Amikor az Oroszország távoli Krasznojarszk régiójában élő pap segítséget kért autója megjavításához, akaratlanul is felzúdulást okozott az interneten, mert rávilágított a szegény és távoli területeken élő papok nyomorúságos helyzetére.
2022 augusztusának végén Mihail Goncsarev pap, a szibériai Krasznojarszk régió Anciferovo falujában lévő Szent Miklós-templom plébánosa és rektora kórházi ágyából írt levelet.
Elmondta, hogy öt hónapot kellett várnia, hogy bemenjen a jenyiszejszki kórházba, mert olyan távoli területen él, ahonnan nehéz bejutni. Aggódott azokért, akik nem tudnak elutazni a városba, hogy orvosi ellátáshoz és más szükséges dolgokhoz jussanak.
A pap segítséget kért egy terepjáró alkatrészeinek beszerzéséhez, amelyeket saját maga tervez beszerelni. Csatolta a Szent Miklós-templomról – egy leromlott és látszólag nem működő épületről – készült fényképeket, amelyet tizenkét éven át próbált saját kezűleg rendbe hozni.
A levelet közzétették a közösségi médiában, és három nap alatt másfél millió rubel (közel 19.500 dollár) gyűlt össze. A pénz egy használt terepjáró megvásárlására volt elég.
Néhány nappal később a papot szélhámosnak nevezték és nyilvánosan szidalmazni kezdték, amiért kiteregette a szennyest. Emiatt az anciferovóiak egy része kiközösítette.
Mihail atya
Utazás Anciferovóba
A Mihail atyával való találkozáshoz az utazás egy egész napot vesz igénybe Moszkvából Anciferovóba. Először egy hosszú repülőút Krasznojarszkba, majd hét óra buszozás a kisvárosba, Jenyiszejszkbe. Észak felé haladva harminc kilométer után az út a Jenyiszej folyó partján ér véget. Onnan speciális terepjáróra vagy csónakra van szükség a továbbutazáshoz (feltéve, hogy a folyó nem fagyott be).
Mihail atya
Megegyeztünk, hogy Mihail atya felvesz minket Bestia nevű terepjárójával Jenyiszejszk külterületén. A jármű egy hónappal ezelőtti beszerzése óta már sok embernek segített.
Érkezéséről a közeledő zajból értesülünk. A 49 éves pap vastag csizmában és szakadt pulóverben ugrik ki a vezetőfülkéből, és köszön, mielőtt bemászik a kocsi alá. Miután kifárasztotta a szerelés, Mihail atya kimászik a jármű alól, leporolja koszos kezét, és szkeptikusan azt mondja: „Talán most már nem nyikorog, menjünk.”
A járművet nem utasok szállítására tervezték. Csak a vezetőülésben lehet felegyenesedve ülni. A hátsó lépcsőn alig van elég hely, hogy leüljön az ember. Minden erőnkkel a korlátba kapaszkodunk, miközben a jármű a löszös parton halad, időnként belemerülünk a vízbe, miközben a pap próbál megnyugtatni minket, hogy bár az út ijesztőnek tűnik, nincs mitől félni.
Az atya elkezd mesélni az életéről, különösen arról, hogyan közlekedik. „Öt évvel ezelőtt, amikor tejeskocsi járt hozzánk a faluba, a gyerekeket is felvette, hogy iskolába vigye őket” – próbálja túlharsogni a járművet.
„Én magam is gyakran utaztam lóháton egy kanna tejjel Jenyiszejszkbe, amikor nem működött az autóm.”
„Eleinte egy Volgám volt – mondja. – Az megbízható, erős, de az ilyen utak miatt át kellett építeni. A falusiak azt mondták: Mi nem tudunk terepjáróval közlekedni, de ő Volgával járkál!”
Mihail atya a Bestia tetején állva próbál mobiltelefonjával hálózatot találni
Két és fél óra múlva, teljes sötétségben érkezünk meg Anciferovóba. Az utcán csak a házakból árad fény. A falu kicsi – körülbelül kétszáz ember él itt.
