„A hullazsákok nem csupán zsákok, emberformájuk van”

Míg a kormányzati tájékoztatás szerint rendben zajlik a védekezés, addig a frontvonalban dolgozó orvosok szerint háborús állapotok vannak a kórházakban, ahol se elég szakember, se elég ágy nincs ahhoz, hogy minden fertőzöttet el tudjanak látni.

Miközben az utóbbi napokban lakosságarányosan Magyarországon haltak meg legtöbben koronavírusban az egész világon, a kormányzati kommunikáció szerint a védekezés sikeres. Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter hétfőn azt mondta, „Magyarország a legeredményesebben védekező országok első harmadába tartozik”.

Míg Orbán Viktor a járvány utáni újranyitás ütemezéséről beszélt, addig az Országos Kórházi Főigazgatóság önkéntesek toborzásába kezdett, a Magyar Orvosi Kamara pedig további szigorításokat követel.

A kórházak lassan kezdenek megtelni, és a nyilatkozatokról amúgy letiltott orvosok közül is egyre többen érzik úgy, hogy nyilvánosságra kell hozniuk, mivel szembesülnek nap mint nap a munkájuk során. Ezek közül gyűjtöttünk össze most néhányat.

Imolya Patrícia, a Semmelweis Egyetem ötödéves orvostanhallgatója, egy különösen megrázó posztot tett közzé.

„Úgy kezdtem a mai műszakot is, ahogy minden eddigit. Átöltöztem a mosdóban, mert máshol már nem nagyon lehet, majd elindultam a konyha felé, ahol a cuccainkat tartjuk.

Ahogy kinyílt előttem a konyha ajtaja, rá kellett jönnöm, hogy erre nem lesz lehetőség. A konyha ugyanis már nem létezett. Kórterem lett belőle – a helyiségbe, ahol eddig épphogy elfért két asztal és a fal mellett a táskáink és kabátjaink, most öt ágy volt begurítva, mind az öt foglalt. Melléjük még pont befért két szék, amikre eddig mi ültünk le enni ‒ oda ültettek két másik beteget, akik még szerencsére tudtak ülni. Annyira zsúfolt volt a terem, hogy mozdulni alig lehetett.”

És ez még csak a ma átlagosnak mondható munkanap előtti néhány perc leírása, a munkaidő első perceiben pedig befutott egy mentő egy azonnali ellátást igénylő 44 éves eszméletlen nőbeteggel. Lélegeztetőgépre kellett tenni, a koronavírus-gyorstesztje negatív lett, de sokáig nem tudták eldönteni, mi lehet a baja.

„Ott álltunk egy agyhalott, 44 éves beteggel, és senkinek sem volt semmi fogalma, hogy mi baja lehet, vagy hogy hogyan lehetne rajta segíteni.”

Később kiderült, hogy a nő mégis koronavírusos. Tüdőgyulladása mellett a vírus megtámadta az érrendszerét és agyhártyagyulladást is okozott.

„Ő volt a második beteg, akiben azon a héten a klinikán covid okozta meningitist találtak.

Mintha a tüdő elpusztítása nem lett volna elég a covidnak. Az érrendszeri szövődmények, a pszichés hatások sem voltak elegek. Az agyhártyát is megtámadja, ha ahhoz van kedve” – írja Imolya Patrícia.

Az, hogy végül hogyan alakult a 44 éves agyhalott állapotban lévő nő sorsa, már nem derült ki, mert az ötödéves orvostanhallgatót a „vörös zónába” osztották be – ez az a részlege a Covid-osztályoknak, ahol a legsúlyosabb betegek vannak. Ide csak „szkafanderbe” öltözve, dupla maszkban és dupla kesztyűben, védőszemüvegben szabad belépni. Itt a hat órás műszakot étlen-szomjan, mosdó nélkül kell kibírnia az ápolóknak, orvosoknak a fertőzésveszély csökkentése miatt.

Covid-osztály a szerbiai Nišben

„A vörös zónába belépni olyan, mint besétálni egy állóháború közepébe… Odabent mindenhol betegek, sérültek küzdenek a levegőért, szorongatják az oxigénpalackjaikat, családtagjaikat hívják, miközben űrruhás orvosok, ápolók rohannak el mellettük… És sosincs csönd. Valaki mindig köhög, valaki mindig küszködve, kapkodva, hörögve próbál levegőhöz jutni, az oxigén folyamatosan sziszeg, az ápolók egymásnak kiabálnak, hogy a védőfelszerelés kapucniján át is hallják egymást. És valaki mindig sír.”

Tele volt a váró, hajnalban minimálisra csökkent a tartalék oxigén, a betegek pedig egyre türelmetlenebbekké váltak, miközben szó szerint egy percre sem tudnak leállni az orvosok, ápolók.

