza. Minden szimbolikus gesztus a vár újjáépítésétől a Kossuth tér rekonstrukciójáig ide mutat. Ezek mellett a nagyon hangsúlyos gesztusok mellett ezek az elhatárolódások igencsak erőtlennek hatnak. Azt hiszem, hogy meg kellene érteni – reménykedem abban, hogy meg lehet érteni –, hogy az egy lezárult korszak. Inkább a tanulságait kellene végképp levonni, aztán ezt is átadni a történelemnek, mint 1956-ot. Megy ez, mint látjuk.