Van két bolt, egy kis iskola tizenkét tanulóval, egy óvoda három gyerekkel, és egy szovjet időkből származó kolhoz. Kórház nincs. Kritikus helyzetekben mentőhelikopter jön. Egyéb orvosi szükségletekkel az emberek a mentőállomásra mennek.
Mihail atya a templom mellett lakik – egy kis kert is tartozik a házhoz. A fehér falak ragyognak a holdfényben, miközben egy nagy fakereszt támaszkodik nekik.
A faházban két szoba, egy kis konyha és egy előszoba kályhával. Mihail atya elnézést kér a rendetlenségért. Kapitolina, a felesége megbetegedett, és több mint egy hónapra elutazott a városba a lányukkal. Nem siet vissza, a zord falusi élet nem tetszik neki.
Mihail atya tizenkét éve próbálja helyreállítani a templomot Anciferovóban
Az élet értelme
Mihail Goncsarov Krasznodarból származik. Mielőtt pap lett, műszaki iskolában tanult, hogy szerelő legyen. Ezután egy gyárban dolgozott, majd az építőiparban helyezkedett el. Nem keresett sokat, de a megélhetéshez elég volt.
„Az ügyfelek többsége jómódú volt – mondta. – De láttam, hogy nehéz megélniük. Van pénzük, de boldogtalanok. Gondoskodniuk kell a pénzről, a rabjává váltak. Ez nem hoz örömet és vigaszt. Nem akartam úgy élni, mint ők.”
„Tetszett, hogy elmehettem a hegyekbe, ahol gyönyörű a természet, túrázni, sziklát mászni – nagyon szeretem.”
Akkoriban az élet értelmén elmélkedett, de nem tudta megtalálni a belső békét. Egy nap, miután elvitték istentiszteletre és bemutatták egy papnak, aki mesélt neki a hitről, rájött, hogy igazi hivatása mások szolgálatában rejlik.
„Ennek a papnak köszönhetően találtam meg az értelmet Isten szolgálatában.”
Mihail atya kiveszi a sült halat, tejfölt és kenyeret a sütőből. Füstölőt tesz a tűzhelyre, édes illat járja át a konyhát.
Felidézi a véletlen találkozást, amikor templomot építettek, és észrevette, hogy a falakat rosszul vakolták be. Tudta, hogy ő jobban tudná megcsinálni.
Hazament, összepakolt, és visszatért a szerszámaival. Eredetileg úgy gondolta, hogy két hétig marad, de végül kilenc év lett belőle. Először posztuláns volt, majd novícius lett. Később, miután kiábrándult a szerzetesi életből, úgy döntött, elmegy.
„A szerzetesi élet nem nekem való. Családot akartam, hogy gyerekek szaladgáljanak körülöttem.”
Kilátás a Jenyiszej folyóra Mihail atya otthonából
Miközben egy szerzetesnél járt tanácsért, találkozott egy fiatal nővel, aki hasonlított első szerelméhez. „Rájöttem, hogy ha nem veszem feleségül, megbánom. Akkor Ireneusz atya azt mondta, hogy Anciferovo faluban a Szent Miklós-templomot helyre kell állítani, táplálni és újra életre kell kelteni.”
Nincs jövedelem – nincs pénz
Goncsarov megkapta a templom melletti elhagyatott házat Anciferovóban. A 240 évvel ezelőtt épült templom szörnyű állapotban volt. Miután használaton kívül került, a helyiek aranyat keresve kiásták az alapjait. Semmit sem találtak, de a kár hatalmas volt.
Nem volt padló, nem voltak ablakok, és a tető tele volt lyukakkal. „A mennyezet helyett deszkák voltak. Leszedtem őket, és a padlóra fektettem. A tetőt befoltozták. Aztán a munkások elmentek, én pedig egyedül maradtam.”
Helyi lakosok segítenek Mihail atyának tűzifát aprítani télire a templom közelében
Ireneusz atya ekkor azt mondta neki: „Nősülj meg.” (A pravoszláv papoknak engedélyezett a nősülés.) Goncsarov emlékszik, hogy felhívta Kapitolinát, és azt mondta: „Nem tudom, mi fog történni, de szeretném, ha a feleségem lennél.” Úgy emlékszik, a lány elhallgatott, majd azt mondta: „Hát, én is szeretlek.” Összeköltöztek, Mihailt később felszentelték, diakónus, majd pap lett.