„Ne jöjjön már nekem ezzel a dumával – szakított félbe ingerülten a beteg”

„Tíz perce sem voltam bent, de már el voltam úszva a munkával, és tudtam, hogy úgyse fogom magam utolérni, akármennyire sietek is.

Nem sikerült elsőre megszúrnom a beteget a folyosón. Két kesztyűben, szemüvegben minden nehezebb, ráadásul már nagyon ki voltam merülve.

– Maga valami kezdő, hogy ennyire nem érti a dolgát? – mordult rám a beteg, akinek a branült próbáltam behelyezni.

– Ne haragudjon, megpróbálom még egyszer, és ha akkor sem sikerül, hívok egy kollégát – válaszoltam, de tudtam, nincs kit hívni, senki sem ér rá. Összeszorítottam a fogam, és kínkeservesen sikerült másodjára behelyeznem a branült. – Meg is vagyok – mosolyogtam a betegre megkönnyebbülten.

– Na végre – jött a felelet. – Hihetetlen, hogy erre ennyit kellett várni!

- Ne haragudjon – próbálkoztam újra. – Látja, hogy milyen sok a beteg, higgye el, igyekszünk…

- Jaj, ne jöjjön már nekem ezzel a dumával – szakított félbe ingerülten a beteg. – Hallottam, hogy még bőven van hely a kórházakban. Bár, ha ilyen lassan dolgoznak, nem csodálom, hogy mégis ennyien halnak meg ebben az influenzában.

Nem tudtam megérteni, hogy mondhat valaki ilyet, miközben itt ül, egy váróteremből átalakított kórteremben, ahol egymás hegyén-hátán ülnek a betegek. Úgyhogy inkább csak csöndben felálltam, és otthagytam, hadd szidjon tovább a hátam mögött.”

Sokkal több betegnek volna szüksége intenzív osztályos ellátásra, mint amennyi intenzíves ágy van, és sokkal több betegnek lenne szüksége kórházi ellátásra, mint ahány kórházi ágy van, derül ki a posztból.

„Pár hónapja elképzelhetetlen volt, hogy lélegeztetett betegek hosszabb ideig feküdjenek a sürgősségin; az ő ellátásuk az intenzív osztály feladata. De most már ott sincs hely, úgyhogy mi is kialakítottunk egy intenzív osztályt. Nincsenek intenzíves orvosaink, ápolóink, és nagyon limitált az eszköztárunk. De nincs más választásunk.”

Máshol is hasonló a helyzet. Az ATV Híradó hétfőn arról számolt be, hogy olyan sok a súlyos beteg, hogy a Pécsi Tudományegyetem négyszáz ágyas klinikáján a 4-5. emeleti műtőket is koronavírusos betegek kezelésére alkalmas intenzív osztállyá alakították át. A sebészek és az érsebészek a szívcentrumba járnak hetente kétszer műteni.

Azt pedig, hogy egyre több ember veszíti életét, a gyászoló családok mellett az őket ellátó személyzetnek is különösen nehéz feldolgoznia.

„És a hullazsákok követnek is.”

„A folyosó teljes hosszában álltak a hordágyak, szépen, glédában a fal mellett.

Mindegyiken fekete hullazsák.

Egy pillanatra nem kaptam rendesen levegőt. Csak azt éreztem, hogy én ezt nem bírom, nekem innen azonnal ki kell mennem, nem bírom tovább ezt a ruhát, a dupla maszkot és dupla kesztyűt, nem kapok levegőt, nem bírom a folyamatos zajt, a kiabálást, a folyamatos ’siessen már’-t, ’segítsen már’-t és ’mi tart ennyi ideig’-et, hogy mindenkinek kell valami, belőlem, belőlünk, pedig már nem maradt semmi, csak a kimerültség, a bizonytalanság és a tehetetlen düh. De nem mehettem ki. Még volt három óra, amit bent kellett eltöltenem. Három keserves óra.

A hullazsákok nem csupán zsákok. Emberformájuk van. Látod, hol a fej, hol a láb, hol vannak a kezek. És ha nagyon fáradt vagy, és nem készültél fel rájuk, akkor arcokat is láthatsz rajtuk. Olyan betegek arcát, akiket pár órája még ápoltál, de tudtad, hogy már nem fogsz sokáig velük foglalkozni. Betegeket, akikkel nemrég beszélgettél, akik a családjukról meséltek, arról, hogy mit fognak csinálni, ha hazamennek, mit szeretnek csinálni a szabadidejükben. Vagy olyan betegek, akiket már csak lélegeztetőgépen láttál, és nem tudtál velük beszélgetni, de azért rájuk mosolyogtál, szóltál hozzájuk pár kedves szót.

És ha nagyon ki vagy merülve, ismerősök arcát is láthatod rajtuk. Kollégáidét, barátaidét, családtagokét.