Úgy tűnt, hogy Mihail atyának lesz egy plébániája, amelynek pénzéből lassan újra helyre lehet hozni a templomot. De az emberek nem jártak a leromlott templomba.
„Hosszú évekig éltek istentisztelet nélkül, miért ne élhetnének továbbra is így? – magyarázta. – Különben is, a templom nagyon elhanyagolt volt. Az Isten házában való első lépésekhez ragyogás kell. Az esztétika fontos az embereknek, nem a pusztulás és a hideg.”
A helyi adminisztrációhoz fordulva azt a választ kapta, hogy nincs pénz, és hogy a területi közigazgatástól kell kérnie. Felismerve, hogy a templom helyreállítása évekig is eltarthat, saját maga kezdte el.
Mihail atya az udvaron
Miután befejezte az oltár felújítását, saját maga készítette el az ablakkereteket, ikonokat és lámpákat vásárolt, és a templom új életre kelt. Két-három ember jelent meg a hétvégi istentiszteleten. Remélte, hogy többen lesznek, de rájött, hogy templomának még sokkal több segítségre van szüksége.
Tizenkét éven át dolgozott, de nem sikerült befejeznie a felújítást. Mivel jövedelemre volt szüksége, hogy eltartsa a családját, Goncsarov azzal volt elfoglalva, hogy megpróbáljon megélni.
„A falusi papok nem kapnak fizetést az egyházmegyétől – magyarázta. – A plébániától kapnak pénzt. Nincs jövedelem, nincs pénz. Ezért kénytelen voltam mindenféle mellékállás után nézni.”
Mihail atya élvezi a napfény melegét temploma közelében
A taxis pap
Goncsarov főként kétkezi munkával kereste a kenyerét. Ablakpárkányokat és ablakkereteket vágott méretre, fát aprított, ha kellett, felszántotta a falusi nagymamák kertjét. Néha a pajtában is szolgálatot teljesített. De kedvenc munkája a vezetés volt.
A helyiek rendszeresen megkérték, hogy vigye el őket Jenyiszejszkbe: volt, akinek kórházba kellett mennie, rokonokat kellett meglátogatnia vagy gyógyszerre volt szüksége. Arra is megkérték, hogy élelmiszert, építőanyagot és felszerelést hozzon.
„Ha nem lett volna az autó, nem tudom, hogy bírtam volna ki – mesélte. – Emlékszem, amikor bankba mentem, minden zsebem tele volt bankjegyekkel.”
Bár az emberek segítettek neki a benzinköltségben, gyakran visszautasította a fizetséget, különösen, ha beteg gyermeket kellett kórházba vinni. „Az emberek szegénységben élnek, néhányan alig tudnak megélni. Nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy közlekedési eszközt vásároljon” – tette hozzá.
Amikor fájó válla miatt munkaképtelenné vált, és nem tudott vezetni, sok falubelihez hasonlóan ő is otthon ragadt. Öt hónapnyi fájdalom, majd kínzó fogfájás után engedett, és végül hajóval, majd autóval utazott az orvoshoz, ahol megírta, milyen nehéz helyzetben van.
Mihail atya csónakkal utazik a szomszédos Nazimovo faluba az ottani hívőkhöz
Minden nehézség ellenére
„Boldogan éltünk – mondta Mihail atya. – Násztya (a lánya) kicsi, ezért érdekes és hasznos volt, hogy élőlények mellett nőhetett fel. Megmutattam neki, hogy kelnek ki a csirkék, ő pedig nyulakkal játszott.” Megtanulta, hogy kell tehenet fejni.
Mihail atya a falujában, az anciferovói templomban
Kell-e nekik a templom?
Mihail atya temploma általában hideg, sötét és üres. Ahhoz, hogy a középső részbe jussunk, a mélyedések fölé fektetett deszkákon kell átlépkedni, mintha hídon járna az ember. A pap meggyújtja a lámpákat. A sötétségből előbukkan a pravoszláv templomokra jellemző királyi ajtó (ez választja el a templom többi részétől az oltárasztalt). Mihail atya maga faragta. Van még két nagy kályha, a falon ikonok. A szánkból pára tör elő, ahogy egyik lábunkról a másikra állunk. Nehéz elképzelni, hogy lehet ilyen hidegben kibírni a szertartást.
„Már ritkán tartok itt istentiszteletet, csak nagy ünnepeken – mondja Mihail atya. – Télen a mise előtt több órán át rakom a kályhákat. Nehéz felfűteni egy ekkora helyiséget. Amíg én fűtök és takarítok, lehet, hogy senki sem jön, és minden munka hiábavaló. A fennmaradó időben otthon, a kályha mellett szolgálok. Az ajtóm mindenki előtt nyitva áll.”
Arra a kérdésre, hogy zavarja-e, hogy ilyen kevesen járnak templomba, azt válaszolja, nem sértődik meg. „A templom célja, hogy az emberek Istenről gondolkodjanak, magukon dolgozzanak és távol legyenek a sátán minden megnyilvánulásától” – mondta.
„Például a részegségtől. Ez itt nagy probléma – szinte a halálozás fő oka. Azon töröm a fejem, hogyan lehetne segíteni az embereknek, hogy abbahagyják az ivást.”
Egyszer egy falubeli besétált és csendben leült. Egy idő után megkérdezte tőle, hogy szüksége van-e valamire. A férfi azt válaszolta: „Nem, csak le akarok ülni és gondolkodni.” Elment, majd visszajött, ismét csendben ült. Utána elindult, hogy leigya magát.
A pap emlékszik a szűkszavú telefonhívásra: „Sanya felakasztotta magát”, és az azt követő reménytelenség érzésére. „Segítségre volt szüksége, és úgy tűnik, nem találtam meg a megfelelő szavakat.”
Egy másik alkalommal a pap megállt az út szélén, hogy segítsen egy részegnek, aki fel-alá járkált a parton. Felvette, hazavitte és kijózanította, miközben végigbeszélgették az éjszakát. Kiderült, hogy a férfi behívót kapott.
„Ukrajnába visznek minket, de nem vagyok megkeresztelve” – mondta a férfi, mielőtt megkérdezte, hogy a pap megkeresztelheti-e.
„Megkereszteltem, és azt mondtam neki: Ha úgy érzed, hogy rosszat kell tenned, ne tedd meg. Ha úgy érzed, hogy jót teszel, tedd meg. Többé nem láttam.”
Mihail atya feladja az utolsó kenetet Nazimovóban
A hely, ahol várnak
Vannak olyan falvak Anciferovo környékén, ahol nincs pap. A nagy távolságok ellenére Mihail atya gondoskodik az ottani hívőkről, hiszen mindig vannak keresztelők és temetések.
Szombaton Mihail atya hajnalban kel, hogy elvégezze a házimunkát, mielőtt felkészülne a Nazimovóban tartott vasárnapi istentiszteletre. Kávét főz, előveszi a meleg munkakabátot és kesztyűt, miközben óvatosan összehajtogatja a reverendát és a stólát, majd mindent betesz egy nagy zsákba.
Nazimovo 110 kilométerre van, és mivel nincs út, terepjáróra vagy csónakra van szüksége. A faluban van egy kis templom, amelyet nemrég építettek a helyiek segítségével. Van egy kis egyházközség, így megfizetik a szolgálataiért.
„Havonta egyszer, néha kéthetente egyszer megyek oda. Csónakkal visznek. Nagyon hideg lesz. Ha Isten is úgy akarja, nem fogunk megfagyni.”
A háromórás hajóút után az erős, hideg szélben a papot Natalija Kolmikova, egy kellemes, beszédes nő fogadja, aki a helyi meteorológiai állomáson dolgozik. Örül Mihail atya érkezésének, és büszkén mondja, hogy Nazimovo „visszaszerezte a templomot”.