És a hullazsákok követnek is. Látod őket álmaidban, amikből hideg verejtékben ázva ébredsz, miközben a szíved majd kiüti a bordakosarad. És egy idő után akkor is, amikor csak behunyod a szemed. Ott fekszenek, hidegen, mereven, néha megmozdulnak, néha nyögnek, néha a neveden szólítanak.

És néha nem tudsz máshogy gondolni rájuk, mint a saját hibáidra, olyan dolgokra, amiket talán megelőzhettél volna, ha egy kicsit okosabb vagy gyorsabb vagy, ha kicsit jobban koncentráltál volna, ha kicsit többet dolgoztál volna, ha, ha, ha…”

Imolya Patrícia azzal zárja sorait, hogy a műszak végén nem tudta megállítani a könnyeit, de próbálta elrejteni, hogy sír.

„Amikor vége lett a műszaknak, és végre kivetkőztem a védőruhából, levettem a szemüveget és a maszkot, és egy pillanatra megint kaptam levegőt. Kisétáltam a kórházból, megálltam az udvaron, és nem tudtam megállítani a könnyeim. Igyekeztem halkan sírni, nehogy valaki meghalljon, mert tudtam, hogy mindenkinek meglenne a véleménye rólam – a kollégáim azt mondanák, hogy szokj hozzá, csak rosszabb lesz; a betegeket pedig az érdekelné, hogy miért nem dolgozom épp.”

„Megírom a halotti zárókat, és hazamegyek az üres lakásomba, ahol hol dührohamom van...”

Kunetz Zsombor orvos, egészségügyi szakértő egy frissen végzett rezidens üzenetét osztotta meg oldalán.

Ő fél éve végzett az egyetemen, de már 8 covidos beteget kell ellátnia, akik közül ketten oxigént kapnak, egy pedig mellkascsövezve van, „egy olyan tüdővel, hogy azt sem tudom, hogy hogy kap még levegőt. Az én betegeim közt vannak azok, akiket már nem tudunk gépre tenni. Vagy mert nincs elég hely, vagy mert tudjuk, sose tudnánk leszedni őket.”

„25 évesen családoknak kell megmondanom, hogy a szerettük meg fog halni. El kell magyaráznom, hogy a nagyapa, aki látszólag csak kicsit gyengélkedik, de tud beszélni, ülni, nem fog már soha többet kijönni a kórházból, mert kétoldali kiterjedt tüdőgyulladása van. És ott állok mellette, folyamatosan emelem az oxigént, és közben gyomorgörccsel nézem, hogy a szatmérő 70-et mutat, és mégis beszélünk. Tudom, hogy nem látszik a maszk alatt, de végig mosolygok bent, remélem, hogy valahogy mégis tudják. Majd levetem a védőruhát, megírom a halotti zárókat. És hazamegyek az üres lakásomba, ahol hol dührohamom van, hogy miért nem tudok semmit, de semmit ez ellen tenni, hol pedig csak zokogok azok miatt a döntések miatt, amiket hoznom kellett aznap. Hát ím, így telik egy Inas napja.”

Orbán Viktor múlt heti rádióinterjújában nevezte inasoknak a frissen végzett rezidens orvosokat. Erre reagálva a Magyar Rezidens Szövetség határozott közleményben szólt vissza a miniszterelnöknek, sok rezidens pedig facebookos profilképére írta ki, hogy inas.

„Látunk 30 éves kismamát gépre kerülni”

Mátéh Nóra szakorvos, ő is nyilvános posztban számolt be a tapasztalatairól.

„Kevesen vagyunk, március elsejével sajnos még kevesebben lettünk, bárki bármit mond, nincs elég egészségügyi szakszemélyzet, nincs elég ápoló, nincs elég háziorvos, nincs erősre építve az egészségügyi rendszer.

Én köszönöm, hogy kollégák napról napra csinálják ezt az őrületet. Köszönöm, hogy minden egyes pillanatban improvizálnak ebben a háborús helyzetben, hogy a lehető legtöbb emberéletet megmentsék. Köszönöm, hogy nem törnek bele még.”

Mátéh is megalázónak érzi a miniszterelnök szavait.

„Én köszönöm annak a megannyi rezidensnek, aki elvégezte a felsőoktatás leghosszabbra nyúló egyetemi képzését, majd állítólag inasnak állt további 3-7 évre, hogy kitanulja a szakmát. Köszönöm, hogy itthon maradt, és nem ment ki az értékes diplomájával, legalább két nyelvvizsgájával, fiatalságával, lendületével egy olyan országba, ahol nem hívnák inasnak.”

„Attól, hogy sokan tagadják a járványt, még létezik, a saját szemünkkel látjuk, a saját bőrünkön érezzük munka közben. Látunk 30 éves kismamát gépre kerülni, látunk 40 éves jó állapotú férfit lila szájjal oxigénért könyörögni, és olvassuk fel a gépre került 70 éves nagypapának írt szerető sorokat, melyben a családja hazavárja, miközben tudjuk, nem jut már haza.”