Natalija szerint a sors úgy hozta, hogy a közigazgatás vezetője, akinek „gazdag moszkvai barátai vannak”, Nazimovóba jött pihenni. Miután megtudta, hogy a falubeliek templomot szeretnének, segített a felépítésében. „Körbejártuk a falut, pénzt gyűjtöttünk, hogy odaadjuk az építőknek. Aztán az egész falut kitakarították, kifestették és kimeszelték. Nagyon akartunk egy templomot, és Isten kegyelméből megkaptuk.”
Amikor a templom felépült, felmerült a kérdés, honnan szerezzenek papot. Mivel a falunak nagyon kevés pénze volt arra, hogy fizetést adjon Mihail atyának, vagy akár csak vendégül lássa, megegyeztek, hogy fedezik a költségeit, és egy kicsit többet fizetnek, amikor hozzájuk látogat.
Vasárnapi liturgia Nazimovóban
Ma már öt plébániatag van: két fiatal lány, a többiek idősebbek. Mihail atya a papi öltözetben teljesen átalakul, más embernek tűnik. A prédikáció alatt nyilvánvaló, hogy fáradt a végtelen utazásoktól és a szinte álmatlan éjszakáktól.
Közvetlenül az istentisztelet után egy férfi lép be a templomba. A rokona épp most halt meg. Az emberek azt suttogják, hogy a nagymama mintha szándékosan várta volna meg a pap érkezését, mielőtt elhunyt.
A temetés után ideje visszatérni Anciferovóba. Mihail atya ezúttal a csónak kormánya mögött ül, és imádkozik. Megáll, és felidézi, hol pusztult el a motorcsónakja „az átkozott” Jenyiszej folyó közepén, és hogyan fulladtak meg egy nyáron a szomszédai, Vika és Vaszilij majdnem ugyanott. Három gyermeküket egy arra járó hajó mentette meg.
Mihail atya partra húzza a csónakot
Előrelépés
Végül gond nélkül eljutunk Anciferovóba. A templomhoz közeledve két férfit látunk, akik mintha eltévedtek volna. Restaurátorok, akik most először járnak itt, hogy felmérjék az épületet. A pénzt, amelyet a közigazgatás a templomra szánt, az épület megőrzésére fogják költeni. Mihail atya örül, hogy van némi előrelépés. „Most foltozzák a tetőt, javítják az alapot, hogy az idő ne pusztítsa tovább a templomot. Milyen régóta várok már erre!”
Bár a pap elmehetne máshová, ahol nagyobb templomot, állandó jövedelmet és jobb életet ígérnek neki, úgy érzi, hogy élete a nehézségek ellenére ebben a faluban van.
Este, miután megetette magát és Muszkát, a macskáját, a pap leül a kályha mellé, és arról beszél, hogy álma egy olyan meleg és meghitt templom, mint amilyen Nazimovóban van.
„Azt szeretném, hogy legyen egy kicsi, de erős és stabil plébánia, hogy legyen egy közösség, hogy az istentisztelet után az emberek teázhassanak, ehessenek és megbeszélhessék a problémáikat, például hogy a nagymamának segítségre van szüksége a kertben, hogy meg kell javítani a tetőt. Ez arról szól, hogy segítsük egymást, hogy létezhessen egy ilyen csodálatos eszme a faluban!” – mondja.
Mihail atya segít egy csónak vízre bocsátásában
Kinek van rá szüksége?
Anciferovo a lenyűgözően széles Jenyiszej folyó mentén fekszik, az utcák tiszták, a házak többnyire kicsik és egyszerűek. A fehér fodros függönyök keretezte ablakokra Z betű van ragasztva. A szimbólumot az orosz erők használják ukrajnai inváziójuk során. A betű traktorok ablakain is látható.
Itt-ott a parton és az utcán lerobbant gépek hevernek: rozsdás motorkerékpárok, csónakok, pótkocsik, autók. Egy nagy csónak mellett a parton két férfi beszélget. Arra a kérdésre, hogy járnak-e templomba, az egyik azt válaszolja: „Nincs rá szükségünk, nem vagyunk hívők.”
Egy másik férfi, aki gazdálkodóként dolgozik, nem ért egyet vele. „Mihail atya itt a helyén van, sokat tesz a falu lelki életéért. Istentiszteleteket tart, rendben tartja az emberek fejét. Kihúzza őket a sötétségből.”
Amikor a hívők alacsony számáról kérdezik, a gazda azt válaszolja, hogy ha ez nagyváros lenne, ugyanannyi lenne az arányuk. „Húsvétkor mindig van négy-öt ember a falunkból. Én például ilyenkor szabadságra megyek.”
Egy másik plébániatag, Szvetlana, aki a városból költözött ide a csendes falusi élet reményében, azt mondta: „Én magam ritkán járok templomba. Ha hideg van, nehéz. Istenre kell gondolni, de közben a megfagyott lábadra gondolsz. Mihail atya elkezdett dolgozni, és az emberek segítettek neki. Aztán jött valamiféle negativitás. Pénzt kér a templomnak, aztán taxisofőrként dolgozik. Ez furcsa egy paptól.”
Hozzátette: „Nem mindenki mond róla rosszat. Az emberek az interneten kezdték el a sárdobálást.”
Amikor rákérdezünk, hogy miért, hozzáteszi: „Talán féltékenységből. Elvégre egyikünknek sem sikerült, de neki igen. Bárhogy is szidták, ő maga senkire sem mondott egy rossz szót se.”
Mihail atya felemeli az mesterek által eldobott keresztet
Mihail atyát hazaérkezve baj várja: a templom felmérésében részt vevő restaurátorok egy hatalmas keresztet dobtak a földre, és nyitva hagyták a kert kapuját. Tehenek jöttek be, áttörték a kerítést, és megették szinte az összes káposztát.
Miután elkergette a teheneket, Mihail atya elmegy az igazgatóságra, hogy megkérje őket, szóljanak az építőknek a problémáról. Miközben a saját bajáról beszél, egy mentős, aki véletlenül a közelben hallgatózik, nekitámad.
„Az egész falut meggyalázod a kerítéseddel! – kiabálja. – Akárki jön hozzánk látogatóba, nevet a házadon! Hogy élhet egy pap ilyen rendetlenségben?”
Az atya csendben megfordul, és elindul, hogy felemelje a keresztet és kijavítsa a károkat.
Mihail atya a templom mellett Anciferovóban
Ahol templom van, ott élet lesz
Alekszej atya fogad, aki elvisz minket Jenyiszejszk felé a hosszú hazafelé vezető úton. Megosztjuk vele a benyomásainkat, és megkérdezzük, hogy történhetett, hogy egy romos templomba küldtek dolgozni egy papot.
„Ilyen a papi szolgálat” – magyarázza.
„Az emberek szép és meleg templomot akarnak, de a templom szegény, nincs jövedelem, nincs fizetés. Az egyházmegyének adót kell fizetnie az államnak. Mihail atyának nincs pénze. Az emberek tejjel, hallal számolnak el vele. Hogy fogja ezt beírni a pénzügyi jelentésbe?”
Alekszej atya az út további részén hallgat.
A hosszú hazafelé vezető úton eszembe jut egy beszélgetés, amelyet Mihail atyával folytattam az interneten megjelent, őt szélhámosnak nevező kommentekről, miután hazatért új, bár használt járművével.
„Krisztus nem tudott mindenkinek megfelelni, csúnya dolgokat mondtak róla. Nekem úgy kell élnem, ahogy élek. Nem gondolom, hogy ezek az emberek rosszak, ez a gyengeségük. Nekem magamnak is sok gyengeségem van.”
Hozzátette: „Még mindig abban látom az élet értelmét, hogy Istent szolgáljam. Ha szolgálod őt, nem hagy el, és csodákat tesz, például ad egy terepjárót.”
Arra a kérdésre, hogy aggódik-e amiatt, hogy a cikk megjelenése után még többen rágalmazzák majd, így válaszolt: „Ha ebből valami jó következik, ha ez felkavar valamit, akkor készen állok rá.”